Születtem 1878-ban, késő őszidőben. Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Úgy emlékszem, hogy gyermekkorom kedvemre való módon telt el. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú neveltetés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini (Szepes megyei) kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékezik gyermekkorára, mint későbbi idejére. Még vidéki hírlapíró koromra is némi büszkeséggel gondolok vissza, Debrecenben és Nagyváradon sokkal többet reméltem az élettől, mint a legszomjasabb örökös. Kitűnő lapszerkesztő és költő környezetébe sodort végzetem: Gáspár Imre volt első főnököm, korrigálóm, irányítóm Debrecenben; az ottani szabadelvű párt napilapjánál. Csodálatos leveleit, amelyekben útmutatásokat adott olvasmányaimhoz, ma is őrzöm. Gáspár Imre akkoriban fordította le a Marseillaise-t azzal a formával, amelyben ma is éneklik a dalt; a cívisváros lapszerkesztője adott reményt és ábrándot annyi borús magyar szívnek fordításával. A Debreceni Ellenőr szedői énekelték Gáspár Imre fordítását először.