Krúdy Gyulát, a nagy magyar mesemondót,
az irodalom és az újságírás könnyes részvéte
mellett temették el a szeles, esős, tavaszi vasárnapon

 

(A Reggel tudósítójától.) Déli egy óra. A borús májusi ég hirtelen könnyezni kezd, hideg, vad nyári zápor csap le a szakadt, szürke felhőfoszlányokból a Kerepesi-úti temetőre, amelynek érzéketlen halottasházában virágos ravatalon Krúdy Gyula fekszik holtan. Már messziről morajlik, gomolyog egy kis tömeg Krúdy Gyula utolsó hajlékának bejárata körül: írók, újságírók, rokonok, barátok, akik sápadtan szoronganak a májusi zimankóban a lépcsőkön s a bejárat eresze alatt, hangtalanul szorítanak az érkezővel kezet s a szemeikben valamennyiüknek valami belladonnás révület remeg, mintha minden szemnek külön szíve volna s ezek a szívek majd megszakadnának azért az egyért, amely odabent fekszik örökre elnémultan virágok közé ágyazva.

Mennyi virág! Fehér gyöngyvirág és fehér orgona, piros szegfű és piros tulipán! Virághekatombán fekszik Krúdy Gyula tizennyolc kandeláber között a ravatalon, frakkban, fehér nyakkendővel, utolsó szegény éveinek utolsó élő pillanataiban oly fejedelmi elegánsan, mint egy herceg. Mert él a néma Krúdy Gyula itt a virágravatalon, ez az arc nem egy halott arca, csak egy alvóé! Alszik! Csak ... ezen a sápadt, alvó arcon valami soha nem látott, soha nem érzett, mély majdnem tragikus komolyság ül: ilyen megrendítően, ilyen minden mosolyt visszautasítóan, ilyen tragikusan komolynak nem látta az élő Krúdy Gyulát soha senki!

Vékony kis aranymedaillon-lánc csíkja sárgállik a hófehér kemény galléron, kibuggyant a nyakából, ahogy utoljára felöltöztették. S az arc hatása alól nem lehet felszabadulni. A mindig kissé borongó arckifejezést enyhítő szomorkás kis mosolyt egy láthatatlan kéz most letörölte erről a finom, sápadt arcról, amelyről azonban eltűnt az utóbbi idők fájó megviseltsége, fáradtsága is: ez az arc most sima, ránctalan, pihent, majdnem fiatalos... A fekete drapériák hátterében elveszve, fekete gyászruhában, gyászfátyoltól borítva, zokog a családja: az édesanyja, aki Nyíregyházáról jött fel, a feleség, a lányai, a fia. A szemük riadtan, mereven tapad a mozdulatlan arcra, a többi kisírt szemmel együtt, amelyek gyöngéden, fájdalmasan simogatják a halott Krúdy szép, sápadt, komoly fejét. Nők lépnek fel a ravatal dobogójára, ismeretlen nők, kezükben gyöngyvirág-, szegfű- és orgonacsokrokat szorongatva, – a régi daliás, délceg, ifjú Krúdy hívői és rajongói, akik véresre sírták a szemüket az éjszaka s most eljöttek ide, hogy egy utolsó pillantással elbúcsúzhassanak az írófejedelem drága arcától... S a háttérben néhány feketeruhás úr, a szülőföld, Nyíregyháza küldöttei, akik az ezüst Nyírség könnyes istenhozzádját hozták magukkal földjük szerelmes gyermekének.

Megcsendülnek, megzendülnek a »circumdederunt« szívszaggató hangjai. Az édesanya felsikolt:

– Itt hagytál Gyulám, mindenemet elvesztettem...

Az idős, boldogtalan úriasszonyt kétfelől is támogatják, itt is, ott is felsikolt egy-egy zokogó női hang, az egyházi szertartás véget ér. Krúdy Gyula alvó testére rászögezik a koporsófedelet s hordják, hordják a rengeteg, a töméntelen virágot, a nagy és díszes, selyemszalagos koszorúkat s a kis és apró színes csokrokat ki a fekete kocsira, amelyben utoljára utazik egy utolsó úton a pesti fiakkerek utolsó grandseigneur-je. 

 

Krúdy Gyula a ravatalon

 

És megindul a menet ki a sír felé. A tömeg, amely eddig mozdulatlanul várakozott a porzó esőben a halottasház előtt, rebbenve mozdul meg s levett kalappal indul el a halottaskocsi után. Itt van a magyar irodalom és hírlapírás egész vezérkara Márkus Miksával, Lenkey Gusztávval, Lázár Miklóssal az élén, Krúdy minden régi barátja itt kíséri ezen az utolsó útján a magyar irodalom nagy halottját, hogy a szeszélyes, borongós tavaszi vasárnapon búcsút vehessen tőle...

Hirtelen kisüt a nap – igazi Krúdy-idő – a frissen felásott temetőföld szagát már messziről hozza magával a tavaszi szél. A menet megérkezik a sírhoz. Leveszik a halottaskocsiról Krúdy Gyula koporsóját, amely a gyászfátyollal takart piros-fehér-zöld selyem Jókai-lepellel van beborítva, a lepel oldalán arannyal hímzett betűi azoknak, akiket ezzel a selyemdarabbal már betakartak.

Az utolsó a névsorban dr. Molnár Jenő, az utána következő üres helyre, a lepel szélső jobb sarkába kerül majd szegény drága Krúdy Gyula neve. Megszólal az Operaház énekkara, majd nyíregyházi Sáray Elemér áll zenekarával a nyitott sír elé és eljátssza a »Lehullott a rezgő nyárfa levelé«-t. Zengnek, búgnak a húrok, könnyes szemmel hallgatja a szívfájdító nótát a sokaság.

Elnémulnak a hegedűk és Lázár Miklós országgyűlési képviselő, A Reggel főszerkesztője lép sápadtan a koporsó elé, hogy az újságíró-testületek nevében elbúcsúztassa földijét, legjobb barátját, Krúdy Gyulát. Lázár után (akinek beszédét lapunk más helyén közöljük) Szohor Pál főjegyző, aki dr. Plinszky Pál tanácsnokkal együtt szülővárosa, Nyíregyháza nevében kísérte el utolsó útjára Krúdy Gyulát, tartott búcsúbeszédet a nyírségi akácok halott vándorához:

– Hullatja érted könnyeit a nyírségi szülőföld – mondotta – sok-sok barátod, testvéred, akik büszkék voltunk reád. Mikor tegnapelőtt leégett élete vékony gyertyája, talán szülőföldjéről ábrándozott, ahova most már örökre visszatér a megdicsőült örök álom boldog szárnyain.

 

(A Reggel, 1933/20. /május 15./ 5. p.)