Krudy Gyula halála óta nem volt alkalma a Magyar Írás-nak, hogy megemlékezzék a magyar irodalomnak nagy halottjáról. Vészesen rohanó magyar sorsunk külön fátuma, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, az élő magyar irodalom tucatnyi legnagyobbja közé tartozó Krudy Gyulát az olvasó, a sajtó, a barátok, a magyarság szinte már el is feledte. Mintha legendás hírek röppentek volna felénk szelíd halála alkalmával! Gyertyalángja mellett írt. Egészen szegényes viszonyok között rótta álmait papírra. Kikapcsolták a villanyát, ki akarták lakoltatni. Sírját beborította a gyászoló meghatódás tenger koszorúja. Kis családja, felesége azóta arról panaszkodott, hogy a nagyszerű meggyászolás után egyedül maradt, támasz és segítség nélkül. Nincs aki segítsen. Senki se gondol többé Krudy Gyula családjára... Hogyan szóljunk hozzá a magyar szellem, a magyar alkotó sorstragédiájához? Nem akarunk közhelyet mondani és nem mondhatunk mást, mint közhelyet. Íme, a fizetség! Imre, a töviskorona, a hála és a bér. Szinbád a szellem paripák vonta túlvilági postakocsin elsuhan a magyar táj fölött. Kihajol az ablakon és áttekinti az itt hagyott életet. Mit gondolhat vajon? Mi már idestova tudjuk, megtanuljuk, hogy mit gondolhat. A magyar szellemiség mártírjainak a Pantheonjába beállítjuk a sorba Krudy Gyula fájdalmas szép szobrát is.

 

(Magyar Írás, 1933/5-6. /május-június/ 381-382. p.)