A tiszaeszlári Solymosi
Eszter
Krúdy Gyula megírta a világszenzációvá nőtt nagy
vérvádpör történetét – Az izgalmas kortörténeti regényt a „Magyarország” fogja
közölni
(A Magyarország
tudósítójától.) Új nagyszabású irodalmi
eseményt jelentünk be olvasóinknak: E. M. Remarque
rendkívüli sikerű regényének befejezése után olyan nagyszerű munka közlését
kezdi meg a Magyarország, amely
tartalma izgalmasságánál és írója egyéniségénél fogva egyaránt páratlan
érdeklődésre számíthat. A mű Krúdy
Gyula új történeti regénye, a címe: A TISZAESZLÁRI SOLYMOSI ESZTER.
Krúdy Gyulának, a közelmúlt magyar idők és sorsok csodálatosan
gazdaglelkű epikusának ez a hódító erejű munkája már puszta címével egy egész korszak különös és viharos lázának
emlékét ébreszti. Hasonlíthatatlan élmény lesz nemcsak az eszlári vérvád lélegzetállító
fordulatainak kortársai számára, hanem azoknak is, akik már csak beszámolók alapján
ismerkedtek meg
az utolsó magyar
félszázad legnagyobb és világszenzációvá nőtt pörével.
A Magyarország,
amely a legkésőbb megjelenő délutáni budapesti napilap s első teljes, illusztrált tükörképe a belföld és külföld eseményeinek,
nagy súlyt helyezett arra, hogy az aktualitások friss erején kívül, amit a lap
tökéletes politikai, rendőri, törvényszéki, színházi, társadalmi, közgazdasági
és sporthírszolgálata jelent, más
természetű kapcsolatok is őrizzék állandó kontaktusát a nagyközönséggel.
Ezt a célt szolgálja a Magyarország
utolérhetetlen népszerű, egész hétre szóló, 24 oldalas ingyenes vasárnapi SÁRGA RÁDIÓ-melléklete éppúgy,
mint a
folytatásos REGÉNYEK rendkívül érdekes
és változatos sorozata.
Jól emlékeznek még olvasóik azokra a kitűnő munkákra,
amelyek mind egy-egy izgalmas korszakot vagy
világot tártak fel, hol a magas rangú történelmi riport frissességével, hol
az írásművészet legtisztább eszközeivel. Hogy csak néhányat említsünk fel
közülük: a Magyarország közölte elsőnek,
még 1926 tavaszán, három hónapon át TREBITSCH LINCOLN EMLÉKIRATAI-t, a Magyarország hasábjain aratott országos
sikert Fábián Béla két hadifogoly regénye,
a 6 LÓ – 40 EMBER és az EZER EMBER ASSZONY NÉLKÜL; bűnügyi és szerelmi regények
közlése mellett ERZSÉBET KIRÁLYNÉ TRAGIKUS ÉLETE című regényes cikksorozatával,
valamint a minap elhunyt Claude Anet MAYERLING
c. tragikus varázsú művével a Magyarország
hozta ismét emberi jelenbe a történelmi közelmúltat, a Magyarország ismertette meg Esszad bey remek VÉR, OLAJ, ARANY-ának
közlése révén a magyar olvasókat a mai Kelet titkaival; a Magyarország mutatta be a, háború utáni Németország lelki káoszát
P. M. Lampel emlékezetes munkájában,
az ELÁRULT FIATALOK-ban s végül a világsajtóval egy időben egyedül a Magyarország közli magyarul E. M. Remarque új, roppant sikerű regényét,
amely VISSZA A HÁBORÚBÓL címmel olyan nagy tetszést aratott és arat
hasábjainkon.
E nagy sikerek mellé kerül most, minden bizonnyal
diadalmas versenytársként, az elképzelhető
legizgalmasabb magyar kortörténeti regény. A TISZAESZLÁRI SOLYMOSI ESZTER-ről,
a mű hátteréről, alakjairól, akiknek jó része személyes ismerőse volt a kitűnő
írónak,
beszéljen
most már maga Krúdy Gyula
a mai
magyar regényirodalom egyik legragyogóbb tehetsége, legszínesebb tollú és
legmegkapóbb varázsú büszkesége:
– Magyarországon mindenki antiszemita. Még maguk a zsidók is! – ez volt a jelszó ötven év előtt, amely korszakról regényemet írtam.
1882-ben, tavaszkor kétszer is kiöntött a Tisza Szabolcs
v ármegyében.
Az első árvizet Lónyai Menyhértnek, a felsőtiszai
ármentesítő társaság elnökének tulajdonították, mert valami hibát szimatoltak a
társaság pénzkezelése körül.
A második árvizet a felbőszült partmenti parasztok
idézték elő, akik viharos éjszakán átvágták a gátat Vencselőnél.
Ha ez az egymásután következő két tiszai kiöntés nem lett
volna, bizonyára már azon a tavaszon nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak
az április elsején történt eseménynek, hogy egy tiszaeszlári cselédleányka,
bizonyos Solymosi Eszter nyomtalanul eltűnik a falujából.
De mondom, mindenki a maga bajával volt elfoglalva a
Felső-Tiszán s így hetek kellettek hozzá, amire a leányka eltűnését a
gazdasszonyán és özvegy édesanyján kívül mások is észrevették.
A sors úgy akarta, hogy a gyanú tiszaeszlári zsidókra
terelődjék, akik a leánykát eltüntették.
Templomukba csalták, lefogták, torkát elmetszették, vérét
vették, mert a közhiedelem szerint a tizennégy esztendős, keresztény
szűzleánynak a vérére szükségük volt a zsidóknak a húsvéti laskájuk
elkészítéséhez.
Hogyan terelődött e gyanú az eszlári zsidókra?
Úgy, mint a kő esik le az égből. De a meteor lezuhant, az
eszlári zsidótemplomra esett és ettől a naptól fogva nem érdekelte többé a
szabolcsvármegyei lakosságot (de még az ország egyéb lakosait sem) a maga
mindennapi baja, hanem Solymosi Eszter dolga.
Tovább mint egy esztendeig, 1881-ik év augusztusáig,
amikor az eszlári vérvád-perben ítéletet hirdetett a nyíregyházi királyi
törvényszék s az ítélet a gyanúsított zsidók felmentésével végződött.
Ez volt ötven esztendő alatt a legnagyobb pör
Magyarországon, mert apránkint mindenki belekeveredett.
Az esztendő alatt, amíg Solymosi Eszter eltűnésének,
halálának, megtalálásának, újra eltűnésének, holtaiban mesemondásos
viszontagságainak eseményei lejátszódtak: két pártra szakadt Magyarország. Nagy
pártja volt annak a feltevésnek, hogy a zsidóknak vallási (rituális) okból
szükségük volt a leányka vérére. De a másik párt tagadta ezt és azt
bizonyítgatta, hogy a zsidók vallási törvényei nem rendelkeznek a
kereszténylányok véréről.
Igaz. De hová lett Solymosi Eszter?
Az égből lehullott kő hatása olyan megrendítő volt, hogy
a zsidók maguk is azt hihették, hogy Eszláron »valaminek« történni kellett.
Előállott ez eszlári templomszolga fia, bizonyos Sárf
Móric, aki a bíróságnak bevallotta, hogy a templom ajtó kulcslukán át látta,
amikor a sakterek Solymosi Esztert torkán megvágták.
Azok a máramarosi zsidók, akik azzal voltak gyanúsítva,
hogy a Solymosi Eszter holttestét a Tiszán le úsztatták: ugyancsak azt
vallották, hogy a holttesthez gyanús úton-módon jutottak.
Minderre előállott hirtelen az eszlári sakter, aki a
börtönben eszét veszítve jelentkezett a bíróságnál, hogy igenis ő ölte meg
Solymosi Esztert. De nem késsel, hanem úgy, hogy a templom előtt pofonütötte.
De ezt már azután nem hitte el senki Svarcz Salamon
sakternak! Még a legnagyabb antiszemiták sem. Észre is vette a bolondságot
színlelő sakter, hogy célt tévesztett és a bíróság helyeslése közben
visszavonta vallomását. Nem, így nem volt szabad Solymosi Eszternek meghalni.
Csak jöjjön az igazság! Ezt állította Magyarországon mindenki tizennégy
hónapig. Még meg is dorgálták Svarcz Salamont, hogy az agyonütést magára
vállalta.
Országos nevezetességre tettek szert azok az úriemberek
is, akik az eszlári pör dolgát vezették. Kozma Sándor, Magyarország főügyésze,
Eötvös Károly, a zsidók ügyvédje, Bary József, a vizsgálóbíró, Korniss Ferenc,
a törvényszék elnöke, Ónody Géza, az antiszemita párt vezéré, Vay György csendbiztos,
aki kipattantotta az eszlári vérvádat, az orvosok, az ügyvédek, az urak és nők,
akik ebben az ügyben szerepre tettek szert. Ötven év alatt se felejtették el
nevüket Magyarországon.
Egy korszak sakk-figurái voltak, amelyeket a végzet
láthatatlan keze mozgatott. Ezt a végzetet hívják zsidókérdésnek, amely mindig volt és mindig lesz a világon, csak
egyszer olyan a hangja, mint a földrengés morajlása, máskor mint a piaci kofák
veszekedése.
Az eszlári vérvád idején a földindulás földalatti
morajlása hangzott. A földrengés megmozgatta a végzet [fig]uráit, akiket a
véletlen folytán személyesen is ismertem nagy részben, másrészt szabolcsmegyei származásomnál
fogva, családi és rokoni alkalmak révén többet tudok róluk, mint a korszak
hivatottabb regényírói. Ha itt-ott elfogultság található e feljegyzésekben
előforduló alakok bemutatásánál, kérem az olvasót, hogy arra gondoljon, hogy olyan
családból származom, amelyben hagyomány volt az antiszemita érzelem. Még egy
félszázad távlatából is nehéz elfogadni a tényeket a történelem megállapítása szerint.
Hogy mindenki ártatlan lett volna a tiszaeszlári pörben!
Nehéz egészen a mai időknek megfelelő szabadelvűséggel és
világos látással tárgyalni az elmúlt ötven év eseményeit, amikor az volt a
mindennapi jelszó:
– Magyarországon mindenki
antiszemita. Még maguk a zsidók is!
(Magyarország, 1931/31. /február 8./ 7. p.)