A tiszaeszlári Solymosi Eszter

Krúdy Gyula megírta a világszenzációvá nőtt nagy vérvádpör történetét – Az izgalmas kortörténeti regényt a „Magyarország” fogja közölni

(A Magyarország tudósítójától.) Új nagyszabású irodalmi eseményt jelentünk be olvasóinknak: E. M. Remarque rendkívüli sikerű regényének befejezése után olyan nagyszerű munka közlését kezdi meg a Magyarország, amely tartalma izgalmasságánál és írója egyéniségénél fogva egyaránt páratlan érdeklődésre számíthat. A mű Krúdy Gyula új történeti regénye, a címe: A TISZAESZLÁRI SOLYMOSI ESZTER.

Krúdy Gyulának, a közelmúlt magyar idők és sorsok csodálatosan gazdaglelkű epikusának ez a hódító erejű munkája már puszta címével egy egész korszak különös és viharos lázának emlékét ébreszti. Hasonlíthatatlan élmény lesz nemcsak az eszlári vérvád lélegzetállító fordulatainak kortársai számára, hanem azoknak is, akik már csak beszámolók alapján ismerkedtek meg az utolsó magyar félszázad legnagyobb és világszenzációvá nőtt pörével.

A Magyarország, amely a legkésőbb megjelenő délutáni budapesti napilap s első teljes, illusztrált tükörképe a belföld és külföld eseményeinek, nagy súlyt helyezett arra, hogy az aktualitások friss erején kívül, amit a lap tökéletes politikai, rendőri, törvényszéki, színházi, társadalmi, közgazdasági és sporthírszolgálata jelent, más természetű kapcsolatok is őrizzék állandó kontaktusát a nagyközönséggel. Ezt a célt szolgálja a Magyarország utolérhetetlen népszerű, egész hétre szóló, 24 oldalas ingyenes vasárnapi SÁRGA RÁDIÓ-melléklete éppúgy, mint a folytatásos REGÉNYEK rendkívül érdekes és változatos sorozata.

Jól emlékeznek még olvasóik azokra a kitűnő munkákra, amelyek mind egy-egy izgalmas korszakot vagy világot tártak fel, hol a magas rangú történelmi riport frissességével, hol az írásművészet legtisztább eszközeivel. Hogy csak néhányat említsünk fel közülük: a Magyarország közölte elsőnek, még 1926 tavaszán, három hónapon át TREBITSCH LINCOLN EMLÉKIRATAI-t, a Magyarország hasábjain aratott országos sikert Fábián Béla két hadifogoly regénye, a 6 LÓ – 40 EMBER és az EZER EMBER ASSZONY NÉLKÜL; bűnügyi és szerelmi regények közlése mellett ERZSÉBET KIRÁLYNÉ TRAGIKUS ÉLETE című regényes cikksorozatával, valamint a minap elhunyt Claude Anet MAYERLING c. tragikus varázsú művével a Magyarország hozta ismét emberi jelenbe a történelmi közelmúltat, a Magyarország ismertette meg Esszad bey remek VÉR, OLAJ, ARANY-ának közlése révén a magyar olvasókat a mai Kelet titkaival; a Magyarország mutatta be a, háború utáni Németország lelki káoszát P. M. Lampel emlékezetes munkájában, az ELÁRULT FIATALOK-ban s végül a világsajtóval egy időben egyedül a Magyarország közli magyarul E. M. Remarque új, roppant sikerű regényét, amely VISSZA A HÁBORÚBÓL címmel olyan nagy tetszést aratott és arat hasábjainkon.

E nagy sikerek mellé kerül most, minden bizonnyal diadalmas versenytársként, az elképzelhető legizgalmasabb magyar kortörténeti regény. A TISZAESZLÁRI SOLYMOSI ESZTER-ről, a mű hátteréről, alakjairól, akiknek jó része személyes ismerőse volt a kitűnő írónak,

beszéljen most már maga Krúdy Gyula

a mai magyar regényirodalom egyik legragyogóbb tehetsége, legszínesebb tollú és legmegkapóbb varázsú büszkesége:

– Magyarországon mindenki antiszemita. Még maguk a zsidók is! – ez volt a jelszó ötven év előtt, amely korszakról regényemet írtam.

1882-ben, tavaszkor kétszer is kiöntött a Tisza Szabolcs v ármegyében.

Az első árvizet Lónyai Menyhértnek, a felsőtiszai ármentesítő társaság elnökének tulajdonították, mert valami hibát szimatoltak a társaság pénzkezelése körül.

A második árvizet a felbőszült partmenti parasztok idézték elő, akik viharos éjszakán átvágták a gátat Vencselőnél.

Ha ez az egymásután következő két tiszai kiöntés nem lett volna, bizonyára már azon a tavaszon nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak az április elsején történt eseménynek, hogy egy tiszaeszlári cselédleányka, bizonyos Solymosi Eszter nyomtalanul eltűnik a falujából.

De mondom, mindenki a maga bajával volt elfoglalva a Felső-Tiszán s így hetek kellettek hozzá, amire a leányka eltűnését a gazdasszonyán és özvegy édesanyján kívül mások is észrevették.

A sors úgy akarta, hogy a gyanú tiszaeszlári zsidókra terelődjék, akik a leánykát eltüntették.

Templomukba csalták, lefogták, torkát elmetszették, vérét vették, mert a közhiedelem szerint a tizennégy esztendős, keresztény szűzleánynak a vérére szükségük volt a zsidóknak a húsvéti laskájuk elkészítéséhez.

Hogyan terelődött e gyanú az eszlári zsidókra?

Úgy, mint a kő esik le az égből. De a meteor lezuhant, az eszlári zsidótemplomra esett és ettől a naptól fogva nem érdekelte többé a szabolcsvármegyei lakosságot (de még az ország egyéb lakosait sem) a maga mindennapi baja, hanem Solymosi Eszter dolga.

Tovább mint egy esztendeig, 1881-ik év augusztusáig, amikor az eszlári vérvád-perben ítéletet hirdetett a nyíregyházi királyi törvényszék s az ítélet a gyanúsított zsidók felmentésével végződött.

Ez volt ötven esztendő alatt a legnagyobb pör Magyarországon, mert apránkint mindenki belekeveredett.

Az esztendő alatt, amíg Solymosi Eszter eltűnésének, halálának, megtalálásának, újra eltűnésének, holtaiban mesemondásos viszontagságainak eseményei lejátszódtak: két pártra szakadt Magyarország. Nagy pártja volt annak a feltevésnek, hogy a zsidóknak vallási (rituális) okból szükségük volt a leányka vérére. De a másik párt tagadta ezt és azt bizonyítgatta, hogy a zsidók vallási törvényei nem rendelkeznek a kereszténylányok véréről.

Igaz. De hová lett Solymosi Eszter?

Az égből lehullott kő hatása olyan megrendítő volt, hogy a zsidók maguk is azt hihették, hogy Eszláron »valaminek« történni kellett.

Előállott ez eszlári templomszolga fia, bizonyos Sárf Móric, aki a bíróságnak bevallotta, hogy a templom ajtó kulcslukán át látta, amikor a sakterek Solymosi Esztert torkán megvágták.

Azok a máramarosi zsidók, akik azzal voltak gyanúsítva, hogy a Solymosi Eszter holttestét a Tiszán le úsztatták: ugyancsak azt vallották, hogy a holttesthez gyanús úton-módon jutottak.

Minderre előállott hirtelen az eszlári sakter, aki a börtönben eszét veszítve jelentkezett a bíróságnál, hogy igenis ő ölte meg Solymosi Esztert. De nem késsel, hanem úgy, hogy a templom előtt pofonütötte.

De ezt már azután nem hitte el senki Svarcz Salamon sakternak! Még a legnagyabb antiszemiták sem. Észre is vette a bolondságot színlelő sakter, hogy célt tévesztett és a bíróság helyeslése közben visszavonta vallomását. Nem, így nem volt szabad Solymosi Eszternek meghalni. Csak jöjjön az igazság! Ezt állította Magyarországon mindenki tizennégy hónapig. Még meg is dorgálták Svarcz Salamont, hogy az agyonütést magára vállalta.

Országos nevezetességre tettek szert azok az úriemberek is, akik az eszlári pör dolgát vezették. Kozma Sándor, Magyarország főügyésze, Eötvös Károly, a zsidók ügyvédje, Bary József, a vizsgálóbíró, Korniss Ferenc, a törvényszék elnöke, Ónody Géza, az antiszemita párt vezéré, Vay György csendbiztos, aki kipattantotta az eszlári vérvádat, az orvosok, az ügyvédek, az urak és nők, akik ebben az ügyben szerepre tettek szert. Ötven év alatt se felejtették el nevüket Magyarországon.

Egy korszak sakk-figurái voltak, amelyeket a végzet láthatatlan keze mozgatott. Ezt a végzetet hívják zsidókérdésnek, amely mindig volt és mindig lesz a világon, csak egyszer olyan a hangja, mint a földrengés morajlása, máskor mint a piaci kofák veszekedése.

Az eszlári vérvád idején a földindulás földalatti morajlása hangzott. A földrengés megmozgatta a végzet [fig]uráit, akiket a véletlen folytán személyesen is ismertem nagy részben, másrészt szabolcsmegyei származásomnál fogva, családi és rokoni alkalmak révén többet tudok róluk, mint a korszak hivatottabb regényírói. Ha itt-ott elfogultság található e feljegyzésekben előforduló alakok bemutatásánál, kérem az olvasót, hogy arra gondoljon, hogy olyan családból származom, amelyben hagyomány volt az antiszemita érzelem. Még egy félszázad távlatából is nehéz elfogadni a tényeket a történelem megállapítása szerint. Hogy mindenki ártatlan lett volna a tiszaeszlári pörben!

Nehéz egészen a mai időknek megfelelő szabadelvűséggel és világos látással tárgyalni az elmúlt ötven év eseményeit, amikor az volt a mindennapi jelszó:

– Magyarországon mindenki antiszemita. Még maguk a zsidók is!

 

(Magyarország, 1931/31. /február 8./ 7. p.)