Tudomány, irodalom
* (Szindbád ifjusága. Írta: Krudy Gyula. Budapest, 1912. A Nyugat kiadása. Ára: 4 korona.) — Szindbád, a hajós,
de nem az ezeregyéjszakabeli, hanem késői utóda: Krudy Gyula huszonöt évvel azután, hogy mint kis diák az
arab mesék kóbor kalandozójának nevére álmodta magát, újra kiszáll a nagy vizekre
és utazik — visszafelé, a múltba. Felkeresi a helyeket — völgyben meghúzódó,
álomba merült kis felföldi városokat és folyóvíz mellett lomhán nyújtózó
síksági falvakat — hol ifjú éveit élte és utazik télen és utazik nyáron,
csengős szánon és zakatoló vonaton, havas reggelen és holdvilágos éjszakán,
keresve a rég eltűnt szerelmeket és megtalálva a melanchóliába
ringató emlékeket. Akik vele utazunk, a halk borongás gyönyörködésével
követjük kirándulásaiban. Mindegyikünknek vannak órái, mikor egyedül érzi
magát és ilyenkor nem kívánhatunk megnyerőbb olvasmányt, mint Krudy Gyula e könyvét, mely maga is mintegy a magányosság
érzéséből fakadt. Az emlékek közé való elmerülés már természeténél fogva
társkereső menekülés és Krudy Gyula könyvében még
határozottabban érezhető ez az eredet azon a gyöngéd és szinte megilletődött
tapogatódzáson, melylyel a dolgokat magához
közelíteni próbálja. Íme például mire gondol, mikor a
befagyott Poprád mellett röpíti a szán: „A néma, néptelen, mozdulatlan tájon
utazó Szindbádnak mégis jólesett az a gondolat, hogy mellette, a mély partok
között, versenyt futnak szánjával a folyó és a hideg habok; a pisztránghalak a
falvak alatt a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen
látják viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, mely órákon,
mértföldeken át követte a folyó futását...” Az ilyen sorok valósággal kinyilatkoztatásszerűen
beszélnek az író kifinomodott szenzibilitásáról és a magányosságból kitörekvő álmodozásáról, mely fázékonyan keresi, aminél
felmelegedhetik. És itt az olvasó melancholiája
teljesen egy nyomon jár az író megpillantásaival. A múltak tüzeitől
elválaszthatatlan, hogy a láng bánatosan világit át az idők távolságán, az
elmúlás érzése borongást vetít a derűs emlékekre, mint ahogy idővel valami
szomorkodás fakul a legmosolygósabb fényképekre is; de ha ez megrezzentően
csapódik is az íróra, az olvasó számára annál teljesebbé teszi a könyv
harmóniáját. A buskomoly hangulat magára ismer és
mintegy sűrítve kapja magát a tovatűnt percek e buskomoly
közléseiben. Annál teljesebben, mert Krudy Gyula
tehetségében minden megvan, ami a benyomást elevenné és erőteljessé tegye.
Szeme, mint a fotografáló gép lencséje, éles határozottsággal, a részletek pontos észrevételével pillantja meg a tárgyakat és amit lát, tisztán és közvetlenül láttatja meg olvasóival is.
Ugyanúgy, ahogy érzése körébe vonja a körülötte lévő
dolgokat és útitársakat sejt a jég alatt úszó habokban: örökké éber a megfigyelése is és van szeme emlékezetébe raktározni: „egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén...” Az ily egyszerűségükben
annyira jellegzetes vonások azok, melyek a hamisítatlan valóság attribútumaival látják el az álmokat és amelyek Krudy Gyulánál
lépten-nyomon kezeskednek a festés életteljességéért. Kiváló tehetségű írónak
tartottuk eddig is; Szindbád utazásaiban azonban már az érett művészt ismerjük meg benne.
[…]
(Pesti Napló, 1912/24. /január 28./ 19-20.
p.)