Színház
– Művészet
Zoltánka
A Magyar Színház bemutatója
Zoltánkára, a kis Petőfi Zoltánkára mi már csak az apja rajzaiból emlékezünk, abból
a rajzból, amit maga Petőfi Sándor vetett papírra és a csecsemő puha vonalait,
pisze orrocskáját, furcsa kis koponyáját rögzíti meg. A tollrajz beleedződött a
tudatunkba. Nem ok nélkül. Mert úgy érezzük, hogy ez a csecsemő sohase nőtt
meg. Az apja mellett mindig csecsemő maradt. Későbbi pályafutása, a
színészkedése, a pesti lumpolása és a korai halála már nem is úgy hat reánk,
mint valóság, de mint az apja legendakörébe tartozó
legenda. Petőfi Zoltán jellemzően dekadens jelenség. A kora is szomorú; felemás
és vajúdó; már nem hitt a forradalomban és még nem hitt az új igazságokban,
amelyek a modern tudáson alapulnak. Milyen volt e kis köhögő poétácska élete? A
debreczeni dámáknak udvarolt szegényke, malaclopó
köpenyben járt, a vándorló ripacsokkal vinkót ivott útszéli csárdákban, a
józsefvárosi vendéglőkben pesti írókkal spiccerezett. Meg se tudott nyikkanni.
Oly mázsasúllyal feküdt a lelkére, a beteg mellére, az exaltált
agyára az apja emléke. Minden gesztusa utánzás. Nem azért járt a csárdákba,
mert szeretett ott tanyázni, de mert olvasta apjától „A
csárda romjai”-t. Tragikomikus alak, aki belehal a dicsőség vágyába és az apja
dicsőségébe. Még a környezete is hozzá finomodott. Az apja rohanó ezredeket
látott. Ő kényelmes biedermeier-karosszékben ült, akkor már bécsi divat járta nálunk, a dámák púderezték magukat
és zenélőórák muzsikálták a Klapka-indulót. Ebben a korban folyt le tragédiája
és folyik le a színdarab cselekménye is.
Krúdy
Gyula a hősét tragikus alaknak látja, de a megható gyengédségen keresztül is
érezni, hogy a tragédiája amilyen szívfacsaró, olyan bájos, amilyen sötét,
hellyel-közzel épp oly komikus is. Egy irodalmi reichstadti
herceg. A darabjának egy jelenetére emlékeztetjük az olvasót, amelyben Zoltánka úr apjának egy ifjúkori szerelméről hall és a
másik jelenetben pontról-pontra lekopizálja, ahogy az
életét, az egész költészetét is lemásolta. Krúdy
Gyula, ez a méla és nemes magyar, akiben a magyar dekadencia, a mi nobilis
csüggedtségünk ölt testet, nem találhatott méltóbb és nekivalóbb
sujet-t; egy pusztuló, ernyedt hőst rajzolt, aki
semmit se tesz, akivel minden csak történik. Hogy ez a drámaiság rovására van, az bizonyos.
De Krúdy Gyula egyáltalán nem mesterkedik, a koncepciója nem a
jelenetek összerakásában van, hanem a lírában. Olyan szuggesztív a lírája, hogy
minden kifogásunk a tollunkban marad. A hősét behozza a színpadra. Már az első
öt percben köhög (megtudjuk, hogy tüdővészes), beszél az apjáról (megtudjuk,
hogy imádja és később az áldozata lesz), csüggedten maga elé mered (megtudjuk,
hogy még küzdeni is gyenge). Nem is változik az egész drámában. A drámaíró az
első pillanatban kijátssza az összes motívumait s
lemond arról, hogy új és ravasz meglepetésekkel csiklandozzon. Később a
motívumokat csak színezi. Tompa, édes, különös színekkel, halvány
színes-ceruzákkal. Embereket vesz észre. Milyen megható, hogy Petőfi Sándorral
alig-alig törődnek a többi alakok, igazán csak a fia beszél, álmodik, fantáziál
róla, aki nem emlékszik reá. Petőfiné alakja
legjobban sikerült. Irodalmi hisztériája űzi; nem jó és nem rossz; csak nő,
szeszélyes, beszámíthatatlan, aki az egyik pillanatban mártír, a másik
pillanatban gyilkos. Jellemző figura Petőfiné apja,
az öreg, dohogó, vidéki magyar. Dicséri a kormányt, szapulja Jókait, akit a
szókimondásáért becsuktak. Ilyenek voltak a „nagy idők” magyar urai. Remek
figurák a színészek is – a korgó bendőjükkel és a Shakespeare-jükkel, – Zoltánka kenyerespajtásai. Friss
hangulatok kergetőznek a színpadon. Elfeledhetetlen az a jelenet, amikor a
„feleségek felesége” a pesti bálon táncol, otthon a fia befüttyenti a
ripacsokat, megvendégeli őket és az apjáról beszél.
Érezzük, hogy az apja vele van. Eszünkbe jutnak ezek a szavak: „én feljövök onnan az éji világból az éj közepén”. Künn a régi Pest
(majdnem Pesth) és a szobába felhangzik a bakter
basszusa.
Krúdy
Gyula ilyen helyeken teljesen önmagát adta. Az elbeszélései, a regényei, az
élete babonás hangulatai suhantak el szemünk előtt. A premiér
közönsége megérezte ezt. Tapsában melegség és szeretet volt. Törzs, Papp János, Aczél Ilona, Verő
Márta és Márkus László, a rendező, úgy vigyáztak a filigrán szavakra, hogy
minden árnyalatot kihoztak és végül egységes, meleg impresszióval meggazdagodva
keltünk fel a zsőllyénkből.
Ma este egy igazi és nagy költő járt a színpadon.
(Világ, 1913/271. /november 16./ 18. p.)