Megtalálták
a Temlárius-lovagrend kolostorát
és templomát a Margitszigeten
(A Világ tudósítójától.) Rövid telefonjelentést kapott a Világ szerkesztősége.
A telefonjelentés arról szólt, hogy a Margitszigeten
ásatások folynak hetek óta, amely ásatások eredményeképpen egy egészen
ismeretlen kolostor romjai kerülnek napvilágra, amely kolostor minden valószínűség
szerint az egykor oly hatalmas, világszerte elterjedt
Templárius lovagrendé volt.
A Világ
tudósítója a helyszínére érkezve: valóban egy eddig nem látott kolostor és
templom romfalait vette szemügyre, amely falak körülbelül háromheti ásás után
kerültek a föld felszínére. Egy templom és a hozzátartozó középkori kolostor
pontos képét mutatják.
Ásni kezdenek az eddig nem bolygatott romok
körül
Akik a Margitszigeten ismerősek, tudják, hogy körülbelül száz lépésnyire a felsőszigeti Nagyszállodától, egy kétöles
magasságú romfal volt látható, amelyen egyetlen ablak maradt meg a múlt
időkből. Az üres ablakon a szél dudált, a romfal gránitköveire legfeljebb
unatkozó kirándulók, szerelmesek és egyéb turisták írták, vésték, kaparták föl
a nevüket. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottak a romfalnak, mert hiszen
romfalakból éppen elegendő van Szent Margitszigeten, ahol tudvalévőleg a
tatárjárás elmúltával IV. Béla király leánya, Margit királykisasszony
apácarendet alapított, midőn a királlyal a tengermelléki bujdosásból
Magyarországba ismét visszatérhetett. Ennek az apácakolostornak a helyén ma kis
kápolna áll, ahol a nyár ünnepnapjain a harmadik kerületi, óbudai
plébániahivatal tart szentmiséket a szigeti kertészek és más kirándulók
részére. Ezeket a romokat körülbelül két-három év előtt ásták föl Lux tanár vezetése mellett, de
nevezetesebb dolgokat nem fedeztek föl. A történelemből és a művelődési
könyvekből elég tudomásunk volt Szent Margit apácakolostoráról. Ismertük
eredetét, történetét, elmúlását. A kiásott apácakolostor romjai közé fehér
padokat állított a margitszigeti igazgatóság, ahol a faragott kövek között
kinőtt terebélyes fák alatt elandalogtak a kirándulók.
A felsőszigeti romfal
környékéhez mindezideig még nem nyúltak ásóval. Sűrű bozót fedte a romfal környékét, százesztendős és
még öregebb fák eregették a kövek között ölnyi hosszúságú gyökereiket. Jóformán külön út sem vezetett a romfalhoz,
a kíváncsi látogatónak a gyepen kellett végigmenni, ha a romfalat megközelíteni
akarta.
Ezen az őszön, miután a Margitszigetet bérlő
részvénytársaság hozzákezdett építési programja megvalósításához: Wild József nemzetgyűlési képviselő, a
részvénytársaság alelnöke fölvetette az eszmét, hogy az építkezési munkálatok
folyamán ássák föl a titokzatos romfal környékét is. Három hét előtt valóban
megkezdődött az ásó és a csákány munkája az eddig sohasem bolygatott területen.
Körülbelül egy tucat gyakorlott munkás kezdett ásni a romfal környékén Páskuj Alajos volt főhadnagy vezetése
alatt.
Hatalmas koponyák, öles sírkövek, óriásokra
emlékeztető emberi csontok
jönnek napvilágra, de a munkások kincset keresnek
Az ásás első képletében már nyilvánvaló volt, hogy ezen a
helyen egy eddig ismeretlen épület alapvázát sikerült napvilágra hozni a
szorgalmas munkának.
Az első csákányvágásokra rengeteg faragott kő került elő
a föld mélyéből.
Nyolcszögletes, gömbölyű, majd teljesen szokatlan
alakzatú oszlopmaradványok, – kőből faragott rózsák és egyéb ritka kőékítmények
–, majd egy csigalépcső maradványa, amely a föld alá vezette a szorgalmas
ásókat.
Az egyszerű munkások között hamarosan híre terjedt annak,
hogy valami rendkívüli rejtelem után folyik az ásatás reggeltől estig. A
csákányok alatt a föld mélyéből néha titokzatosan kongó hangok hallatszottak,
amelyeket a munkavezető a földre feküdve hallgatott. A föld nem volt süket, mint mondták, hangok hallatszottak jobbról
és balról is. Titokzatos, eddig ismeretlen üregnek, rejtekhelyeknek kell
rejtőzniük a föld mélyében, amelyeknek felderítésére most kettőzött erővel
indult meg a munka.
November másodikán, amikor a
kalendárium szerint a keresztény egyház halottak napját üli, különös hang
hallatszott a csákányok vágására.
Napvilágra került az első
emberi koponya.
Teljesen ép csontkoponya volt, amelynek hatalmas fogazata,
csontszerkezete, nagysága, kupolája alig hasonlítható a mai emberek
fejalkatához.
– Valami tatáré lehetett – mondogatták a munkások,
miközben kézzel és vésővel kivágták a földet a koponya nyitott szájából,
amelynek alsó állkapcsa is a helyén volt, ami teljesen szokatlan dolog a föld alatt talált koponyáknál.
A munkavezető további ásást rendelt, mire csakhamar
előkerültek a föld mélyéből a hatalmas koponyához tartozó emberi csontok is. Félméternél alig rövidebb felső
lábszárcsontok, félkilós csigolya-csontok, óriási bordák. Az ásatásnál az
volt a legérdekesebb, hogy a koponyához tartozó csontok függőleges helyzetben voltak elásva, mintha valamely kútba, álló
pozícióban temették volna el annakidején az óriást.
Másnap újabb koponyadarabok, emberi állkapcsok kerültek
napvilágra. Ámde már korántsem abban az impozáns állapotban, mint az első,
óriási csontváz. A fogazatok fiatalemberekre vallottak, az állkapocs alsó és
felső fogai mesterségesen ki voltak
húzogatva, csupán a hátulsó fogak maradtak olyan tökéletes épségben, hogy azt bármely mai fiatalember
megirigyelhetné. Az óriási csontváz körül talált koponyák nyilván annak
hozzátartozói, gyermekei, vagy szolgái lehettek. A munkafelügyelő főhadnagy
véleménye szerint egyik-másik koponya nőé
lehetett, mert alkatra nézve teljesen elütött a szokásos férfikoponyáktól. De hát hogyan kerülhettek női koponyák a
kolostor belsejébe, amely kolostor
a történelem szerint azoknak a harcos szerzeteseknek a lakóhelyéül épült,
akik éppen azért kaptak szállást a szigeten,
hogy az innen két-háromszáz lépésnyire eső női kolostor lakóira fegyveres
erővel vigyázzanak.
November negyedikén a mind mélyebbre hatoló munkások egy
másfélméteres, gömbölyű felsőrésszel ellátott sírkövet emeltek ki a föld
mélyéből. A sírkövön egy gömbölyű bemélyedésű, középen karikával ellátott
kereszt látszott, körülötte ezzel a felírással, amelynek értelmét majd csak
ezután fejtik meg a hozzáértők:
Krúdy Gyula magyarázza az
eddigi ásatások
szokatlan eredményét
– Éppen a sírkövön talált, nem minden napi keresztjelvény
ébresztette föl bennem azt a gondolatot, hogy ez a keresztjel nagyon hasonlít
az elmúlt Templárius-lovagrend keresztjéhez. Nagyon valószínű kezd lenni, hogy
a sziget közepén lakó „vörösbarátokon” kívül itt a sziget felső részében levő
kolostorban Templárius-lovagok laktak, akiknek ugyancsak az volt a hivatásuk,
hogy a Margit-zárda hölgyeit védelmezzék – mondá Krúdy Gyula, a Margitsziget
évtizedes lakója, amikor a Világ
tudósítója őt fölvilágosítás céljából fölkereste.
– Élénk figyelemmel kísérem az ásatásokat, minden reggel
együtt kelek a munkásokkal és bizonyosra veszem, hogy a tudományos világ, ha
majd érdeklődni kezd az ásatások iránt: rendkívüli eredményeket vonhat le az
ásatásokból.
– Nem mindennapiak azok a koponyák, amelyek most, az
ásatások harmadik hetében jóformán mindennap: párosával vagy harmadmagukkal
kerülnek napfényre. Amennyire én az antropológiához értek: a hatalmasan
kifejlett férfikoponyák mellett föltalált apróbb koponyák csak nőké vagy ifjaké
lehetnek. A templáriusok, de a
vörösbarátok is a fennmaradott törvényeik szerint csupán besötétedés után
óvakodtak attól a körülménytől, hogy asszonyi sorban levőket megtűrjenek a
házfödelük alatt. Napközben szabad volt e szerzetes-lovagoknak szóba elegyedni a
nőkkel is... – mondá mosolyogva Krúdy Gyula.
(Alig néhány hét előtt fejeződött be a Világ-ban az az elbeszélés-ciklus,
amelyet Krúdy Gyula írt A templárius cím alatt, amelyben új
történeti adatok alapján érdekes hátterét rajzolta meg a IV. Béla királyunk
alatt reánk zúdult tatárjárásnak, valamint a templárius-lovagrendnek e
tatárjárásban való részvételéről írt érdekes dolgokat. Íme, mintha
varázsvesszőt vett volna elő az író elbeszéléseivel: néhány nappal az utolsó Templárius megjelenése után: a
Margitsziget mélyében megmozdulnak a föld alá rejtett templárius lovagok és a napvilágra kívánkoznak.)
– Ismétlem – folytatta fölvilágosításait Krúdy Gyula –, hogy nagyobb jelentőséget
tulajdonítok a most folyó ásatásoknak, mint például a hat-hét év előttieknek,
amelyeket a szigeti kertészek végeztek őszidőben, amikor a lakásom, az
úgynevezett Kastély udvarán ugyancsak
koponyákat és egyéb emberi csontokat találtak. A jóságos kertészek akkor nem
akarták tovább bolygatni a kertet, békében hagyták a halottakat, beföldelték a
vörösbarátok koponyáit, akik valaha itt laktak, e most nem az áhítatos
kertészek ásnak áldásos munkájuk közben, hanem gyakorlott munkások, akiknek a
legtöbbje már a világháborúban megszokta, hogy ne nagyon ijedjen meg emberi
maradványoktól.
– Szenzációs érzés nézni, hogyan emelkedik ki napról-napra
a föld alól egy középkori szerzetes-kolostor maradványa – folytatta Krúdy Gyula elbeszélését. – Most már
körülbelül tisztában vagyunk az egész férfikolostor berendezkedésével, látjuk
magunk előtt a templomot, a cellákat, a kijáratokat, kerítéseket, lépcsőket,
amint két-három méternyi mélységből kiemelkednek a
föld felé.
– Az a sírkő, amelyen két
faragott férfifej látható, azt a határozott meggyőződést kelti bennem, hogy
Hugó és Godofréd templárius lovagrendjének találtunk valamely maradványára. Ez
a nevezetes rend ugyanis megmaradott pecsétje szerint két férfit ábrázolt egy lovon, egy nyeregben, mint a barátság és
bajtársság örök szimbólumát. A többinek kiderítése az archeológusok dolga.
Az ásatások akkor is tovább folynak,
ha beállna a téli időjárás
Alkalmunk volt beszélgetni Krúdy Gyulán kívül a margitszigeti igazgatóság egyik vezetőjével,
aki kijelentette, hogy nagyon meg vannak lepve a véletlenül megkezdett ásatások
eredményétől és a munkát most már akkor is tovább
folytatják, ha beállna a téli időjárás.
(Világ, 1925/252. /november 7./ 5. p.)