Válasz Krúdy Gyulának

 

Kedves Barátom!

Szomorúnak, sőt tragikusnak tartod azt a tanácsot, hogy az ifjúság felejtse el apáit, sőt talán őseit is. Ez csakugyan szomorú tanács volna. Én azonban idáig nem mentem. Tanácsom az volt, hogy úri származását felejtse el, azaz születettségéből ne igyekezzék az életben semmiféle előjogot formálni. És ezt bizonyára meg is kell tennie.

Azt mondod, most van a legnagyobb szükség gyönyörűséges, önfeláldozó múltunk csillogtatására az új nemzedék előtt, amikor a legnemesebb családfák gerincoszlopai ingadoznak, hajladoznak helyükön, vajon ne adják-e meg magukat véglegesen az új világ mindent egyforma sivataggá laposító számumjának. Igazad van. Most kellene csillogtatnunk legjobban azokat. a régi erényeket, amelyek az életnek szép tartalmat adtak. A szerénység, a szorgalom, a kitartás, az önfeláldozás, a barátság nemes törvényeit most kellene legjobban öntöznünk, mikor azok hervadóban vannak. De vajon csakugyan hervadtak-e ezek az erények?

Én azt hiszem, az ifjúság lelkében most is megtalálhatjuk a barátságot, az önfeláldozó készséget és a szép érzéseknek mindama virágait, amelyek a mi korunk ifjait díszítették. Nem gondolod, kedves Barátom, hogy az, amit a kor erényeinek tartunk, javarészt a fiatalszív sajátja, mert minden kor ifjúsága szeret, rajong, hív és odaadó és minden kor öregje elkülönöző hajlamú, önzőbb és ridegebb? Attól tartok, hogy a mi szemüvegünkben van a hiba. Azért tartjuk kiveszettnek az érzések sok szépvirágát, mert a mi lelkünkben állott be a hervadás. Nem emlékszel-e az öreg Kohn bácsi adomájára, aki – szerelemről esvén szó – felkiáltott: ,,óh azok a hetvenes évek; akkor tudtak csak az emberek szeretni !”

Meg kell vallanom, én nem rajongok azért a korért, amelynek szülöttje vagyok. A mi öregjeink bizonyára nobilisabb, derültebb, de egyúttal zártabb körű életet éltek. A körön belül esőkkel nagy melegséget tudtak éreztetni, ifjaikat pedig felkarolta a szolidaritás, összeköttetés, barátság, atyafiság és lelkük sajátjává tette a maga szellemét, a zárt világi kedélyességeit, a támogató tekintélyek tiszteletét s a mosolygó bizakodást. Hozzáteszem rögtön, hogy akik kimaradtak a körből, azoknak hűvös volt az élet.

De mi lett végül azoknak a sorsa, akik melegházakban nőttek fel? Ha csak a Nyírségre vetem szememet, azt látom, hogy a birtokosok tömegesen elpusztultak, helytálló képességük megbukott. Igaz, ennek sok oka van, ám a legfőbb ok mégis az életrevalóság hiánya volt. A fiatalság zöme ahelyett, hogy a gazdasági munka rögös vagy lenézett területein mérkőzött volna, a vármegyénél vagy az államnál keresett menedéket s nyakába vette a hivatalnoki élet cifra nyomorúságát. Voltak, akiknek vállalniok kellett a versenyt; ezek az életre való rossz készültségük miatt sarokba szoríttattak és a szemérmes koldusok üres tarisznyáját hordották vállaikon. A mi korunk fájdalmas sikerei közé tartoztak az elpazarolt erények, a meddő várakozások, az elhibázott életek; sóhajtozó és fogadkozó öregek, ábrándozó és szavaló fiatalok, akik csalódással végezték, mert nem tudták a bennük rejlett értékeket beváltani gyakorlati eredményekre. A gazdasági élet talaján nem hoztak gyümölcsöt a mi erényeink.

Díszlett a virág, de nem kötött.

Hát ezek voltak a mi sikereink a magángazdaságban.

A közszolgálatban több volt az önzetlenség, az eszmeszeretet, de ez nem tarthatott örökké, mert öregjeink tékozolva szolgálván a hazát, csakhamar felőrölték egzisztenciájukat és ezzel együtt függetlenségüket is.

Ezekkel az eredményekkel kellessük az ifjúság előtt az eltűnt kort és azokat a virtusokat, amelyek az aránylag nyugodt és boldogélet nyomásait se bírták meg?

Nem, kedves Gyula; a mi öregjeink lelki idillekben éltek, melyekhez az időt nem lehet többé visszavarázsolni. Ők nem voltak az élet hősei. Átléptek rajtuk új eleven erők, ezek megváltoztatták a kor szellemét és olyan időt teremtettek, amelyben a kandalló régi zavartalan melegénél kibontakozott lelki sajátosságok nem állják ki a tűzpróbát.

A mai ifjúságnak tisztább, ridegebb szemekkel kell az életbe néznie, nem szabad beleábrándoznia az emberekbe a rokokói lelket, – a célra törő akarat keményebb fegyvereit kell kézbe vennie, hogy boldoguljon. A lágy embereket, a mélázókat, a mások segítségében bizakodókat most nem kecsegteti pályabér. Elkell felejteniök a fiataloknak az apák úri életét, mert ez a kor visszavonhatatlanul eltűnt boldogabb lehetőségeivel együtt és az újnemzedékre az a terhes feladat maradt, hogy az apák hibáit és szerencsétlenségét helyrehozza s tíz körmével kaparja ki az új Magyarországot.

Mi persze maradunk már, akik voltunk. Te, kedves Barátom, elmúlt idők, bűbájos múltak mesemondója, én pedig írói birodalmad tisztelője és mindvégig híved.

Buday Barna

 

(Budapesti Hírlap, 1930/85. /április 13./ 7. p.)