Színház, művészet

Színházi konferánszok.

 

[...]

III.

A Magyar Színház jövő hetéről

Csortos Gyula

 

A Magyar Színháznak jövő hete irodalmi esemény. Krúdy Gyula „Zoltánka” című darabját játszák. Kétszeresen esemény. Először, mert témája annyira érdekel bennünket, annyira közel van még hozzánk a benne szereplők emléke, annyira bennünk él még a nagy hallhatatlan költő istennek, Petőfi Sándornak a legendája, egyetlen kihajtásának, Zoltánnak, a kis sasfióknak tavaszi elhervadása. Petőfi testi-lelki párjának, Szendrey Júliának a romantikája, hogy csak egy olyan magyar lelkű, művész erejű és tehetség nyúlhat hozzá, írhat róla, mint Krúdy Gyula. Ez a másik esemény. Első színpadi munkája. Úgy drukkolok érte, úgy kívánom a nagy sikerét. Elfogult vagyok vele szemben nagyon. Pedig alig beszéltem vele az életben egy pár szót, de a munkáit, az írásait ismerem és szeretem. Szeretném nagyon dicsérni, de nem tudom. Nincs elég szókincsem. Úgy érzem magam, mint Maupassantnak a zsonglőrje, aki golyókat dobál a Mária-kép előtt, mert nem tud imádkozni, vagy mint Zoltánka előtt a színészek, akik szegénységükben csak a mesterségükkel, a komédiázásukkal tudják vigasztalni, enyhíteni a nagy atyjához repülni készülő fiatal lélek utolsó sóhajtását.

Krúdy Gyuláról képzeletemben minden jó tulajdonságot, minden szépet, minden tehetséget, minden just elképzelek, egy pár stampelli szeszt is lehajtok hozzá, hogy fokozzam, hogy megindítsam színesen magam előtt érdekes figuráját. Nem ide képzelem közibénk. Nem zakóban sima járdán. Nem. Hanem régi lovagvárak hősének, alkonyatban. A sugár gerincén kissé bágyadtan oldalt hajló férfias feje, mintha egy ősmagyar tulajdonságot fejezne ki állandóan: ejh, minden mindegy, lesz, ahogy lesz! Hiába, nem tudom folytatni. Csak érzem, hogy ebből a fajtából kellene több nálunk. De sajnos, kiveszőben van. Írói tehetségéről, jövőjéről nem írok, nem is tudnék és ki tud Bródy Sándor után, aki olyan gyönyörűségesen klasszikusan krónikázta meg a mai magyar irodalom egyik legnagyobb és legérdekesebb tehetségét. Csak mint színész kívánom és trémázom érte, hogy ő, aki eljött a mi világunkba is, elhozott egy pár szép hangulatot hozzánk is — köztünk folytassa azt a sikert, amit olyan régen vártunk s amit ő már nagyon régen meg is érdemelt.

 

[…]

 

(Pesti Napló, 1913/265. /november 9./ 17-18. p.)