FÉJA GÉZA

Krúdy, a lángelme

 

Több mint félszázada, hogy első ízben olvastam Pesti Levelét, és hívője lettem. Azóta bolyongok életműve tájain, csúcsaira kapaszkodtam, mélységeibe szállottam: alá, mégsem bírom kimeríteni, mivel határtalan, akár a világ. Krúdyról, a lángelméről írok, és megvallom: ki szeretném szabadítani az anekdoták ijesztően elburjánzott bozótjából. Néhány esztendeje Krúdy világa címen emlékkönyv látott napvilágot, és személyes élmények tömegét mentette meg szinte az utolsó pillanatban. De másnemű szolgálatot is teljesített: összegyűjtötte a Krúdyról keletkezett anekdotákat, így végre lehetővé válik rostálásuk. Elkerülhetetlen feladat ez, ám külön tanulmányt igényel, most csupán – példaként – egyetlen anekdota körforgásával foglalkozom. Krúdyt az Erdélyi borozóban nyeglén és huzamosan sértegette egy huszártiszt. Jó darabig tűrte, sőt csitítani próbálta, végül azonban alaposan és méltán megleckéztette. A Krúdy világa több anekdota-változatot közöl az esetről, az egyik báró Jeszenszkynek nevezi a tisztet, a másik Sztojanovichnak. A harmadik – nyilván a Szindbád-történetek hatására – asszonyt kever a dologba. A Krúdy-anekdoták főforrása az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása utáni időbe helyezi az eseményt, holott az első világháború előtt történt. Másik forrás szerint széket emelt föl, így utasította ki a tiszteket, (már egyszerre többet). Akad, aki „számos” ilyesfajta összetűzéséről tud, csupán azt hallgatja el, hogy hol s mikor történtek? („Szájhagyomány”.) Péter öccse azonban mindössze kettőre emlékszik, a másik rendőrtiszttel folyt le, és ekkor sem Krúdy volt a kihívó fél. Az anekdotának még elfajzottabb változatát is ösmerem, sajnos, az emlékkönyv nem közli, pedig a burjánzás élettanát még jobban megvilágítaná. Így azután végül Krúdy „kegyetlenségéről” esik szó, holott a „kis emberek”, elsősorban a pincérek egészen mást mondanak, jól lehet az utóbbiaknak ugyancsak volt alkalmuk viselkedésének huzamos megfigyelésére. Hubert úr szerint, ha ivott, „csendes volt, a lehető legcsendesebb.” Herczegh Károly lakatosmester ekként jellemzi: „Még a galambnál is finomabb ember volt”. Joli, a gyereklány: „Gyula bácsinak nagyon jó lelke volt és tán azon keresztül szerettem meg, és hát a természetét is.” Hasonlóan emlékezik meg egyik legnagyobb kortársa, Móricz Zsigmond: „Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott senkit, hogy valakin mosolygott volna.” Kinek higgyünk? Nem nehéz eldöntenünk, hiszen egyik teljesen jóindulatú és rokonszenves anekdota-forrás becsületesen megvallja: „Jómagam rengeteg Krúdy-történetet tudok, de vajon mennyi belőle a hiteles?” Igen, ezt az eljövendő Krúdy-életrajznak kell eldöntenie, minket egyelőre csupán az életmű megvilágításához nélkülözhetetlen és feltétlenül hiteles adatok érdekelnek.

Régóta keressük helyét irodalmunk történetében, s bár újabban fontos tanulmányok születtek (Szauder Józseftől és Barta Andrástól többek között), mondhatjuk-é, hogy már véglegesen megtaláltuk? Amíg élt, sehová sem tartozott, bár alig akadt lapunk s folyóiratunk, ahová hosszabb-rövidebb ideig ne dolgozott volna. Írói fénykorában minden kapu szélesre nyílott előtte, de egyik irányzat sem tűzhette ki lobogónak. Úgy tetszett, hogy az élet fölött lebeg, és szuverénabb minden kortársánál. A följegyzések tanúsága szerint mindig egyedül járt, élete végén pedig egészen magára maradt, bár holtig remekműveket adott. Mintha egykorú irodalmi életünk csöndes kárörömmel nézte volna a szuverén halódását. A harmincas évek elején járunk, és igaza van Szauder Józsefnek, a népi írók egyike, másika is gyanakodva szemlélte, az úri Magyarország utórezgésének tekintette. Jobbfelől még az ellenforradalom elején gonosz támadást intézett ellene Pekár Gyula merőben személyes természetű bosszúból. De élete utolsó éveiben a polgári-baloldali lapok s kiadók ugyancsak cserben hagyták. S talántán a véle szemben táplált gyanakvás még ma sem hunyt ki teljesen, nemegyszer halljuk – bár teljes jóhiszeműséggel –, hogy látta ugyan a dzsentri megállíthatatlan romlását és helyes társadalmi ítélettel kísérte, mégis belülről szemlélte „osztályát”, s alapjában jól érezte magát a keretei között. Próbáljuk elemezni ezt a véleményt.

 

A dzsentri-legenda

 

A hajdani köznemesség sokrétű társadalmi osztály volt a birtokos uraktól a csupán nemesi levéllel dicsekvő, de olykor a szerencsésebb jobbágynál is szűkebb viszonyok között tengődő ármálistákig, ezeket különben „hétszilvafásoknak” csúfolták. A birtokos nemesség utódai a XIX. század második felében jobbára eladósodtak, tönk szélén tántorogtak, megmentésükre Tisza Kálmán vállalkozott; állítólag ő tette közhasználatúvá a „dzsentri” szót is. A mentés kényelmes hivatalt és közéleti szerepet biztosított, ennek fejében a dzsentri vállalta a feudális hagyaték védelmét mind a nép, mind pedig a haladó polgárság ellenében. A dzsentri lett a haladás egyik legfőbb akadálya, az úri erőszak megtestesítője, a közéleti csínyek bajnoka, a Tiszák testőrhada. Nyilvánvaló, hogy az egykori és aránylag nagyszámú köznemességnek, de még birtokkal rendelkező rétegének az egésze sem kapott helyet a Tiszák dzsentri-paradicsomában. Sokan továbbra is birtokukon vergődtek, míg meg nem verték a dobot, s végül elmerültek, esetleg nyomorult kis állomásokon, többnyire írnoki szobákban húzódtak meg, némán viselték sorsukat, vagy, kiskocsmákban hetvenkedtek származásukkal –, a vezető dzsentri azonban sohasem fogadta be ezeket. A dzsentri tehát elsősorban közéleti szerepet és magatartást jelentett. emellett társadalmi „eszmény” lett, a középréteg őt utánozta, körébe igyekezett férkőzni, és ha sikerült, az ál-dzsentri túltett a valódin. Akadtak a hajdani köznemességnek olyan tagjai, akik önálló útra tértek, polgárrá, szabad értelmiséggé váltak, ritka kivételek egyenest osztályuk ellen fordultak. Ami pedig a kurtanemesek utódait illeti, döntő többségük továbbra is „lent” maradt. A hajdani köznemesség maradékát tehát nem dobhatjuk egyetemlegesen a dzsentri zsákjába.

Vizsgáljuk mostmár, hogy a köznemesi származású Krúdy-család miként viszonylott a közéleti dzsentrihez, illetve milyen volt a társadalmi mozgása? Midőn így cselekszünk, csakis az író közvetlen fölmenő őseit és testvéreit vehetjük figyelembe. A nagyapa, legidősb Krúdy Gyula végig küzdötte a szabadságharcot, Komárom feladása után menlevéllel tért haza Nógrádba, a család fészkébe, de rövidesen Debrecenben nyit ügyvédi irodát. Nyilvánvalóan azért hagyta ott Nógrádot, mivel számottevő birtok nem maradt, illetve nem várt reája. Midőn alkotmányos szelek kezdtek fújni, néhány évre Szabolcs vármegye tiszti ügyésze lett Nagy-Kállóban, tehát a vezető nemesi réteg befogadta, ám nemsokára megválik állásától, Nyíregyházán folytatja az ügyvédkedést, szabad életre törekedett, csak öregségében vállalja a budapesti Honvédmenház parancsnokságát. Közben feleségétől elválik, szolgálójával él, végül feleségévé teszi, de csupán polgári házasságot kötnek, ezért a katolikus plébános nem hajlandó eltemetni. Fia, idősb Gyula ugyancsak Nyíregyházán ügyvédkedik, és szülei szolgálóját, Csákányi Juliannát választja élettársul, 1878-ban születik első gyermekük, Gyula az író, még tízen követik, heten maradnak életben de Csákányi Juliannával csupán 1895-ben köt házasságot, öt esztendővel halála előtt. Neki is nyitva állott az út a vezető dzsentri-körök felé, mint nagykeresetű ügyvéd előkelő leányt kaphatott volna feleségül, ám eleve elvágta ezt az utat. A művelt, zárkózott, szigorú, ugyancsak „egyedül járó” férfi függetlenítette magát a közfelfogástól, fittyet hányt a divatozó álerkölcsnek; saját lábán állott meg, munkájával szerzett szerény vagyont. Tévednek, akik nyárspolgárnak ítélik, az úri világtól független, öntudatos értelmiségi volt, fia, az író nyilván tőle örökölte szuverén hajlamát, ám ez a vonás is hallatlanul megnőtt benne. De nézzük a testvérek életútját: Péter, a huszárhadnagy leveti a tiszti kabátot, tanár lesz, szegény polgárleányt vesz feleségül; Erzsébet húga kereskedősegéd udvarlását fogadja; Ödön elhagyja a gimnáziumot, felsőipari iskolát végez, majd Amerikába vándorol. A dzsentri-hajlamnak nyoma sincsen a családban, inkább fokozatos elhajlás észlelhető az úri világtól, de határozott plebejus vallomást egyedül az író tett.

1919 telén történt, midőn már dühöngött az ellenforradalom, megindult a régi Magyarország helyreállítása, és nemes ősöket keresett az is, kinek a családfáján véletlenül sem akadt. Krúdy ezidőben fölötte szerény viszonyok közepette húzódott meg a Margitszigeten ifjú feleségével, anyagi gondok őrölték, mégis most vall származásáról és társadalmi elkötelezettségéről az N. N. egy szerelemgyerekben: Zabigyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban. Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam... Én tizenöt esztendős korában voltam a szíve alatt, és a kőmíveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság: elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenöt esztendős jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz munkát, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a házépítésre felügyelt. Késő években, midőn kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett elhaladtam. A keskeny, lábnyiszélességű deszkákon, hidakon, meredek lejtőkön cipelték a házépítő lányok a köveket, a téglákat, a maltert keverték... S így járt a magasban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy eltévedt lépés, hogy nyakát kitörje a szegény munkásleány. Gyűlölettel néztem a házra, melyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán azért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól?” Kérdem: melyik magyar író merészkedett akkor ilyen vallomásra?

Krúdy apai nagyanyja Radics Mária Várpalotáról származott Nyírségbe. Legalább sommásan végeznünk kell a Radics-legendával, mert ilyen is van. A legenda szerint „Radics Máriának póstabérlő volt az apja, rengeteg lova volt, ménesei voltak szerte az országban, sok háza és földje.” Az öreg Radics valóban fuvaroskodott, a postát is bérelte, megfelelő számú jól futó lovat tartott, de nem méneseket. A ménesekhez megfelelő ménesbirtokok kellettek, s hol voltak ezek? Nyilván ahol a ménesek: a holdban. Radics Mária fivére, János, a siket, agglegény maradt, és szerény polgárként élt Várpalotán, Mária nővére sem vihetett komolyabb vagyont a házasságba. Utóbb midőn külön vált férjétől, fiához költözött, a ház udvari szárnyában lakott. Az író, ha otthon volt, jobbára nagyanyjánál tartózkodott, és igen sokat köszönhet néki, mivel élő folklor-tárház volt, közléseire „Álmoskönyvében” sűrűn hivatkozik –, ez volt Radics Mária tényleges hozománya. Később, midőn nagyanyja Várpalotára húzódott, meg-meglátogatta, Várpalota és a Bakony lett egyik legszebb nosztalgiája.

Krúdy a gimnázium első osztályát a szatmári jezsuitáknál, a következő hármat pedig Podolinban, a piaristáknál végezte. Megint legendát kell szétfúnunk. A forrás így regél: „A podolini szerzeteskolostor penitenciás szigorú zárkózottságában sűrűsödött meg Krúdy Gyula vére.” Podolin a piarista rend büntető helye volt, az ide száműzött tanárok ugyancsak messzire gurultak mindennemű aszkézistől –, különben Krúdy is ekként örökíti meg őket. Nem lakott, nem is lakhatott a kolostorban, mert a piaristák nem tartottak itt nevelő intézetet, polgári családnál volt kvártélyon. A felvidéki kisvárosokban akkortájt bensőséges és idillikus élet folyt, Podolinban csak kisgimnázium működött, ezért a serdülő diákot már legényszámba vették. Krúdy udvarolt, tánciskolába járt, Faykiss bodegájában sörözött, szerette a társaságot, az pedig örömest befogadta –, az otthon szigorú, zárt légköre után éppen itt szabadult fel. Emellett olyasmivel találkozott, ami Nyíregyházáról teljesen hiányzott: történelmi levegővel –, utóbb majd regény és novellák sora születik ebből.

A gimnázium felső osztályait már otthon, Nyíregyházán járta. Itt tényleg szárnya alá vette egy huszártiszt, vívni tanította, olykor vadászni vitte, de a vezető dzsentri körökkel már családi körülményei folytán sem kerülhetett közelebbi kapcsolatba. Nappal egyedül szeretett cserkészni a határban, ekkor szívta mélyre a nyíri táj különös költészetét, s „két öreg korhely, két kötnivaló vén huncut”, Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyula kalauzolták a vidéki éjszakában. A Betyárban, a Rigóban és hasonszőrű helyeken ösmerkedett meg a százados romlás figuráival, az úripolgári aljjal. Hányszor és hányszor visszatér majd ehhez a világhoz, hogy élete végén utolsó ítéletet tarthasson felette. Nyíregyházi szerelmeit ugyancsak ösmerjük; udvarolt egy másodvirágzását élő özvegynek, valamint leányainak, de a nemesi származásával kérkedő, úrhatnám, rongyot rázó és váltót hamisító telekkönyvvezető leányának is. Utóbbival Pisztoly képében találkozik sok esztendő múltán, és meghallgatja félelmetes életgyónását. Ezek a családok mélyen a megyében uralkodó dzsentri társadalom alatt lapultak, és az ifjú Krúdy az ő vidékükön kalandozott, nem pedig a „felső tízezer” világában.

A diákoskodó Krúdyra mégsem éjjeli kalandozásai a legjellemzőbbek. Az anekdoták bozótjában és a legendák ködében olykor elsikkadnak az életmű megértéséhez nélkülözhetetlen adatok, amint a kiskocsmák gőze eltakarja a műhely titkait, holott utóbbiak lényegesen fontosabbak és érdekesebbek. Krúdy Péter jegyzi fel bátyjáról, hogy diákkorában „olvasott nappal és titkon éjjel. Kiolvasta apánk, nagyapánk, rokonok és ismerősök könyvtárát... Minden könyvet és írásművet egyformán szeretett: az ókalendárium kitépett levelét épp oly buzgalommal olvasta, akár egy Jókai-regényt. Leginkább a nagy regényírókat olvasta...” Az egykorú könyvtárakból nem hiányoztak a századforduló magyar realistái, a serdülő Krúdyra a klasszikusok mellett leginkább ők hatottak, első műveiben mindenütt nyomaikra bukkanunk. A kor egész irodalmát felszívta a merész előretörőktől csakugyan a kalendáriumokig, az utóbbiak lecsapódását is megleljük írásaiban, de mennyire megnemesedve, mint a pátriarkális életérzés késő őszi borongását. Krúdy Péter írja, hogy már diákszobája írói műhely volt, elborították a könyvek, a folyóiratok, ifjú próbálkozásainak a kéziratai. Gyermekfővel – tizenhat esztendős korában érettségizett miniszteri engedéllyel – nagy vállalkozásra készült. Talán ideje az anekdoták hőse után ezt a Krúdyt is fölfedeznünk.

 

Ifjúság

 

Tizenöt esztendős volt, midőn első írása megjelent, a millénium idején érkezett Budapestre, még csupán tizennyolc éves, és kezdetét veszi a csodálatos bőségű ömlés; 1905-ben már közel félszáz elbeszélése lát napvilágot. Az ifjú Krúdy kivetít magából mindent: gyermekkora és serdülő ifjúsága emlékeit csakúgy, mint a frissen felszívott budapesti élményeket és a befogadott tömérdek irodalmi ingert, de ugyanakkor ernyedetlen küzdelmet folytat, hogy a hatásokat magáévá érlelje. Mikszáth nyomaival találkozunk? Valóban és sűrűn, de humora mértéktartóbb, fojtottabb, emberábrázolása groteszkebb, elbeszélő irama nyugtalanabb, idegesebb. Olykor Gozsdu Elekre emlékeztet? Igen, ám a novellát néha már mesterénél töményebbre edzi. Megkapta Papp Dániel kalugyereinek a világa, első regényének Az aranybányának Bródy Sándor, de talán még inkább Tolnai Lajos a mestere. Korán jelentkező impresszionizmus azonban színesebbé, szárnyalóbbá és modernebbé teszi kortársainál. Legjobb elbeszéléseiben már most bizonyos szűrrealizmus jelentkezik, túlcsordul a valóság eddig szentesített keretein. Tárgyköre hihetetlenül gazdag, mindenhez hozzá nyúl, szüntelen kísérletezek –, roppant méretekben keresi önmagát.

De találkozunk-e dzsentri-nosztalgiával a fiatal Krúdy írásáiban? Hétszilvafások sarjadékának vallja magát, kurtanemesekkel foglalkozik a legszívesebben, főként a rokon Gaálokkal, kikből még véletlenül sem lett dzsentri. Mi volt a „hét szilvafa”? Egyik novellájából megtudjuk: „Tíz vagy tizenkét magyar hold volt az egész, rajta urasági ház, néhány cselédház oldalt... és a veteményes kertben az a hét szilvafa. Hét volt-e? Ki tudná.” A kurtanemesek pedig: „Éppen olyan egyszerű tudatlan emberek, milyen manapság is akad határszámra... Éppen úgy akadt köztük csizmadia, lókötő, mint a parasztok között.” Groteszk figurákat lát mindenfelé, a „morbus Hungaricus” jellegzetes példányait: csupa fantaszta csupa rajongó, félre siklott életek, vedlettségükben is gyógyíthatatlan nagyzolók, Bánatos Andrások, avult ábrándokból élődő fehérhajú kisasszonyok, irgalmas halált váró tébolyultak, dohot árasztó öreg legények, csődöt mondó családi legendák. És a kúriák? „A szél itt-ott megbolygatta a cseréptetőt, olyan volt a tető, mint egy rongyos vén köpönyeg, amely sok hetyütt megzöldült az öregségtől.” Az író elbúcsúzik egy világtól, és pillanatig sem gondol feltámasztására. Temetni jött, s nem dicsérni, de megadja a holtnak járó kegyeletet. Akikről ír tagadhatatlanul a társadalmi bomlás szomorú példái voltak, olykor azonban áldozatok, egyénen túli bűnök, tévedések megvertjei, történelmi tragédiák roncsai. Az „ungi berkekből” származó Mátyás úr hazatér a szabadságharcból, a apját tébolyodottan találja a kertben, idővel azután ő folytatja az apai örökséget. A „holt asszony szeretőjének” nyers külseje, garázda életmódja halálra sebzett szívet rejt. A romlásnak is vannak virágai, s ha Krúdy észre vette őket, távolról sem dzsentri-nosztalgia indította, hanem – képtelen vagyok találóbban kifejezni – humanista realizmusa. (Utóbbiról később, bár más szavakkal, maga is vallomást tesz.)

Krúdy állítólagos dzsentri-nosztalgiájához fűződik a föltevés, hogy elítélte ugyan korát, mégis jól érezte magát az egykorú társadalom keretei között. De milyen keretek között? Gyermekfővel kitört a módos család biztonságon nyújtó keretéből, az érettségi előtt Debrecenbe szökött, úgy kellett visszacipelni, azután pedig, bármennyire szerette és félte atyját, szembe helyezkedett véle, nem volt hajlandó ügyvédi pályára lépni, a maga útjára tért. Budapesten sem lett a kaszinó tagja és az úri körök kedvence, mint Herczeg Ferenc. Tisza István gróf rokonszenvezett véle, tisztára Krúdyn múlott, hogy nem került szűkebb környezetébe. Végigjárta az egykorú élet szerteágazó útjait, de sehol sem ragadt meg, egyre növekvő alakja semminemű keretbe sem illett, életének a sodra maga teremtette medrét. Éppenúgy szenvedett korától, mint Ady vagy Móricz, de, eredeti író lévén, a saját módján fejezte ki. Korántsem korát vagy annak társadalmi viszonyait szívlelte, hanem az életet szerette. Akár Ady: a romlás és a honi reménytelenség közepette sem adta fel az élet érdemességébe vetett hitet; egyikük sem vált az életöröm tagadójává.

De térjünk vissza korai műveihez. Regényei között a Podolini kísértetet vélem legsikerültebbnek. Mikszáth, de talán inkább Jókai nyomdokain jár, sokat merít a folklorból, ám eredeti elem is jelentkezik, egyik legpazarabb képessége: a tűnt idő légkörének tökéletes visszateremtése. Rövid, tömény előhangjában pedig lényegbe hatoló várostörténetet ád –, történelmi tudata már ekkor fejlett volt, nemsokára majd novellák sorozata tesz erről tanúságot (A középkori város.) Mégis első regényét, Az aranybányát tartom legfontosabb kísérletének. A századforduló idején írók serege próbálkozott az új társadalmi regény arcának a megteremtésével, Tolnai Lajos, Iványi Ödön, Gozsdu, Papp Dániel, végül pedig Bródy Sándor komoly lépésekkel haladtak előre, de az új realizmus nagymestere Móricz Zsigmond lett. Krúdy Az aranybányában még Móricz előtt hasonló kísérletet tett: a régi Pest túlhaladott de puritán típusait állította szembe az új idő „szörnyetegeivel”. Kemény marokkal suhogtatja az ostort, de a regény végén megtorpan, nem tud mit kezdeni történetével és alakjaival, érzi, hogy idegen útra tévedt. A feladat megoldása Móricz Zsigmondra várt, aki Krúdynál jobban ismerte a társadalmat, Krúdy viszont mélyebbről az embert. Móriczot elsősorban alakjainak társadalmi mozgása érdekelte, Krúdy az ember bizalmas dolgainak, a lélek rejtekeinek feltárásával mondott lényegeset és meglepően újat. Az aranybánya megmutatta, hogy merre ne menjen –, nemsokára másívású alkotásokban keresi önmagát, egyelőre félsikerrel.

 

Világ születik

 

Egyszerre csak feltűnik Szindbád, új műfaj születik, megindul szépprózánk legnagyobb önéletrajzi regénye, mert ezután csaknem minden jelentős alkotása többé vagy kevésbé, hol nyíltan, hol áttételesen, de önéletrajz is. Sokszor olvassuk, hogy az esedékes nagy magyar regény nem születhetett meg tespedő, katlanba szorított életünkben. Úgy érzem tévedünk, mert Krúdy életműve lényegében egyetlen óriási arányú regény. Nem volt eléggé széles sodrású az életünk? A saját életét varázsolta azzá saját élete terjeszkedett folyammá, lett korszakos zúgássá. Szindbád ennek a Krúdy-életnek egyik megtestesítője, és milyen könnyedén, mennyire természetesen hordozza mindazt, amit írója átélt, amire vágyakozott, aki volt, s ami szeretett volna lenni, a szüntelen játékot saját sorsával meg az emberi sorssal. Utas és hajós, tájak lélegzetét s a tenger zúgását hozza. Szívesen visszatér kedvelt helyeire, elhagyott szeretőihez, és szeret – mennyire jellemző ez – határállomásokon, a végeken pihenni. Sűrített életet él, de még többet gondol el álmodozva, hiszen teremtője az álmot egyenrangúnak véli a valósággal. Az első Szindbád-történet Podolinba visz a lírai nosztalgikus zenéjű írás egyúttal realista remek, a kisvárosi élet sivárságáról éppen olyan tökéletes képet ád, mint Móricz Zsigmond Az Isten háta mögöttje. A lírai életérzésnek és az éles valóságábrázolásnak ez a különös elegye mindvégig Krúdy jellemző vonása marad.

Az igazi Krúdy másik elemi feltörése A vörös postakocsi. Kiss József regényt kért a Hétnek, fejedelmi tiszteletdíjat ajánlott, szavainak a hangsúlyán pedig érzett, hogy végre egészen eredeti művet vár, tehát át kell lépnie eddigi határait. Krúdy lázasan dolgozni kezdett, rövidesen megszületett a mű: frontáttörés történt, mert így még senki sem merészelt regényt írni Magyarországon – , művészi forradalmára Ady Endre adott áldást. Nem ismer szokványos műfaji törvényt, nem „kezd” és nem „zár le”, csak mesél, művei ezután egymásba folynak, határtalan egésszé fogóznak. A szerkezettel sem törődik a régi módon, hiszen ki ösmeri a mese eredetét, és ki látta végét? Aki az élet hullámaira bízta magát, tudja-e, hogy a következő pillanatban mit sodor mellé a víz, tört virágos ágat, vagy holttestet? Az alakok jönnek-mennek, eltűnnek, újra megjelennek, a belső mélyvízbe buknak, és különös híreket hoznak fel, majd csillagoktól kérnek tanácsot. Az író már tudja, hogy az élet mese, s akik igazán élnek, mesehősök valamennyien, meséből jövünk és mesébe tűnünk. Krúdy műfaja, elbeszélő modora csakugyan a népmesére emlékeztet. Életművének ezt a folklorisztikus gyökérzetét elsőnek Perepatits Antal vette észre, megállapításához tegyük hozzá, hogy nem csupán a mesélés ősibb módját tette magáévá, hanem észjárását és lélektanát is, elsősorban szabadabb, elemibb képzettársítását.

A vörös póstakocsiban kevés szó esik a szorosabb értelemben gondolt „közéletről”, mégis alig van regényünk, mely ennyi színnel, ilyen hitelesen örökítené meg a századforduló légkörét, embertípusait és közérzését. Illúziókkal érkezett Pestre, e nagyapja elbeszéléseiből ismert vidéki várost kereste, de rövidesen tudomásul kellett vennie, hogy a millenáris kiállítás új várost teremtett, Budapest nagyvárossá serdült –, ezt a folyamatot írta meg a fölfedezés ámulatával. Ady fölötte elismerő méltatásában egy helyütt – úgy hiszem – tévedett: „Sok megnevezett, polgári néven fölcsípett élő személye, egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a könyvet.” Ma már másként ítélünk: Krúdy csakugyan élő modellek után dolgozott, mint minden igazi író, alakjait olykor meleg, sőt forró valóságukban emelte műveibe, de jelentős figuráinak az arcképe nem nyer befejezést, sorsuk se záródik le abban a regényben vagy novellában, ahol először szerepelnek. Hányszor találkozunk még A vörös postakocsi Pilisy Rózájával (Madama Louise), Szemere Miklósával (Alvinczy Eduárd), Szilveszterével (Erdélyi Gyula) vagy Bonifácz-Pongrátz Bélával. Krúdy nem tud megválni hőseitől, együtt él, küzd, vitázik vélük, ernyedetlenül formálja őket, ugyanakkor telíti is, az idő viselőivé és viselőseivé teszi.

1912 és 1914 között megjelent többi regénye nem üti meg A vörös postakocsi mértékét. A Palotai álmok közöttük a legkedvesebb, ebben szívta mélyre a Radics légkört s a Bakony zúgását. Itten élt át megírásra méltó idilli szerelmet; emléke egyik legkülönb novellájában is visszatér (A vadmacska).

 

Aranykézutcai szép napok

 

Holott a Royal-szállóhoz fűződnek. Krúdy egyik legkülönb ismerője, Kéri Pál írja, hogy egy asszony hosszú nyugalmat és jólétet biztosított neki, nappal írhatott, éjjel a maga életét folytathatta, „áldott legyen az emléke.” V. Gy-né volt ez az asszony, a Royal bérlőjének a felesége, és csakugyan áldásos szerepet játszott Krúdy életében. De miként került a Royalba?

Hagyományként hozta hazulról a nagy család vágyát, huszonegy esztendővel nősült, nálánál idősebb, művelt, kitűnő leányt vett feleségül, és nem volt véletlen, hogy idősebbet választott. Az asszonytól – nemegyszer kifejezte – elsősorban anyás gondoskodást, feltétlen megértést várt, azt kívánta, hogy fogadja el életmódját és szolgálja életművét, tehát igen sokat, polgári mértékkel teljesíthetetlent követelt. Sűrű éjszakázásai okozták a házastársak elhidegülését. De miért éjszakázott? A kiskocsmákat távolról sem polgári örömök kedvéért látogatta, mint egyik félreértője álllítja: Első feleségéhez írott levele mindent megvilágít: „Gúnyoljon ki! Nekem naponta szükségem van 2-3 órás magányra, amikor gondolkozom. Nevessen ki: ezért a 2-3 órás pauzákért az apámat meg tudnám ölni. Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert minden nap egyedül voltam darab ideig.” Nem maradhat kétség: a kocsma volt egyik műhelye, a lassan fogyasztott bor félmámorában mindennemű napi gondtól elszakadva, csapot s papot felejtve érlelte, alakította, tökéletesítette mindazt, amit megélt. Társakat is vitt magával olykor? Csakugyan, ám ezek a fogantyú szerepét játszották, beléjük kapaszkodott néhány mondat erejéig, midőn belső világának mély vízéből föl kellett merülnie némi pihenőre. Otthon azután már készen ömlött a mű, ugyancsak Kéri Pál jegyzi fel, hogy a Margit-szigeten földes szobájában délutánonként írt: „Házbérét régen nem fizette ki, világítását hát lezárták: sok-sok vékony barna gyertyaszál égett asztalára ragasztva, mert igazi gyertyát akkor már nem igen lehetett kapni... Úgy éreztem, most láttam meg ez igazi Krúdy Gyulát, és ezért ezt a jelenést sohase felejtettem el. Mint egy démoni megszállott barát, úgy ült ott csodálkozva és gyönyörködve a belőle felszálló ismeretlen titkokon, lehajtott, lelkes arcát rembrandti glória övezte”.

1913-ban első családjától a Meteor szállóba költözött, majd az Astóriába, végül a Royalban nyert nem csupán lakást, hanem otthont. A Royal-korszak előtt Pilisy Rózához és Marinovich Jolánhoz fűzte mély vonzalom. Róza, ha Párizsban születik, bizonyára európai hírű irodalmi szalont alapít, itthon azonban „barátságos ház” úrnője lett, de irodalmi vágyálmait holtig megtartotta. Krúdyt nem csupán szerelmével ajándékozta meg, hanem egyúttal irodalmi forrása volt, hiszen házát a velszi hercegtől kezdve Szemere Miklósig egykorú „előkelőségek” sora látogatta. Róza Szemere megbízásából elszegényedett, hervadt grófnőket tartott, akik a főúri világ minden hírét elhozták, így olykor egész regény nyersanyagát tálalhatta Krúdy elébe. Jolán hasonló foglalkozást űzött, de házát inkább írók és újságírók látogatták. Nem volt nagyvilági jelenség, mint Róza, inkább nagyhúsú falusi tésasszony. Krúdyt csak gazduramnak szólította. Őt sem tekinthetjük hétköznapi lénynek, két olyan lángelmét kötött le, még pedig huzamosan, mint Jókai és Krúdy, de időnként Ady is pihenőhelyre lelt nála. Ezek az asszonyok mindig szívesen fogadták Krúdyt, semmit se követeltek, sohasem záporoztak reá szemrehányásokat, szerették, gondját viselték, anyagot gyűjtöttek, és regényeinek a hősnőivé lettek. Midőn a hozzájuk fűződő heveny kapcsolat immár lassúdad, bár soha ki nem alvó tűzzé szelídült, és Krúdy belecsömörlött a kalandozásokba is, megutálta a „fehérmájú nők” világát, nagyon egyedül maradt, a háborús évek egyre jobban lehangolták, akkor jött boldog szigetként a Royal. A vendéglátó család valóban az utókor minden háláját megérdemli.

A Royal-korszak első gyümölcse az Aranykézutcai szép napok, érett novellák sorozata. A cselekmény immár másodrendű, maga az Idő csobog, hol visszakanyarodva, hol előre törve korszakok elegyednek vagy felelgetnek egymásnak –, Krúdy időélménye most bontakozik ki a maga határtalanságával és szabadságával. A vidéki nosztalgiákkal telített Szinbád helyébe Nagybotos Viola lép, a nagyvárosi kalandos, lám, még Szindbád személyisége is szűknek bizonyult, Krúdy megsokszorozta, szüntelen újjá teremtette önmagát, hogy egyre sűrűsödő élményvilágát kivetíthesse. Most írja talán legszebb sorait az álom szerepéről, és egy álomfejtő asszonyság történetében felbuggyan a pesti folklor, a régi házak őrizte óvárosi legenda. Másik novellájában éjszaka vadludak szállanak a Duna felett, és panaszos kiáltásukat fordítja emberi nyelvre, vagy kiáltásuk ád hírt az emberi sorsról? Ki tudja, hiszen életérzésében egyre azonosabbá válik ember és világ. A történet különben inkább elégia, mint novella az aranykézutcai szép napokban érett aszúvá Krúdy lírája. És megjelenik a később annyira jellemzővé váló mondat-óriás; az egyik pontosan harminckét sor.

Megírja A vörös postakocsi folytatását (Őszi utazások a vörös postakocsin), és mintha Az aranybánya társadalmi élménye merülne föl újra: a pesti polgárság nagy hasadását vázolja, Krónprinc Ferdinánd, a puritán szőlős gazda meghasonlását „nagyvilági” életbe tért családjával, emellett felvonultatja kedvelt hőseit, és kimerítő korrajzot igyekszik adni, ám egyre több „közírói” betéttel. Egyre-másra kilép a regény sodrából, kemény, néha elkeseredett társadalmi kritikát mond, nem hágy kétséget, hogy a kapitalizmus korával szemben sem táplált illúziót. „Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd szélén álló városnak” tartja Budapestet, mindenki üzleten, gyors meggazdagodáson töri a fejét, holott „a hitel mind vékonyabban csörgedez. Ki tudja, mi lesz a vége a lázas, önkívületben folytatott életnek”. A regény végén pedig Pilisy Rózával kimondatja a nagy jóslatot: „Vége a régi magyar életnek, rózsám. Csak az vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország megérdemli baljóslatú sorsát.” Mindez inkább az első világháború Budapestjére érvényes (1917-ben írta), és ha a közírói betétek a regénynek nem is válnak hasznára, annál jellemzőbbek Krúdy társadalmi látásának a fejlődésére: jóelőre érezte a forradalom előszelét.

Az Őszi utazások távolról sem olyan sikerült alkotás, mint A vörös postakocsi, éppen az első rész fővarázsát hiányoljuk: a mese megejtő, természetes hömpölyét, a mesélő kedv töretlenségét. Kitűnő részletek most is akadnak, de erőszakolt toldalékokkal váltakozva, ilyen Rudolf királyfi és Vecsera Mária legendája, mely valósággal „kilóg” a regényből.

A következő esztendőben kiköszörüli a csorbát, Károlyt Mihály lapja, a Virradat folytatásokban közli első valóban nagy regényét a Naprafordulót –, utóbb Napraforgó lett a címe. Immár egész világát adja fogyhatatlan bőséggel: a fővárost és a vidéket, az öreg Józsefvárosnak legendáit s a nyírségi táj esztétikáját, ciripelő meséit, a Pestre származott áldzsentrit, ki „a legkomiszabb anyag a magyarság testében”, a vidéken maradt tébollyal birkózó, haláltáncot járó kis urakat (az Álmos-család sűrített története egész regénnyel fölér), a különös nászban fogant Maszkerádi kisasszonyt, ki drámát és halált hoz a bujdosi tájra, Evelint az egykedvűségbe szürkülő falusi leányt, Rizuljettet, a Jóasszony kútjának úrnőjét, Pestről kopott vidékre és csupán romlottság a hozománya, Végsőhelyi Kálmánt a zsoldos katona arcú pesti selyemfiút és Pisztolyt, a nyírségi Falstaffot. Pisztoly a Krúdy-életmű egyik legnagyobb szabású figurája, ő a hírhedt szabolcsi pajkos, az úri romlás summája, vagyonának csak roncsai maradtak meg, hatalom sincsen a kezében, mégis úgy dúl, oly elszántan kóborol, miként vérbő, hatalomba és dicsőségbe öltözött urak messze századokban. Azokon vesz erőszakot, akiken lehet, „buta seregélyeken” és „ijedt vízi tyúkokon”, s jobbágyává veret egy nyomorult csavargót, Kakukot. Ő a százados tékozlás, a véget nem érő tor, boros kupával integet és rémekkel viaskodik, de hiába menekül a mámorhoz, a Nihil hideg lehelete egyre közelebb férkőzik szívéhez.

Olyan a regény légköre, hogy vágni lehetne. Még sohasem rajzolt ilyen elkészült, sűrű sorssal telített alakokat, nem írt ennyire drámai lüktetésű regényt. Ítélet alá érkezett társadalom elemei viaskodnak egymással és önmagukkal, mintha főpróbát tartanának az elkövetkezendő nagy drámából, midőn a világvihar letépi majd a béke tarka lepleit, s mindenki elárulja legféltettebb titkát, igazi önmagát. A regény a múlt század végén történik, de minden során érezhető, hogy : világháború élményétől terhesen és onnét visszatekintve írta.

Mind Végsőhelyi Kálmánnak, mind Pisztolynak maga Krúdy a modellje? Úgy vélem, merőben másról van szó: azt írta meg, hogy ki s mi válhatott volna belőle, ha nem tartja hatalmában, nem őrködik felette géniusza. Hajlamaiból, illetve génjeiből teremtett alakokat, nem azonos vélük, de általuk önmagáról is vall, így Pisztoly ömlengésén keresztül saját teremtő hevületének a mélyébe pillanthatunk. Mindenek előtt érdekes kijelentés hangzik: „Nincs a világnak utálatosabb teremtménye, mint a részeg ember.” Krúdy sohasem volt magából kifordult, öntudatát vesztett részeg, sohasem lett úrrá rajta az emberalatti, kortársa állítja, hogy „voltaképen nem itta, hanem ette a bort, harapta, mint a szakértők mondják.” De mire kellett néki a bor? Ezt mondja el Pisztolyn keresztül: a csöndes, magányos, befelé révülő borivó különös hatalommal rendelkezik, megidézi, magához csalogatja az embereket, megleli kulcsukat, legmélyükbe lát, bévülről kifelé teremti meg újra őket. Gondoljunk csak arra, hogy hősei milyen sűrűn törnek áradásszerű vallomásba, önéletrajzukat mondják, nyilvános gyónást tartanak, mint Pisztoly Végsőhelyi Kálmánnak, Maszkerádi pedig Evelinnek. Krúdy kivonzott hőseiből mindent, „történelmében” mutatta meg az embert, innen ered egyedülálló varázsa.

Az önéletrajzi elem sem hiányzik a Napraforgóból: a negyven esztendős és halántékánál őszülő férfi magába szállása, az öregedés, a távolból már leselkedő halál rémülete. Pisztolynak Maszkerádi kisasszony iránti szerelme az utolsó volt életében; s „oly tisztán akarta átvinni magával a másvilágra, mint a rózsafüzért csuklóján a koporsóba”, akár Krúdy életének legmélyebb szerelmét, Rózsa Zsuzsát. Itt vall először erről a szenvedélyéről, a vallomás majd művek seregén keresztül folytatódik.

 

Láva és láva

 

Krúdy 1919 kora őszén kiszakadt az „aranykézutcai szép napokból”, nem cselekedhetett másként szüntelen új korszakot nyitott nem csupán életművében, hanem életében is. „Meg kell fiatalodni, elölről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni az emberekről” – vallotta; új „tudás”, még nem ízlelt gyümölcs felé tört. Azt hiszem eddig nem igazi szenvedély, inkább röpkébb vagy tartósabb vonzalom fűzte a nőkhöz; V. Gy-nét is áldozatos gondoskodásáért szerette annyira. Most száguldott át rajta a vihar, most égett mindent kockára vetve, most szeretett először ifjú leányt, a V. Gy-né első házasságából származó Rózsa Zsuzsát, s bár eleve sejtette merész kísérletének a végét, elszántan vállalta. A Royalból a Margit-szigetre költözött, Zsuzsi nemsokára követte, és felesége lett. Ez a szerelem és a körötte támadt vihar volt Krúdy személyi életének legtermékenyítőbb drámája; alkotó erejét valóban megfiatalította.

Rövidesen döntő fordulat következett a történelemben is, a monarchia összeomlott, forradalmak gyúltak ki, Krúdy mindkettőben szerepet vállalat, néplapot szerkesztett, síkra szállott a földbirtokreformért foglalkozott az első Tanácsköztársaságban alakult termelő szövetkezetek ügyével, új történelem-szemlélet kibontásába kezdett. Mindezt távolról sem pillanatnyi hevületből cselekedte. Regényeinek „közírói” kitöréseiben már esztendőkkel ennek előtte hitet tett, most pedig a következtetéseit vonta le. Nem, volt ugyan forradalmár, de szükségszerűnek tartotta és vállalta a forradalmat.

A nagy tűz gyorsan kihunyt, bosszúért lihegő ellenforradalom következett, megindult a hadjárat a munkásosztály, a baloldal, a haladó írók ellen, az ínség sápasztó lehelete fútt végig az országon. Krúdy ezalatt ifjú feleségével szűkösen élt a Szigeten, nemsokára gyermekük született, gondjai megnövekedtek, Pekár Gyula gonosz támadást indított ellene, János fivére tébolyodottan érkezett haza a fogságból. Ebben a gyökereket rázó időben Krúdy önmagához méltó magatartást tanúsított: a földrengésre belső rengéssel felelt, egymás mellett nyíltak fel benne a kráterek, és ömlött a legnemesebb anyag. Csak a legkülönbeket említem: 1918-ban jelent meg a Napraforgó, a Pesti nőrabló, a Bukfenc; 1919-ben az Asszonyságok díja, az N. N. egy szerelemgyerek; 1920-ban a Betyár álma, a Kleofásné kakasa; 1921-ben a Nagy kópé és Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban; 1922-ben a Hét bagoly –, csupán 1923-ban jelentkezik fáradás. Ezeknek a műveknek a java pedig arról tanúskodik, hogy mélyre szívta a forradalmat, társadalmi szemlélete rohamléptekkel haladt előre.

Megírja legnagyobb művét, az „Asszonyságok díját”. Már első mondata elárulja, hogy a mélylélektan világába térünk, s ezen ne csodálkozzunk, hiszen Maszkerádi kisasszony fogantatásának és születésének a legendája is mélylélektani talány, megfejtésre váró borzalmas álmok sorozata (l. a Napraforgót.) Krúdy ebben a korszakában foglalkozott Freud doktor korszakos tanításával, de a folklórral is. E. T. A. Hoftmannhoz pedig a nyomok szerint sűrűn visszatért. Így kezdődik az Asszonyságok díja: „Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy napon Pestre jött, és a temetésrendező házában nyert búvóhelyet”. Az első pillanatra „mesebelinek” tetsző Démon azután egyszerre lélektani valósággá válik: ő Czifra János temetésrendező és szabályszerű polgár megnyilatkozni nem merészelő jobbik énje, az „álma”, ki testet öltött, s árnyékként kíséri. A Démon azután Álom néven folytatja szerepét a lélek mélyéből jön, és Czifra Jánost az élet eddig gondosan elkerült mélységei felé vezeti. Krúdy merész mélylélektani kalandba kezd, mégsem szakad el a valóságtól, ellenkezőleg: a belülről feltörő, különös fényben annál élesebb színekkel jelentkezik a fogható világ. A Bakács téri téglatemplom „mészárosszínű egyház. Feltűnő, hogy a birkahús vagy a borjú comb kilójának az ára nincs valamely fekete táblára írva” Az esküvői menet, a lakodalom rajza csupa érzéki erő, az élet nyers, izgató szaga csap meg. Elvontságnak nyoma sincsen, Krúdy belső árnyainkat is testbe öltözteti, de történhetett-é másként, hiszen géniuszában a végső finomodottság elegyedik az „ősemberrel”. („Ősember” voltáról remek vallomást kapunk Pisztolyn keresztül a Napraforgóban.)

Nem csupán a Démon jelentkezik a regény elején, hanem a világot éltető, a teremtést gerjesztő Erosz is. Krúdy pánerotikájáról hallunk, holott erotikája általában sejtelmes és szemérmes, legfennebb pajzán. A mű egyik színtere, a Frank Jeremiás és Neje utcájának találkahelye, (Marinovich Jolán barátságos háza), mennyi alkalmat nyújthatott volna borsos történetekre. Ám milyen áhítattal ír a szerelemnek a XX. századba nyomorodott papnőiről: „Éppen ők: a szerelem megalázottjai, szemétdombra vetett lenézettei: éppen ők tisztelik mint Legnagyobb hatalmat, a mindenható szerelmet. Egy napig se élhetnének, ha nem volna valakijük, akit szeretnek. Egy éjt se szentelhetnének többé különös kenyérkeresetüknek, ha nem következne reggel, amelyen gyűrötten, lomposan, nem egyszer ittasan befordul a sarkon az a különös fiatalember, akinek évszámra nincs bejelentett lakása a fővárosban, mert a szeretőjénél alszik.” És mit lát a találkahelyen? Mintha Dante Infernoja korszerűsödnék, bűnhődni járnak ide az emberek. Úgy vélem: Krúdy vészjeleket adott, hogy az Erosz századunk polgári bomlásában maga is mennyire bomlástermék lett.

Az egykor teljes szabadsággal mesélő író most teremti meg a maga eredeti regényszerkezetét. A tényleges hősnő, Natália eléggé későn jelenik meg, a mű első harmada tulajdonképpen előhang, légkör teremtése, széles hömpölyű környezetrajz, de minden Natália drámáját készíti elő. Alice, a dúspolgári asszony, „kinek homlokáról lelketlen, nagyvilági, önző intelligencia sugározott'', elpuhult, beteges idegek csigázására szolgáló szórakozás után halálos betegségbe esik, agóniájában olyan élményeken megy át, melyeket az életben sohasem valósíthatott meg. Előkészítés és mérték ez Natáliának, a kivetett parasztleánynak elkövetkezendő agóniájához –, mennyire délibábos semmiségek a dúspolgári úrnő látomásai Natália félelmetesen szép vízióihoz képest. Majd Margitnak, a virágárus leánynak a történetét halljuk, látszólag nincsen köze a fősodorhoz, holott éppen társadalmi jelentőségét húzza alá, az író jelzi, hogy távolról sem egyéni esetet ábrázol, hanem a kapitalista korszak kiszolgáltatott nőjének a sorsát mutatja fel.

Csupán ezután jut igazán szóhoz Natália, véle együtt előtérbe lép az 1919-es Krúdy Gyula, és akár az „N. N. egy szerelemgyerekben”, ismét társadalmi vallomást tesz. A megesett és kivetett Natália nagy átkában tömegek morajlását érezzük; a dúspolgárság leleplezésében a forradalmak igaza lüktet; a cselédsorsot Bródy Sándor után Krúdy Gyula írja meg, jóval megelőzve Kosztolányit. Natáliát, midőn megindulnak szülési fájdalmai, a Frank Jeremiás és Neje utcabeli ház udvarára vetik, majd a Bakáts tér szülőotthonába kerül. Időnként csillapodnak kínjai, ilyenkor végigrohan benne egész élete, a képek egymás sarkát tapossák, sűrítetten újra átél mindent: a falusi viskótól a kastélyon s palotán, a cselédsorson keresztül az első kivetésig, azután kalandorok és újfajta betyárok szőrös markában vergődik, menekülési kísérletek kudarcát szenvedi, temetőkbe tér, a halottaktól kér tanácsot, végső állomásként pedig örömházba jut, illetve az udvarára, akár a kölykező kutya, mégis tiszta marad, alakjában a megtaposott szegénység emelkedik végső emberi magasságba. Hányszor emlegetjük Krúdy festőiségét, impresszionizmusát, lágyságát, és méltán, de ezáltal távolról sem merítjük ki, mert mennyire drámai ez a regény, stílusa mennyire megkeményedett –, Shakespearehoz méltó tragédia hangvételét érezzük. (Bizonyára nem véletlen, hogy élete végén a nagy angolt vallotta legközelebbi rokonának, és könyvet tervezett róla.)

Prózaíróink közül Krúdy ismerte legjobban a nőket, de az anya megörökítésére csak most lett képes. Natália, a megtaposott kis parasztvirág úgy éli át az anyaságot, mint irodalmunkban senki, ilyen dicsfényt még nem fontak asszony homloka köré. Natália nem keresheti fel Halottak estéjén a falusi temetőt, ahol anyja nyugszik, hát a vízivárosi sírkertben gyújt gyertyát ismeretlen síron. Itt érzi meg, hogy „valaki jött vele. Mintha a hátán, a derekán kapaszkodott volna valaki, aki két összekulcsolt kezét átkapcsolja a szíve felett... Meleg volt, mint a friss kenyér. A karjának ölelése olyan volt, mint a virágszáraké. Még lélegzetét is lehetett érezni –, mintha együtt lélegzett volna Natáliával.” A fogantatás költeményét olvastuk, Adyval egyenrangú költő szerezte. A regény végén pedig himnuszt mond a szülő anyáról, az embert folytató asszony dicsőségéről, egyben tanúságot tesz Eroszának egészségérői és tisztaságáról.

Natália élete Krúdy kedvelt tájain folyik: Várpalotán, a Bakonyban, a Múzeum utca környékén, a Margitszigeten, a Józsefvárosban, Óbudán. Eddig inkább kedves tájainak a költészetét adta, most azonban társadalmi arculatukat mutatja meg: a nyomortanyákat pállott, keserű emberszagukkal, a szegény-negyed utcáit, egy örömleány öngyilkosságát és nyomában keletkezett utcai hullámverést, leleplezi, hogy milyen elesettséget rejtenek Óbuda „meseboldogságúnak” tetsző házai. A társadalom kültelkeiről majd József Attila ír ilyen félelmetes tárgyilagossággal. Új Krúdy lép elénk.

A regény végén Natália leánygyermeket szül, és meghal. Czifra János az Álom társaságában nyomon követte az udvari vacoktól a szülőszobáig, és most a csecsemőt örökbe fogadja, az anyát pedig eltemetteti. Midőn elhatározását kimondja, szertenéz, vajon helyesli-é kísérője a Démon, illetve az Álom? A titokzatos idegen azonban eltűnt, illetve eggyé vált vele, hiszen azért „támadt fel”. Czifra János a szabályszerű polgár most vált igazi emberré, társadalmi lénnyé, és tanúságot tesz Krúdy hitéről, hogy mindannyiunk mélyében ott szunnyad az igazi ember, csak föl kell serkennie ájultságából –, hogy mégis van remény. Egyetlen regénye sem végződik ekkora hittel.

Az Asszonyságok díjához hasonló méretű, de távolról sem annyira sikerült alkotás a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban. Az előbbiben Krúdy önmaga klasszikusává növekszik, a Vak Béla azonban csupa viaskodás, mintha félig nyersen szakadt volna ki. Töredékesen maradt reánk, bécsi emigráns folyóirat közölte 1921ben, és nyílt kérdés: vajon befejezte-é, a vége nem kallódott el az emigráció hányatott életében, vagy lappang valahol? Tagadhatatlanul Krúdy legbonyolultabb írása tele áttétellel, szimbolikával, néhol homállyal és ellentmondásokkal. Lelkiállapota magyarázza ezt? Bizonyos mértékben feltétlenül, midőn a Vak Bélát írta, reménytelennek látta a magyar életet, befelé húzódott, és – mint vallja – a halottakhoz folyamodott, az ő megidézett árnyuktól vár segítséget. Misztikum ez, vagy inkább mélylélektan? Vitázhatunk felette, és vitáznunk is kell, de mindenesetre súlyos vádirat kora ellen.

Előhangjában mást ígér, mint amit tényleg ad. Az első világháború előtt Pest boldog életét, emberséges légkörét dicséri, holott előbbi műveiben és a Vak Béla további folyásában éppen az ellenkezőjét mondja az „irigylésre méltó” békeévekről. Miként magyarázhatjuk ellentmondását? Úgy hiszem azt akarta kifejezni, hogy az a békevilág még mindig ígéret földje volt a világháborúhoz és az ellenforradalomhoz képest.

Az előhang után nyomban a „Csodák korába” fordulunk, Szindbád álomból és valóságból szőtt kalandjai után az emberi lélek hátborzongató kalandja következik. Látszólag 1910 körül jár az idő, mégis a minden mélységet felkavaró, az ember leláncoltnak vélt szörnyetegeit szabadjára engedő katasztrófának a sebeivel és torzulásaival találkozunk. Vak zenészek játszanak a külvárosi kávéházakban, sokszor elvétik a taktust mert az életben mindenből hiányzik valami: „Az egész világ megvakult”. A vakság tehát nem élettani állapot, hanem korszakos és véres fordulat, maga az elváltozott Idő. Aranykornak véli, midőn „még a kocsikerék is úgy látszott messziről, mint egy pusztaságon végigforgó szem, melyben az egész világ látható.” Nyilvánvaló, hogy az emberi látás végzetes megzavarodásáról, nem megvakulásról, hanem elvakultságról van szó.

Azután saját látásáról vall. Eddig „rossz-szemű” volt, a nők megriadtak tekintetétől, mert „úgy nézett, mint egy holt”, és csakugyan a holtak életét látta, de „a holtak hirtelen megharagudtak, és elvették szemevilágát, hogy sohase láthasson többé a másvilágra, csak az élőket láthassa ezentúl, mégpedig olyan alakjukban amint senki sem látja őket, akinek látó, a mindennapi köztudat szerint eleven-élő szeme van.” De végül is miként látott a „vak ember”? Elmondja a regény további folyásában: a holtak talán rádiummal kárpótolták eleven látó szeméért, és az érzéki benyomásokon keresztül azonnal az emberek belsejébe hatol, átvilágítja egész lényüket, amivé lettek s amivé lehettek volna, látja megnyilatkozó és rejtelmes énjüket, valójukat és talán ennél is valóságosabb álmukat. Misztikummal állunk szemben? Lehetséges, de azt hiszem, Krúdy ismét inkább alkotó munkájának a titkába avat. Már a Napraforgóban bevallotta, hogy bévülről kifelé teremti újra az embert, Csathó Kálmánnak pedig így nyilatkozott: „Párbeszédet könnyű írni. Azt hall az ember eleget, De jól leírni valamit, élővé varázsolni az élettelen tárgyakat; a beszélni nem tudó anyagoknak hangot adni, ahhoz már tehetség kell: Itt azonban még többről van szó: „rádium-látása” szenvedélyes és szüntelen küzdelem volt a teljes ember megfogalmazásáért. Látta azt is, amit eltaposott az emberben az élet, amit rejtve őrzött, aminek csak titkon merészelt áldozni, jobbik önmagát, ki hiába próbált kifesleni a zordon éghajlat alatt. Szerénkének, a „kis cédának” három keble volt, a harmadikat mélyen elrejtve bévül viselte, és „sohasem szennyezte be az olcsó szerelemmel”, hanem „megmaradt tisztának, mint a havasok napsugara, fenyők érintetlen csúcsa, erdő lombkoronája felett járó szél.” Az eredeti embert kereste és találta meg; kit éppen századunk akar felszabadítani mindennémű reá rakódott hordalék alól. S erről a Krúdyról mondotta egyik kortársa – ismét a legteljesebb jóhiszeműséggel – hogy tulajdonképpen senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt, „világát csak nyersanyagnak tekintette.” Mindig tévedünk, ha Krúdyt polgári arányokkal mérjük. Nem élt benne cseppfolyós érzelmesség vagy szemforgató szánakozás, hanem sokkal több: gyökerekig ható emberi megértés, ez pedig a szeretet felső foka.

A rossz-szemű a harmadik fejezetben Mózba, egy galíciai városba érkezik. A mózi epizódnak látszólag nincsen köze a főeseménnyel, a rossz-szeműt ugyan a mózi temetőben vakítják meg, ez azonban bárhol megtörténhetett volna. Elemezzük: mit akart Krúdy Mózon keresztül elmondani? A várost esztendőkkel ennek előtte horda dúlta fel, és hiába következtek békés esztendők, az átélt borzalmat még mindig nem heverte ki. Krúdy azt írta meg, hogy az erőszak szükségképpen újabb erőszakot szül, a kegyetlenség mindenkiből kegyetlenséget hív elő, bűnösben és ártatlanban egyaránt belső torzulást okoz. Aligha táplálhatunk kétséget, hogy 1921-ben csak Móz történetén keresztül tehette meg ezt a nagy humánus nyilatkozatát.

A rossz-szemű Mózban ismerkedik meg Frimettel, a „szajhával”. Midőn vész tört a városra, előbb kéjenc öreg rokona erőszakolta meg, majd két zsivány, az ekként félig meggyilkolt leányt azután a képmutató társadalom tovább gyilkolja, nem áldozatot lát benne, hanem szabad prédát, akik nappal arcul ütik, éjszaka nászra hívják. És ez a paráznaságba kényszerült Frimet mond félelmetes vádbeszédet a parázna nőkre, ugyanő sírja el irodalmunk egyik legmegrázóbb keservesét: a megölt anyaságét. Krúdy a sírásókkal elmesélteti Frimet közkeletű élettörténetét is: a céda a temetőbe csalogatja a férfiakat, bűntársai pedig végeznek vélük. Ez a „külső valóság”, a látszat, a hírverés hordaléka, holott valójában egészen másnémű dráma történik: az időtlen vétkezés az embert folytató asszony ellen, az asszony eredeti hivatásának történelmi sérelme és megcsúfolása. A „rossz-szemű” ezt látja, tudja, ezért mond csodálatos himnuszt Frimetre. Íme, Krúdy humanista realizmusának újabb példája: az ember belső történelmét hozza napvilágra.

A Vak Béla ugyancsak tanúság, hogy az erotika néki távolról sem öncélú nemi kaland, hanem a Világerosz hullámverése. Az érzéki valóság túlcsap önmagán és átszellemül; a teremtő izgalom visszaérez egészen az őskorig; szerelmi „lírája” csupa tündöklés, buja gazdagságú költészet, szüntelen a keleti versekre kell gondolnunk, az Énekek énekére és az arab költőkre. Hallgassuk csak a női test költészetének egyik melódiáját: „Látta megmozdulni a nő derekát, amely mozdulatot a nők még abból az időből tanulták, midőn csigák voltak, és a tenger dagályával kiringatóztak a partokra. Látta közeledni a nő középpontját, mint rózsaszínű kagyló emelkedik fel a vizek mélyéből, hogy kinyissa, felkínálja belső titkát az alig látható keleti napsugárnak, az éj eseményeitől már elbágyadtan sápadozó holdnak, az angyalok szűzi tekintetének: a szenvedélytelen csillagsugárnak és az édesded hajnali harmatnak, amelytől a kagyló megtermékenyül, hogy gyermekét, a gyöngyöt megszülje.”

A Vak Béla elsősorban művészi szemléletéről, költői életérzéséről vall, másívású művek sorozatában pedig életformájának a váltásával kísérletezik: Már az Őszi utazásokban csömöréről tudósít, megúnta a nagyvilági asszonyokat, véget akar vetni a kalandozások korának. Pisztolyja is visszatért a másvilágról, házába zárkózik, akkora csapdákat állít, „amelyekkel elefántokat lehetett fogni”, és németül ugató kutyát tart. Útnak indul ugyan mégegyszer, de távolról sem szerelmi kalandra, hanem Kleofásné eltűnt pirosfejű kakasát keresi. Kleofás éppen börtönben ül, „de ki tudná miért? Az ilyen Kleofás-féle embert nyomban bezárják, még ha ártatlan is, mint a ma született gyerek. Rossz neve volt Kleofásnak. Tán ha Esterházynak hívják: mindvégig szabadon járhatott volna.” Félreérthetetlenül az ellenforradalomra céloz: embertelensége még Pisztolyt is megindítja. Pisztoly ernyedetlenül keresi a kakast, az Ingerli csárdában nagymúltú nővel találkozik, és türelemmel hallgatja áradásszerű vallomását, a „bukott nő” gyónását. Már-már megesik rajta a szíve, de mégis egyedül tér haza a megtalált kakassal. A kóborló nőszemély modellje V. telekkönyvvezető leánya, diákkori szerelme. Krúdy folytatja elszakadását régi életétől, szerelmeitől; erről tanúskodik a „Pesti Nőrabló” is: Csinosi küllemében visszasétál a XIX. század elejére, megírja egyik legderűsebb könyvét a szerelmi kalandozás hiábavalóságáról. Mégegyszer teljes erővel hatalmába keríti a családi élet ábrándja, ss művek sorában Rózsa Zsuzsi a csillag, ő az új élet záloga, az áhítozott rév.

Az útitársban 1918 nyarán történt és meghiúsult szökési kísérletüket írja meg. Még fiatalnak érezte magát, „a kakas és a bika táncát járta.” Új életfejezetet kezdett; s ezt sohase bánta meg, „amint általában, sem bűnt, sem erényt, semmit sem bántam meg, amit tettem”. Ami történt, annak meg kellett történnie, mivel életregénye haladt „megállás nélkül, mint a füst”, más szóval: szüntelen új élményekre ajzott géniuszának a parancsa döntött. Az ártatlan leánynak, Eszténa-Zsuzsának első vetkezése férfi előtt a Krúdy-életmű egyik legcsodálatosabb jelenete, egyedül ő volt képes ilyen varázslatra: a külső történés mindennémű hozzá-adás nélkül mély folyamattá, belső drámává válik. Ő maga látszólag szenvtelenül figyel, de azért, hogy alakja tisztán és teljességében mutathassa meg lényét s lényegét. Ez a látszólagos szenvtelenség ismét a legkülönb emberi együttérzés: Krúdy sohasem erőszakoskodott alakjaival, megteremtette s élni hagyta őket a maguk törvényei szerint.

A Bukfenc szerelmük kezdetéről mesél, Zsuzsi a Gyöngyvirág, Krúdy pedig finom kétellyel latolgatja, vajon mi lesz majd a vele kötött házasság sorsa. A Hét bagolyban azt a korszakát írja meg, midőn visszavonult a Szigetre, a friss házasság melegébe, és Álmoskönyvet írt –, Rózsa Zsuzsi ennek az időnek az Áldáskája. Irodalmunk sorsa akkor egészen reménytelennek látszott, Krúdyban megfordult a gondolat, hogy ezentúl álmoskönyvek, szerelmi levelezők írására adja fejét szükségből s dacból. Folytatja régi szerelmeinek a felszámolását: eltemeti a gondoskodva szerető asszonyságot, és elszakad a kalandra éhes, pillanatokban gondolkodó, arannyal bélelt kékharisnyától. A boldog otthon álma ringatta, vágyakozása bizonnyal őszinte -volt, ám életregénye „haladt megállás nélkül, mint a füst”, ki tudta volna megmarkolni? Maga Krúdy sem. Már most érzi, hogy a sóvárgott életforma-váltás öncsonkításhoz vezetne –, megteremti az idillt, de titkon átlépi varázsos küszöbét.

A Hét bagolyban mesteri korrajzot ád a századforduló irodalmi életéről, a regény derekán pedig feltűnik két későbbi nagy novellájának a színtere, a Régi arabs szürke nevezetű vendégfogadó, harsogó kupecek és „jégszürke” hullaszállító kocsisok tanyája. Itt sündörög Szeleczki, a „halálmadár”, egy temetkezési vállalat szimatolója, úgy méregeti a hullákat, miként portékát a vásárban. A nagyvárosi halált írja meg Krúdy, a haldokló ágya mellé és a halottas kamrába furakodó üzletet, a temetést mint „rendezvényt”, a gyász és a kegyelet kizsigerelését. Ámulhatunk, hogy szépprózánk legnagyobb költője mennyire elszánt realista tudott lenni.

A Bukfencben kezdte latolgatni, hogy mi lehet merész új házasságának a vége, a Nagy kópében már tisztán látja. Hiába hívja segítségül a természetrajzot: „Így van az oroszlánoknál is. A legöregebb hímoroszlán veszi feleségül a fiatal nőstényeket” Miként Czifra János temetésrendezőnek, néki is megjelenik az Árnyék, hűvös leheletet bocsájt izzó szívére, a valóság törvényeire figyelmezteti, bölcs tanácsokat suttog, de hiába, elemi szüksége volt erre az élményre. Maszkerádi kisasszonytól kezdve a Nagy kópé Antóniájáig asszonyok sorát teremtette Rózsa Zsuzsiból, sőt, úgy vélem, a Frimetet magasztaló biblikus éneket is néki szerezte. Életműve Rózsa Zsuzsi nélkül elképzelhetetlen, és ez a fontos.

A Nagy kópé életregény, de egész kort sodor magával. Felvonultatja a századforduló új leánytípusait, kik még a régi családi zártságban serdültek, de már lázadoznak a szentesített korlátok ellen, és ott törik át, ahol a legkönnyebben lehetséges: a szerelem területén. Sokan még csak vágyban és képzeletben „kelnek föl”, mások már a valóságban. Megszületik a kétlaki, esetleg sokarcú nő, aki emberi tartás helyett szerepeket játszik, s az életet kalandnak tekinti. Így festett a „női felszabadulás” az úri-polgári égöv alatt, nem is történhetett másként – ezt a folyamatot a maga tényleges méreteiben egyedül Krúdy vette észre és tudta kifejezni.

Ennek a lvázó korszakának van egy boldog szigete, az „N. N. egy szerelemgyerek”. Társadalmi számvetést végez, ítéletet mond gyermekkorának világáról, ugyanakkor megteremti irodalmunk legnagyobb elégiáját, a régi vidéki élet ábrándos, szomorkás költészetét. Tücsökzene ez a könyve, az elégikus hang töretlen uralma egész kisregényen keresztül –, tücsökzenével mások is próbálkoztak, de Krúdy alatt maradnak valamennyien.

A tücsökzene maga a halhatatlan emlékezet, visszakísértő valóság, monda és legenda, mélybe taposott múlt fölcsapó aszúzamata, holtak, kikről kiderül, hogy valahol a tűnt idő napfényes mezején, vagy őszi ködében zavartalanul folytatják életüket, de hajdani önmagunk is, kiről már-már megfeledkeztünk. A múlt követeli jussát, a sápadt emlékek megtelnek vérrel, a tűnt idő föléled, s néha úgy tetszik, hogy melegebben lélegzik, mint az elszomorodott jelen. Ilyenkor érzi az ember, hogy a szíve ott maradt valahol, s ennek a régi szívnek a dobogása a tücsökzene. Arcok tűnnek fel, Juliska, a hajdani kis cseléd, ki mesével táplálta, testének melegével vigasztalta, anyásan gondozta. Alakja összeolvad édesanyjának alakjával; hiszen az író teremtő játékot folytat az Idővel, az ő világában eltűnnek az élet korlátai; lényeg egyesül lényeggel.

A tücsökzene feloldja a tárgyak és a néma dolgok lelkét, megismerjük a falusi kamra, a régi falak s tetők, az elhagyott szélmalom költészetét csakúgy, mint az évszakokét, a téli hajnalét, sőt a börtönét. Mindennek és mindenkinek van „tücske”, az ifjúságnak és az öregségnek, az útonjárónak s a rabnak –, Krúdy ebben a könyvében megteremtette az ember és a világ egymásba békülését, zenei harmóniáját.

 

Emlékírás és történelem

 

1923-24-ben nem írt jelentős művet. A nagy szenvedély hűlni kezdett, második házassága is válságba jutott, visszatért régi életmódjához. Ám közben nagyon elszürkült a pesti élet, a haladó polgárság javarészt felszívódott, az Ady-nemzedék elveszítette társadalmi hátvédjét, az új rend pedig éppen csak megtűrte. Hol voltak már a barátságos házak, az írók szerelmére sóvárgó asszonyok, a „szépért kóborló emberek”, a béke viszonylagos szabadsága, mikor meg lehetett írni, szét lehetett kiáltani csaknem mindent? Szindbád mégis útra kelt, de már fiát tűzi a horogra csaléteknek, és először gondol az elmúlásra, tetszhalott lesz, egyik szerelme kordén meneszti a másikhoz, az meg vissza. Mennyi önirónia van ezekben a novellákban.

A csalódott Krúdy egyre inkább a közelmúltba tért, a „ködlovagokhoz”, tegnap még látta őket, mindenütt nyomukra, hűlt helyükre lelt, de már berukkoltak a holtak seregébe. Kifogyhatatlan idézésükben, jóformán a „békebeli” magyar élet minden érdekes személyiségét elvonultatja előttünk, még a pesti idegenforgalom alapítójáról is arcképet fest mert úgy érzi, hogy ezek az alakok eredetiek, érdekesek, tollhegyre méltók az ellenforradalmi restauráció silány figuráival szemben. A kedvükért hangnemet vált új műfajt teremt az emlékirat és a széppróza mezsgyéjén, olykor regények anyagát és hőseit áldozza fel, párolja finom suhanássá. Ismeretlen történelmi anyagot közül, s epikává fejleszti, mellékesnek tűnő eseten keresztül lényegre tapint, egy-egy bensőségesség feltárásával egész embert vázol, szürke adatokat színképpé bont, könnyedén, szinte játszva visszateremti a személyiség varázsát és a kor légkörét. Ebbe a „ködbe” tűnt Pest rózsája, Pilisy Róza is, egyik legmeghatóbb búcsúztatóját írta erről a jobb sorsra és korra érdemes asszonyról. A „hideg” és „kegyetlen” Krúdy valójában holtig tartó hálát őrzött mindazokkal szemben, kik irdatlan terhének a viselésében segítették, hiszen világot hordozott. De csakugyan kemény tudott lenni, ha valaki útját keresztezte, vagy alkotó csöndjében zavarta –, ám ekkor sem önmagát kímélte, hanem életművének a feltételeit védelmezte.

„Emlékírásához” sorakoznak a vasárnapokra írt Pesti levelek és hasonló ívású cikkeinek tömege, a mindennapok futását, eddig észre nem vett költészetét, az egykorú közérzést és közgondolkodást, a vidéki élet szertartásait, a népszokásokat, egy ország s nemzet kedélyét örökítette meg ezekben. Minden érdekelte, egy vízi malom légköre csakúgy, mint a közélet eseményei és a híres bűnügyek. Feloldotta a néma dolgok lelkét, vagy mint egy isten lelket lehelt azokba, meggyőzött arról, hogy nem létezik érdektelen dolog a világon. Feltalálta a költői újságírást, úgy hullatta napi életre szánt rajzait és históriáit, miként őszi fa a leveleit, ám ez a csodálatos avar egy kor költői emlékirata.

Írói arcképei ugyancsak emlékirattá fogóznak, szerzésüket korán kezdte, de a húszas években kezdtek sokasodni, a múltba-fordulás idején; ekkor keletkezett nagylélegzetű emlékezése Adyról, illetve Bródy Sándorról. Igen érdekes, hogy 1918-ban a Virradat hasábjain az irodalmi kritikával is próbát tett, röviden, töményen, meglepően biztos ítélő képességgel. Ha kellett, éles fegyver lett a tolla; de gyorsan abba hagyta, nem volt harcos ember.

Az élet felől közeledett az irodalomhoz, és ennek megfelelően az írót a kor hullámverésébe helyezi szerepét, tartását figyeli, és bár műveit nem elemzi behatóbban, jelentőségét mégis hibátlanul megmutatja. Az írói arckép nála egyúttal korrajz, Erdélyi Gyula, Pongrátz Béla, Inczédy László és társaik nem csupán jellegzetes Krúdy-figurák, hanem a századvég romantikájának, epigonizmusának és tiszta hevületű, de haszontalan „idealizmusának” a megtestesítői, így nyer alapjában szürke alakjuk jelentőséget.

1919 és 1925 között újra és újra Adyhoz tér, írásaiból végre egész kis könyvre való kerekedett. Egyik kortársuk úgy véli, hogy Ady nem volt szívügye. Elfogadhatjuk-é ilyen megfogalmazásban ezt az állítást? Krúdyt kortársai közül Ady izgatta legjobban, véle viaskodott a legtöbbet, újra és újra neki látott, hogy alakját hűségesen megrajzolja, és egyedül ez a vállalkozása nem sikerült. Teljes értékű arcképet festett Bródy Sándorról, Kiss Józsefről és számos íróról, költőről, de Ady-feje torzó maradt, holott értékével tisztában volt: „gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy-Magyarországon.” Vajon mi ennek a különös viszonylatnak az oka? Miért találkozunk Adyról hátra hagyott írásaiban egyre-másra bizonyos – gyakran egészen feltűnő – malíciával, holott nem voltak kétségei költői nagysága felől. A fő ok azt hiszem, abban rejlik, hogy nappal sohasem találkoztak, hanem csupán éjszaka. Krúdy Ady „nappali életét” nem ismerte eléggé, nem méltányolta, mivel, bár szüntelen vallomást tett haladó voltáról, nem szívesen elegyedett „közelharcokba.” Ady kihívta az egész uralkodó rendet, és legkonokabb megtestesítőjére,

Tisza Istvánra lőtt a legbátrabban. A jobboldal ezért valóságos hajtóvadászatot rendezett ellene, többek között Rákosi Jenő hosszú esztendőkön keresztül a legízléstelenebb személyeskedésekkel támadta, betegségét hánytorgatta, valótlan erkölcsi vádakkal illette, „a komiszságok úgy hullottak arcára”, akár egykor Petőfiére. Ady nem csupán világot teremtett, hanem egész ellenvilággal harcolt, elborították a belső sebek, számítsuk hozzájuk verseinek az árát, a csaknem agyat és szívet pattantó feszültséget, s nem maradhat kétségünk, hogy a bor meg éjszakai hangoskodásai, „kitörései” a kiegyenlítés és a kárpótlás szerepét játszották. Valahol ki kellett csordulnia jogos, mély keserűségének, hogy meg ne fojtsa életkedvét s hitét. Nagyot téved Krúdy, midőn ezt „veszekedő és gyűlölködő emberi tulajdonságainak” tudja be. Krúdyt befelé merülésre ösztönözte a bor, Adyt túlcsordulásra, más volt az alkatuk, de a szerepük is. Krúdy tévedése azonban feltétlenül jóhiszemű, és más helyütt busásan kárpótol érette. Valóságos költeményt szerzett Ady szeméről; észrevette Adyban a tudatos művészt, aki, ha kora engedi, s nem kell napi küzdelmet folytatni a pénzért, csak remeket bocsájtott volna ki keze alól; végül pedig csodálatos „balladát” írt a Royalban folyt „utolsó vacsorájukról”, és megrázó képet festett a haldokló költőről.

Krúdy legkülönb történelmi műve ez a különös, roppant méretű, ezerszínű „emlékirat”, emellett történelmi regényeket is alkotott. A margitszigeti ásatások ösztönözték A templárius megírására. Műve inkább vázlat mesteri részletekkel, mégsem hágy hiányérzetet, mert sikerült életre keltenie a kor jellegzetes alakjait, meséjének pedig balladai lejtése van. Feltűnő, hogy történelem-szemlélete mennyire modern: a tatárjárás eddig siralmas énekként jelentkezett irodalmunkban, de Krúdy kitör a „magyar glóbusból”, s elsőnek mutatja meg a honi eseményeket irányító nagy világpolitikai erőket. Ugyanilyen modernséggel találkozunk trilógiájában, a Három királyban, midőn lépten-nyomon a gazdasági tényezők döntő jelentéségére mutat.

Különös alkotás a mohácsi Magyarországot megörökítő Három király. Úgy érezzük, mintha realista regényt olvasnánk, majd egyszerre a népmesébe csap. Hősei vonulnak, ballagnak, megtorpannak, reménytelen vitákban tépik egymást és önmagukat, azután „repülnek”, akár a mesehősök –, Krúdy itt is folytatja bűbájos játékát az Idővel. Sokáig dolgozott ezen a művén, kútfők gondos forgatásának nyomait érezzük, főforrása mégis a történelmi folklór, Szerémi György mohácsi krónikája, a mondának, a személyes élménynek, a szóbeszédnek, a tömegek morajlásának és a néplélek történelmi reagálásának ez az utolérhetetlenül pazar szőttese. Szapolyai tokaji szürete sűrített valóság, ám ugyanő titkon Pozsonyban terem az ellenfél „barlangjában”, behatol az özvegy királynő házába, akár a népmesében a bujdosó királyfi. De mennyire mesébe illő az a jelenet is, midőn Mária, II. Lajos özvegye Pozsonyban álruhát ölt, és Crudy lutherista püspök háta mögé ül a nyeregbe, úgy száguldanak Székesfehérvárra a holt király koporsójához. Az pedig különös bája a történetnek, hogy püspök őse alakját önmagáról mintázta. Ilyesmit egyedül Krúdy engedhetett meg magának, csupán nála fér meg ennyire a mesebeli szabadság a kor hús-vér embereinek hűséges ábrázolásával. A történelmi valóságot kereste, de ugyanolyan szerepet juttatott a történelem költészetének.

Miközben Magyarország történetének egyik legszomorítóbb fejezetét írja, föl-fölcsap belőle a patrióta lírája, de a nemzeti önismeret nyilvános gyónása is. Félelmetes őszinteséggel jeleníti meg az uralkodó rétegek meghasonlását, ellentmondásaiknak valóban mesébe illő szövevényét, a felelősség érzetének teljes kihalását: Logus Tamás, a még itt lebzselő humanista mosolyog az ország romlásán, sőt áldását adja remélhető végpusztulásra, Szapolyai romok felett kíván királyságot alapítani, az úrrend borban fuldoklik, a rettegő polgárok akár likba bújnának. Ragadozóvá süllyedt alakok jönnek s mennek, megjelenik Magyar Benigna, a férjgyilkos özvegy, a szent és szőrnyeteg asszony börtönszagú ruhájában temetőt visel bévül, lábával olykor furcsa mozdulatot tesz, mintha a túlvilág felé rúgna egyet, jámborul imádkozik, közben tátott szájjal figyeli Szapolyai Jankót, vajon akad-é annyi hatalma hogy híres hagymaföldjeit visszaadja? Csak úgy süt a század drámai hősége, és elgondolkodunk: ha ezt a drámát megírta volna, mert az anyaga készen állott.

 

A halál postái

 

Krúdy 1926 végén komolyan megbetegedett, mint leánya írja: „Mája, gyomra, de főleg szíve ment tönkre.” Betegségét életmódjával okolják, ám az 1918-1923-ig történt roppant szellemi ömlés, a teremtés folyamatos láza legalább annyi életerejét hamvasztotta el, mint a bor meg az éjszakázás. 1928-ban féloldali szélütés érte, de gyorsan kiheverte, 1929 nyarán azonban súlyos idegösszeroppanás következett, és csupán az esztendő végén hagyhatta el a kórházat.

Ebben a kínszenvedéssel telített korszakban alkotó ereje ki-kihagy ugyan, de nem roppan meg, mihelyst fölépül, azonnal dolgozni kezd, bizonyságot tesz, hogy az alkotó munka a legnagyobb szenvedélye. 1927-28-ban nem jött jelentős műve, 1929-ben egyetlen Krúdy-könyv sem lát napvilágot, de a következő évben ismét csúcsra ér, a Boldogult úrfikoromban rendkívüli sikert arat. Azt hiszem, azért tetszett annakidején annyira ez a könyv, mert Krúdy utolsó idillikus-elégikus alkotása, amolyan visszakísértő derű, mint amikor az elszomorodott őszbe visszakering a nyár. Csupa ellágyulás, emlékek mámoros muzsikája, de záró ütem is, egy tűnő életforma utóhangja. Figurái a brontesz Parányi Istvánnal az élen a századforduló élvező Budapestjének jellegzetes gavallérjai, visszaidézi őket egy napra a Bécs városához címzett vendégfogadóba. De idehozza egy férfi s egy lány személyében a régi Podolint is, mielőtt végképpen elköszönne tőle. Búcsúzás ez a könyve a kortól, életformától és ifjúságától, bár látszólag harsog lapjain a jókedv, finoman átzeng a halotti beszéd hangja. Még élnek ezek az emberek, ám félig-meddig már ködlovagok, s midőn eltűnnek a Bécs városából, úgy érezzük, hogy egész korszak tér vissza sírjába.

1928-ban megkezdi Szemere Miklós elparentálását (Valakit elvisz az ördög), a rögök majd a Kékszalag hősében hullanak koporsójára. Már 1913-ban így nyilatkozott Szemeréről: „Zseniális ember volt... zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatozott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott nyújtani neki az élet: mindig zeniális volt.” Az Őszi utazásokban megbővült Szemere tevékenysége: kártya, versenyló és a tőzsde a szentháromsága. De ha így ítélt, mivel magyarázhatjuk sok esztendős barátságukat?

Adyról írja Krúdy, hogy kíváncsi volt, akár az asszony, de ugyanezt önmagáról is megállapíthatta volna. Tegyük hozzá: minden igazi író a végletekig „kíváncsi”, mert friss élmények szürete, leplek hullása, titkok felpattanása, emberi mélységbe pillantás nélkül nem születik élő mű, csak kérészéletű tákolmány. Pilisy Róza mutatta be Krúdyt Szemerének, és ajánlotta kegyeibe, Róza ekkor is jól tudta, hogy mit cselekszik. Az ifjú Krúdy egyidőre a Józsefvárosban húzódott meg, a régi kisvárosias Pest romantikájának ott ragadt bűvöletében élt, a gyorsan serdülő nagyvárost csak „látásból” ismerte. Szemere lett a kalauza: „Alvinczi Eduárd barátsága révén többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások a városban. Urakkal s kokottokkal ismerkedtem meg, a szegénységet s a gazdagságot közelről láttam, az erény s az arany birkózását figyeltem és a mindenható női hűséget és önfeláldozó szerelmet is megnézhettem.” S ne feledjük: ez a világvárossá növekedő Budapest lett egyik legnagyobb élménye.

Másnémű kíváncsiság is Szemeréhez kötötte: ő volt az egyetlen tényleges dzsentri, akit közvetlen közelből megismerhetett, s Szemere szinte arra született, hogy Krúdy-regényhős legyen, mert alakját titokzatosság vette körül, nyomában legendák szálldostak, élete megfejtésre várakozó rejtélynek tetszett. Szemerére apja után szerény birtok váraltozott, mint ifjú diplomata ezt is elherdálta, csupán történelmi neve maradt meg, és hajdani ősök ragadozó ösztöne. Feudális, úri külleme elszánt kalandort takart, szüntelen hazárdot játszott, de hideg ésszel, csalhatatlan számító képességgel egész erejét a játékra összpontosította, különben mind magánéletét, mind közszereplését a bágyadtság jellemezte, tulajdonképpen nem élt, hanem utánozta az életet. Nem követte ugyan a Tiszák politikáját, mégis az ő útjukat járta, a „pusztuló nemesség” megmentéséről ábrándozott, ködképeket kergetett, honfibút mímelt, de egyetlen teremtő mozdulatot sem tett válságban vergődő nemzete érdekében. Krúdy az ő alakján keresztül győződött meg a „történelmi réteg” teljes szellemi kiürülésérő1.

Élete végén két regényt írt az immár halott Szemere Miklósról. Ismét útnak indul a vörös póstakocsi, ezúttal Szabolcs felé, Nyíregyházán, útszéli kocsmában, közbirtokossági kaszinóban tart pihenőt. Mégegyszer láthatjuk az ifjú Krúdy világát: a Rigó kocsma figuráit, hajdani szerelmeit és az egész úri-polgári aljat. Nyoma sincsen immár az ifjú író kegyeletének, mert sok víz folyt le azóta a Dunán, valamikor még a romlás virágairól írt, most azonban a végső romlottság torzképei jelennek meg, s ez a „történelmi felvonulás” egyik legkülönb írói teljesítménye. Az esemény a századforduló idején folyik, ez azonban ne tévesszen meg minket, Krúdy nem csupán Szemere ábrándjáról, hanem az ellenforradalomban restaurált úri Magyarországról mond mostmár megfellebbezhetetlen ítéletet. Lám, az utolsó években mennyire rendbe tette írói világa dolgait.

A Valakit elvisz az ördög terjedelmét tekintve kisregény, de egész ciklus anyaga sűrűsödik benne, egyik legtöményebb alkotása. A másik Szemere-regény, a Kékszalag hőse sokkal egyenetlenebb alkotás, vannak ugyan ragyogó részletei, mint a Balaton-kávéház kártyacsatái, vagy a nagy céllövő ünnepély Szemere birtokán –, ezen a mezei mulatságon kerül napfényre az „új magyar nábob” terve: a honfoglaló ősök jussán királlyá szeretné választtatni magát, s ez távolról sem volt tréfa, komolyan gondolta, áltörténészt is fogadott vélt jussának bizonyítására. A dzsentri „lent” mint főszolgabíró erőszakkal és közéleti csínyekkel tartotta fenn magát, ha magasba huzalkodott, mint Szemere, avult történelmi romantikának áldozott. Így hangzik a „talányos” Szemere Miklós halotti beszéde.

Krúdy halála után jelent meg a Rezeda Kázmér szép élete, de a nagy történelmi felszámolás regénysorozatához tartozik. Eredeti címe ekként hangzott: Így történt 1914-ben, és a polgárságról mond benne ítéletet. A polgárság haladó elemeit, az Ady-nemzedék hátvédjét Krúdy éppen úgy becsülte, mint bajtársai. Másról esik szó ebben a regényben: a hirtelen beérkezett dúspolgárság felszínes lelkületéről, mohó habzsolásáról, mintha csupán azért tört volna át a feudalizmus résein, hogy az élvező úri stílust más formában folytassa. Krúdy nem csupán az úri világ fölött tartott utolsó ítéletet, hanem látta a polgári életforma reménytelenségét is.

A dúspolgárságnak főként az asszonyait ismerte, ezeket a valóban pánerotikát lihegő, fehérmájú nőstényeket, kiknél a nemi kaland életcéllá lett, a „nagyvilági kokottokat”, kik „páván, ostobán, kifejezéstelenül” néznek a férfire. Velük szemben ritka megindultsággal állít emléket Marinovich Jolánnak: „Könnyebb egy kőből faragott szent asszonyt megvesztegetni, mint ezt a nőt, ki lábamat mosta, ölében hordott, farkaskutyaként vigyázott álmomra... és amikor kinyitottam a szemem, olyannak láttam, mint Nagyboldogasszony reggelét.” Íme, az „alvilágban” különb asszonyemberre talált, mint a dúspolgárság vidékein.

A betegségek hosszú, kínos éveit nagy novellák korának is nevezhetjük, ekkor jelenik meg saját kiadásában legérettebb elbeszélés-gyűjteménye, Az élet álom. Kiadásának történetét is elmondja: „Régebbi könyveim kiadói... közölték velem, hogy szerződéseinket... a folyó évben, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki esztendőjében nem tarthatják meg, és azt felbontják, habár régebbi könyveimet már eladták.” Azért ne döbbenjünk meg, mivel ennél kegyetlenebb dolgok is következnek majd... Számítsuk kötetéhez többi késő novellájának a javát, és a magyar novella csúcsára érkezünk. A beteg Krúdy megismételte 1918-1922 példátlanul nagyszerű ömlését, ha nem is mennyiségben, de minőségben bizonnyal. A hírlapíró és a halál meg az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél egyazon eset két változata, és regénnyel fölérnek. Megörökíti a pesti hírlapíró életének a „tájait” és a külvárosi kocsmák légkörét, figuráit. Eseménye tulajdonképpen néhány sor a Napi hírek rovatából: egy névtelen újságíró párbajban leteríti a szolgálaton kívüli ezredest, az ország legjobb céllövőjét. Azt mondották ilyenkor, hogy „a véletlen műve”, avagy „a sors iróniája”. Krúdy azonban a rejtély lélektani és élettani megfejtését adja: a szemben álló felek a halál előérzetében, illetve az életveszély szorongásában életformát és sorsot cserélnek. „Magyarázatában” megszűnik a különbség „külső” és „belső” világ, a test meg a lélek között, anyag és szellem eggyé válnak –, az író az emberi lét kémiájának a „titkába” világít. Ugyanígy cselekszik, bár teljesen derűs hangszereléssel az Egy pohár borovicskában: Kalkuttai úr szerelménél, Zsanet asszonyságnál ebédel, a tagba szakadt hölgy a leves előtt pohárka borovicska felhajtására ösztönzi „végzetes” következményekkel, mert a finom mámor „vegyi” varázsa emlékek árját indítja meg a férfiúban, és felszabadítja a szigorú asszonyság uralma alól.

Lakmározó novellák sorozata következik, azt hiszem, elsősorban önmaga, a halál felé ballagó ember bíztatására szerezte a táplálkozás szertartásának ezeket a remekeit. Testi hanyatlásáról Zsuzsa leánya számol be: „Éjszakái egyre rosszabbak: gyomorfájásokról, álmatlan forgolódásokról, szívfájdalmakról, verejtékezésekről, zűrzavaros álmokról és halálérzetről panaszkodik.” Hát bíztatta szervezetét, lakomákat gondolt el, egyik utolsó írásában az étvágyat serkentő hónapos retekkel serkentgeti magát. De, mint minden nagy író, most is többet adott, mint amit akar: megírta az emberré változó anyag jóságának dicséretét. A végső összeomlás előtt föld édesanya még egyszer megvigasztal csodálatos ajándékaival –, így érezhette, innét ered ezeknek az írásoknak mély zengésű költészete. Különben az étkezési novellák csakugyan megrekedt, céltalanságban fuldokló társadalom alakjait vonultatják fel: csalódottak, gyógyíthatatlan belső sebet viselők, életük értelmetlenségére döbbenő emberek nézik tágult szemmel a piros sülteket, a félzsíros remegő marhahúsokat, és kémlelik a velő csont tartalmát. A lakomákat pedig távolról sem vidám zene kíséri, hanem elfojtott panaszok, feltörő keservek.

Most szerzi egyik legérdekesebb írását a „fertálymágnásokról”, és elinduló tételüket igazolja, hogy mennyire sokrétű volt ez a társadalom. A tönkre ment Mednyánszky-család minden tagja más égtáj felé fordul, László, a közülük származott nagy festő pedig kamaszkorában telefestette a „gangot” történelmi ítéletekkel, egyik freskója azt ábrázolja: „hogyan visznek elevenen az ördögök egy úriembert a pokolba.” A fertálymágnások haldoklásán túl Mednyánszky László életútjának a forrásvidékét mutatja meg: kiszakadt egy társadalmi osztályból, és életét úgy csinálta, hogy még akaratlanul se térülhessen vissza.

Novella-sorozatok születnek, köztük a „Szent Mihály” alakja köré fonódók. Az irodalmi köztudat szerint Béla nagybátyjának szentelte ezt a fűzért. Valóban a huszártiszti pályával szakító rokon adott ösztönzést és anyagot, de önéletrajzi elemeket is beleszőtt. Úgy vélem: arról beszél áttételesen és finom öngúnnyal, hogy miként sikerülhetett volna második házassága? „Így lett volna jó” – dünnyöghette írás közben szelíden mosolyogva önmagán és az életen. A fűzér nem sorolható legjobb novellái seregébe, személyi lírája mégis érdekessé teszi, önéletrajzi eposzába emeli.

„A pókfonál megköti még néhány napra a vadgesztenyefa lehullóban lévő levelét” – ilyen fonálon függött már az élete. Mit gondol ilyenkor az ember? Minő búcsúfiát vár az élettől? A legtöbb író az öregedés válságában nem merészel szembe nézni önmagával, nincsen ereje, hogy papírra vesse a „vég” naplóját. Krúdy megcselekedte, tartása ezúttal is önmagához méltó, nem érzeleg, írásai megtelnek öniróniával, illetve az öregedés iróniájával, s ő, aki annyi embert leplezett le, most egyre többször saját magát kapja rajta. Azelőtt ráróként szárnyaló gondolatai vállán gubbasztanak, érzései sem kóborolnak a régi hetykeséggel, hanem az öregedés szűkülő világában topognak, de a látszólagos szűkülés új írói égtáj fölfedezése –, még így, halódva is kora fölé magasodott, akár a vezértölgy.

Édesapja 1899 Szilveszterének az éjszakáján hunyt el, azóta hordozta magában ezt a halált, de csak 1932-ben, saját múlásának előérzetében tudta megírni. (L. az Urak, betyárok, cigányokat.) Bevallja, hogy átfutott rajta akkor a „babona”, természetesen krúdys értelmet kell adnunk ennek a szónak: az ember időtlen halálérzését, a halállal folytatott viaskodását jelenti. Az ötven esztendős vén szederfa megroppan és féloldalt dől az udvaron, miközben ötven esztendős atyja haldoklik a házban. Az elsőszülött fiú a ház táján keresi a halált, hogy elbánjék vele, cselédjük, Veronka fogja a kezét. Az N. N. egy szerelemgyerekben Juliska néven írta meg ezt a leányt, nagyon a szívéhez nőtt, a vállalás és a hűség megtestesítője. Hiába keresik a halált, ki – Veronka elbeszélése szerint – ember képében látogatja a falvakat, s ekkor csöngetnek a kapun, nagybátyja áll ott, Radics János, a várpalotai piacbérlő és halottkém. „Ő a halál” – mondja az elsőszülött fiú, és Radics János csakugyan olyan szenvtelenül viselkedik a gyászos házban, mint a halál postája, ugyanakkor példás okossággal rendezi a soha meg nem álló élet dolgait, és mondja a meséjét fáradhatatlanul, mintha megváltotta volna a halhatatlanság jussát. Óriási figurát teremt ebből a siket vénemberből, emellett legszemélyesebb líráját érzem a sorok megett: Krúdy is úgy vélte legyőzni a halált, hogy utolsó leheletéig nem hagyja abba a mesét, kinek sodrában elmosódik az élet s halál határa, mert a mese maga a Lét.

 

Purgatórium

 

Midőn 1929 június 28-án összeroppant az idegzete néhány sort vetett a papírra: .,Ráday történetét délben, munkaszünetben, 12 óra után kezdtem volna írni a Margitszigeten, lakásomon, a kovácsműhely mellett. Egy titokzatos ellenséges intésre a kovácsműhely udvarán vas-síneket kezdtek kalapálni, minden cél nélkül. Munkámat abban kellett hagynom. Gyilkosok vesznek körül. Isten kegyelmezzen nekik. A kutyahangú ember az emeleten üvölteni kezdett.” – Azután a kórágy következett, de betegségében is mindvégig tudatosan figyelte önmagát, mintha géniusza különvált volna megviselt, esendő szervezetétől, hogy tágra nyílt szemmel figyelje vergődését. A lélek egyensúlyának megbillenéséről olyan hiteles képet ád, melynek párját hiába keressük. Mint följegyzésében panaszolja, ismeretlen erő elrabolta tőle az éltető és teremtő csöndet. Irtózatos belső birkózás keletkezett, és egyelőre mindennapos vereséggel végződött. Teste vázzá aszott, gyomra „meghalt”, a gondolkodás egyértelmű volt a kínszenvedéssel, vadul száguldoztak benne a látomások, mintha ellenségévé vált volna az egész világ, és gyülekezőt tartana, hogy végítéletet mondjon felette. Csak álmai maradtak meg, talán ők építették a menekvés karcsú hídját: „Mint egy múmia, mély álomba merültem, és azt álmodtam, hogy megint egészséges, szabad ember vagyok... a vér habosan száguld ereimben, szívem kihagyások nélkül dobolja a maga nótáit...”

Ebben a betegségben szállotta meg először a halálvágy, hítta a halált, „mert végeredményben rendet fog teremteni az összes zűrzavaros érzések között.” Úgy érezte, hogy a halálnak „van valami cseppnyi rozmaringszaga... szűzies illata... De humora és valóságérzéke most sem hagyja cserben, a halál-élményt azonnal lefordítja a hétköznapok nyelvére: „A halál véget vet a hitelezők csámpás támadásainak, azoknak a mérges lármáknak, amelyet a pénzbeszedők, ügyvédek, megbízottaik, ezek az inkasszálásra kiküldött emberek szoktak végezni... Eleve átélte a halálos ágy lélektanát, s midőn tényleg elérkezett az utolsó pillanat, álomból fordult másik álomba, miként purgatóriumot megjárt embernek illik.

Szenvedésének a krónikája a Zöld ász is. Korábban íródott, mint a Purgatórium, mégis folytatásnak tekinthetjük. Midőn 1929 végén meggyógyult, mint minden betegsége után, most is azt kívánták tőle, hogy „szentkép legyen Máriapócson”. Egy időre búcsút mondott a bornak, de Liber atyánk csak visszahódította. Már nem járt ugyan kalandos utakra, de estefelé naponta meglátogatta az óbudai Kéhlyt. Állítólag hosszas szünet után 1930 október 21-én nyúlt ismét borhoz, de a Zöld ász is tanú, hogy magában ezt a kérdést már eleve eldöntötte. A Zöld ászban azt írja meg, hogy mi várt volna reá, ha élete végén egyszerre kijózanodik? A kórágynál is irtózatosabb szenvedések, világának dőlte, szellemi halál. Meggyőződött arról, hogy csak mámorban tud teremtve élni, ha lemond a mámorról, az Erosz is elhagyja, s még az öngyilkosok sorsa is irígylendőnek tetszik. Még egyszer hitet tesz életformájának belső szükségessége mellett: ilyet követelt nem az esze, hanem a zsenije.

Ami utolsó éveiben történt véle, az még honi ég alatt is hátborzongató. Csupán a „perrendtartásszerűen” bizonyítható tényeket közlöm. 1931 augusztus 24-én nyilatkozatot küldött Az Estnek, mivel a Magyar Asszonyok Lexikona halottként említette. Nemsokára vagyontalansági esküt tesz a bíróság előtt. 1932 június 25-én ötszáz pengő segélyt kér a kultuszminisztertől adatgyűjtésre Garibaldi-regényéhez –, kérését elutasították. A következő év tavaszán már húsz pengős előlegek kérésére kényszerül. Villanyát kikapcsolják, mivel adós maradt az áramdíjjal. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 540 pengőnyi lakbértartozásért – egy jobb minisztériumi tisztviselő havi fizetése rúgott ennyire – lakását felmondja, perli, és a bíróság útján akarja kötelezni, hogy 1933 május 4-re „kiürítve és rendben adja át.” Halála mentette meg a kilakoltatástól. Valósággal kitessékelték az életből, mégis csupán egy ízben tört ki panasz belőle, néhány nappal halála előtt mondotta Móricz Zsigmondnak: „Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?”

A késő Szindbád-novellák között találjuk A vadevezős megtérését. 1930 tavaszán a Közmunkák Tanácsa felmondotta margitszigeti lakását, és Óbudán juttatott néki kispolgári odút – ebből akarták kitudni közvetlenül halála előtt. Hajótöröttként érkezett Óbudára, A vadevezős megtérése ennek a kényszerű helyváltoztatásnak az elégiája, de közben jelképes mondanivalóvá tágul. Pünkösd vasárnapján Szindbád frissen vasalt fehér ingben örvendezett a napsütésnek, és keresztapa lett: két cigányasszony rongyokba burkolt kisdeddel ácsorgott a templom mellett, és erre a tisztségre kérte. A szertartás után, más java nem lévén, maga vasalta hófehér ingével ajándékozta meg keresztfiát –, a népi szólásmondás teljesült: az ingét is odaadta. Talán nem véletlen, hogy utolsó képén csakugyan ing nélkül áll, törzse akár a gyermeké, alig bírja tartani a purgatórium tüzében remekké égett fejét. Szeméből a jó s a gonosz tudásának megfejtett titka süt. Balján fia, jobbján Zsuzsa leánya két kézzel fogja bottá soványodott karját, mintha marasztalná apját, ki átgázolt a „nagy mocsáron”, de makulátlanul került a túlsó partra. Úgy ment el, miként jött: tisztán és ártatlanul.

 

(Kortárs, 1968/2. 215-235. p.)