FÉJA GÉZA
Krúdy és legendái
Negyven esztendeje temettük, de
írásai mit sem vesztettek frissességükből, egyre élőbbek. Hatvan esztendeje
táplál és izgat, világát mégsem bírom kimeríteni. De vajon kimeríthetjük az őserdőt?
Hányszor és hányszor megírta némelyik kedvelt témáját, s mindig új arculatot
adott néki. Lelki megbillenésének történetét két műben örökítette meg, a Zöld
ászban lírája tör fel a kísértő tébolyról „amely fáj”,
tehát tudatos, a Purgatóriumban pedig a beteg és az orvos
tárgyilagosságával írjaújra. Nem is tudom
megszámlálni, hogy hány ízben vettem kézbe egy-egy művét, és mindig új
élményeket ajándékoznak, friss mondanivalót fakasztanak. Néki is vannak
tökéletes és kisebb igényű munkái, de midőn újra olvasom valamelyik tegnap még
jelentéktelenebbnek vélt művét, egyszerre növekedni kezd. 1923-ban írta
regényét Rózsa Sándorról, Móricz Zsigmond 1941-ben kezdte a magáét, s két
kötettel készült el, mert közbeszólt a halál. Móricz műve nagyobb lélegzetűnek tetszik,
kidolgozottabb, szélesebb hömpölyű, Krúdyé vázlatos,
helyenként szinte bántón elsietett, de milyen vázlat! Romantikával kezdi,
azután mélyvízbe csap, a folklórba, megszólaltat egy „látó embert”. Néha oly
mesteri elemzést ád, mintha tanulmányt írna, majd villámfénynél jellemez. Realista képek, nagy
jelenetek váltakoznak, azután lélektani remeklés következik. Néha elnagyolt
remeknek érezzük, azután mintha mégis mindent elmondott volna.
Krúdy a mese és a mesélés ősi szabadságát hozta, ennek a jussán újjáteremtette
a műfajokat szuverénül, a maga világának a szolgálatára. Megtehette, mert
minden költészetté vált a kezében, költői szabadsággal nyúlt a formákhoz és a
műfajokhoz is. Őserdőt teremtett, ahol minden a helyén van, s minden szabadon
lélegzik. Ám az őserdőbe nehéz behatolni, még nehezebb megfogalmazni az
élettanát. Ezért kortársai inkább az író alakjáról mesélnek nemegyszer silány
szabadossággal. Nincsen írónk, akiről ennyi anekdota, kiagyalt történet,
nagyképű füllentés, rosszmájú „bizalmas anyag” keringene –, alig
van írónk, akit annyian és ennyire félreértettek. Tóbiás Áron jó néhány esztendeje érdemes
munkát végzett, midőn Krúdy világa címen közzétette az adalékok és a legendák
jelentős részét, mert lehetővé tette, hogy forráskritikát alkalmazhassunk. A
forráskritika azonban késik, holott utókor is van, és az ellenőrzés egyre
nehezebbé válik. Valakinek el kell indítania.
Elöljáróban hadd mondjam el, hogy nem vagyok sem a kendőzés, sem
pedig a lakkozás barátja. Az íróról mindent el kell mondanunk, ami igaz, és
életének, illetve életművének megértéséhez szükséges. Balassi Bálint nem lett
kisebb, mert Eckhardt Sándor kitűnő könyveiben
bizonyságot tett, hogy korának gyermeke volt. Bölöni
György „igazi Adyja”
nem csupán a költő életművét elemzi, de mindent
elmond élettani, lelki, sőt szerelmi válságairól is – ennek
ellenére olvasása után még jobban megszerettem Adyt. Most azonban másról van
szó: valótlanságok és kétes hitelű anekdoták hínárjából próbáljuk kiszabadítani
Krúdyt.
A csodagyerek
Csakugyan az volt, de egészen más értelemben, mint a kibicek
mesélik. Szülei az elbírt életkornál korábban adták iskolába, mivel hirtelen
fejlett gyerek volt. A gimnázium első osztályát Szatmáron, a következő hármat
pedig Podolinban végezte, azután került vissza Nyíregyházára.
Podolin igen mély hatást tett Krúdyra, életműve négy
tájban gyökeredzik: az első Nyírség, a második Podolin
és Szepesség, a harmadik Várpalota, a negyedik Budapest. A legenda Podolinnal kezdődik, egy – különben jóindulatú – méltatója
„papjelöltként” ír a gyerek Krúdyról, és vélekedése szerint „a podolini
szerzetes kolostor penitenciás szigorú zárkózottságában sűrűsödött meg a vére”.
Krúdy sohasem volt papjelölt, szülei nem
szánták annak, ő sem táplált efféle hajlamokat; piarista papnövelde sem működött Podolinban. Nem élt kolostorban, apja magánháznál fogadott
néki kvártélyt. Penitenciás szigorról sem lehetett szó, mert a piarista rend
világias érzületű és kicsapongó életet folytató tagjait helyezte büntetésből Podolinba. Krúdy még nem töltötte be tizenharmadik évét,
midőn a várost elhagyta, s ugyan miféle szexuális „vérsűrűsödéssel” térhetett
haza?
Nyíregyházi diákságáról sem hiányzik a legenda. Báttaszéki Lajos szerint az érettségit megelőző napon
Debrecenbe utazott, ahol „egy fehér arcú leány és hírneves
lumpok” várták. Másnap hajnalban lekéste a vonatot, s mivel nem volt pénze
különvonat indítására, négylovas szekeret bérelt, felrakta pajtásait, a szekér
közepére teli boroshordót állíttatott, így vágtatott haza, a főgimnázium elé, ahol
azután nyilván borízű hangon érettségit tett. Báttaszéki,
a kibic még a hazudozásban is mennyire tehetségtelen volt, valami mégis
sikerült neki: elsőnek rajzolt torzképet a „lump, alkoholista és erőszakos” Krúdyról.
A valóság természetesen egészen más. Krúdy csakugyan Debrecenbe szökött, de még
a tanév elején, ám távolról sem „lumpolni”, de az egyik újság munkatársának. Apja
és kedves tanára, Porubszky Pál hozták
haza, a tanév végén pedig mindennemű duhaj előzmények nélkül érettségit tett.
Krúdy nem tűnt ki a tanulásban, éppen csak átcsúszott egyik
osztályból a másikba, mégis csodagyerek volt. Az 1894/95-ös tanévben
érettségizett miniszteri engedéllyel, mert még tizenhetedik évét sem töltötte
be, és ugyanakkor kilenc hónap folyamán különféle lapokban kereken kilencven
novellája jelent meg. Ám ez sem volt elég, Nyíregyházán sajtóirodát alapított,
hírekkel látta el a pesti lapokat, a tuzséri
hipnózistragédiáról pedig a Times és a New York Herald
ötszáz szavas tudósítást kért. Aki nem tudja ezt, vagy nem érti meg, az Krúdyt
sem érti. Olyasmi indult meg benne, mint amikor békés tájon vulkán nyílik, és
ontani kezdi a lávát. Tehet a vulkán arról, hogy lávában érez és gondolkodik,
környezetében pedig maga határozza meg az élet feltételeit?
Krúdy belső áradása később sem fogyatkozott, így 1906-ban öt
könyve mellett több mint száz új novellája látott napvilágot. Krúdy elsősorban
és mindenek felett teremtő munkájának félelmetes iramához volt és maradt hű.
Ebben rejlik erkölcsi nagysága. A kocsmaasztal mellett is a belső zúgásra
figyelt, magateremtette alakjaival folytatott
párbeszédet. Mindig egyedül járt, mint Bródy Gyula mondja: „Magában
merengve, gondolataival elfoglalva”. Valaki fölvetette
a kérdést, hogy mikor írt? Balga beszéd, mert szüntelen „írt” akkor
is, midőn bottal a karján s hosszú léptekkel rótta az utcát. Ha pedig megindult
a láva, és mű született, mindenről meg kellett feledkeznie, mert az alkotás
egész emberi lényét igénybe vette. Nem mérhetjük polgári mértékkel, mert
szuverén volt, világot teremtett, és saját törvényei szerint élt.
Családi legendák
Krúdy korán nősült. A millenniumi ünnepségek idején érkezett
Pestre, és három esztendő múltán már házas ember volt. A kibic ezúttal is
hazudik, szerinte Krúdy egy estélyen megismerte Spiegler
Bellát, és már másnap anyakönyvvezető elé vitte. Az „egy nap” valójában két
esztendő volt, a házasság pedig nem sikerült, bár négy gyermekük született, és
három életben maradt. Az egyre inkább meghasonlott házastársak közül vajon
melyiknek volt igaza? Mindkettőnek, az asszony rendezett polgári házasságra
gondolt jogosan, Krúdy ugyanannyi joggal házasságát is géniusza alá rendelte.
Az asszonyt megrettentette a Krúdy-élet elemi sodra, féltette fészkét, pulyáit,
és fegyelmezni akarta férjét, a tengert, ez pedig éppen olyan kevéssé sikerült
néki, mint hajdan a perzsa királynak. Krúdy pedig védte legdrágább kincsét,
szuverenitását, mert már akkor jól tudta, bár csak később írta meg a Zöld
ászban, hogy mi várt volna reá, ha életformáját feladja. Géniuszának kegyetlen
bosszúja.
Krúdy éppen akkor nősült meg, midőn valódi méreteiben látta meg a
fővárost, és a Nyírség fiából meg a határszéli kisvárosok hírnökéből
szükségszerűen urbánus író lett. Budapest volt néki a napfény, itten indultak
virulásnak nyírségi és podolini élményei, itt talált
új világra, holtig tápláló életanyagra. Megízlelte Budapestet, és élni kezdte
az ifjúság mohóságával, majd az érett férfi elszánt hevével. Egy serdülő
nagyváros és egy egész korszak bízta reá magát, és ennek a hivatottságnak a
tudata erősebb volt mindennemű köteléknél, a családi érzésnél is.
Eleve látta, hogy összeomlásra érett, halálra ítélt társadalomban
él, ezt kell megörökítenie. Az ország szíve pedig Budapest volt, itt
hallgathatta a végzet dobogását. Krúdy, ha vállalt valamit, a maga méreteihez
méltón vállalta, most is így cselekedett, hűségesen ábrázolta Budapest nyílt
arcát, de titkait és rejtelmeit is, sőt. teljesítette a legnehezebbet:
fölfedezte a főváros, a magyar urbs folklórját. Ő
Budapest legnagyobb írója, mert nem csupán erkölcsrajzát és társadalmi
bomlásának a történetét írta meg, de humánus sűrűségét, jellegzetes figuráinak
sokaságát is csakúgy, mint az egyre nagyobb számban érkező „mezei hadakat”, végül pedig
az urbs költészetét, nála
jelentkezik először Budapest mint megkapó „költői táj”.
Urbanizmusát pedig színesebbé, teljesebbé teszi szüntelen belejátszó vidéki nosztalgiája.
Krúdy éjszakázó életet folytatott, akár Ady, és a kor íróinak
döntő többsége. Életmódját fölötte furcsán próbálja megvilágítani veje,
Andersen György. Szerinte Krúdyt sok megaláztatás érte, ezért „alacsonyabbrendűségi komplexum” keletkezett
benne, a kárpótlást pedig az éjszakázásban és „a félvilág hínáros katlanaiban”
kereste. Nos, Krúdyban semmiféle „szövevény” sem
burjánzott, éjszakázásainak okait másutt kell keresnünk. Budapest, a kölyök nagyváros
megismeréséhez nem volt elegendő a nappal, éjszaka mutatta meg igazi arcát, de
a szellem derékhada is ilyenkor gyülekezett. Ugyanakkor ez az éjszakázás
„virrasztás” is volt, Krúdyék túlfinomodott
életérzése eleve tudatta a közeledő történelmi tragédiát, s nem bírták narkózis
nélkül elviselni. Már Váradon is ezért „virrasztottak”,
hallgassuk csak meg Juhász Gyulát:
Adyval
ültünk Váradon.
A hold sarlója aratott az égen.
Hulltak a fehér csillagok
Fehéren.
Adyval ültünk Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk,
Virrasztva vártuk, hogy kopog
Halálunk !
A „fölrémlő holnappal”
viaskodtak, és vajon a két világháború
között nem rémlett fel ugyanígy, vagy még vészjóslóbban a holnap? A „hon atyái” nem
hagyták ismét veszni az országot? Krúdy egyéni élete nem lett még válságosabb? Lett volna ereje és kedve
nekivágni a holnapnak, ha este nem fullasztja borba csalódásait és
megaláztatásait?
Vádak keletkeztek, mintha az „éjszakázó” Krúdy,
miközben óriások étvágyával fogyasztotta az életet, illetve midőn ellepte alkotó
mámora, mit sem törődött volna első családjával. A vád túlzott, de
tagadhatatlan, hogy gyermekeit a maga mértékével mérte, s ebben, legalábbis
leányait illetőleg, tévedett. Krúdy az érettségi után azonnal függetlenítette
magát, hiába kecsegtette az apja angol egyetemmel, kitűnően menő ügyvédi
irodájának öröklésével. dacolt véle, s ment a maga útján. A legenda szerint
apja ezért ki is tagadta, bár a végrendelet merőben mást mond. Apjának tiszta
hagyatéka kereken 45 390 koronára rúgott, egy-egy gyermekére tehát 6484 koronát
érő javakat hagyott. Az író 6000 koronát kapott készpénzben, emellett az övé
lett apjának 520 koronát érő aranyórája, pecsétgyűrűje, egész – és igen
gazdag – ruhatára másféle ingóságokkal egyetemben, örökségének összege testvérek között is megért
7000 koronát. Kitagadás ez? Pedig ugye, milyen regényesen hangzik? A
„kitagadott fiú”!
De térjünk gyermekeire. Csakugyan túlzásba csapott, midőn
leányaitól korai önállósodást várt, a nagyobbik, a szelíd Ilona csöndes,
önemésztő szomorúsággal vette tudomásul apja magatartását, Mária azonban
lázadozva. Más volt a helyzet fiával. Ő csupán a „papa fia” akart
lenni, és a családi legenda szerint „amíg apja élt, semmiféle hivatalban nem
volt tartás maradása”, mert szüntelen a papát szolgálta. De akkor miként lehetséges az, hogy
leveleiben szüntelen apja elhidegüléséről panaszkodik, és nem meri
meglátogatni? Az apa – úgy hiszem – azért idegenedett el fiától, mert
önállóságot várt tőle, s ezúttal talán joggal gondolt saját példájára. A fiú
aránylag kevés időt töltött apja mellett, és nem sok közvetlen élménnyel
rendelkezett. Rokonszenves és feddhetetlen férfiú volt, de a rossz író alkatát
hordozta még akkor is, midőn irodalmi kísérletei csődöt mondottak. A rossz író
pedig képzelgésben és a valóság elrajzolásában szemléli az irodalmat. Távolról
sem erkölcsi fogyatkozás ez, de alkati vonás. A fiú szerint apja félt a „Tiszáktól”,
mert István gróf Mikszáth utódává akarta tenni. Közlését még a kitűnő
Krúdy-kutató, Perepatits is elfogadta: „Az utódlás kérdése akkor így állott: Krúdy vagy
Herczeg Ferenc”. Az apa mást mond: sohasem tudta meg, vajon Tisza miként
vélekedik írói tevékenységéről, s midőn meghívta folyóiratának, a Magyar
Figyelőnek vacsorájára, már jobbján ült Herczeg Ferenc. Herczeget pedig – véleményem
szerint – emberi erő nem bírta elmozdítani a „helyéről”, legfennebb a történelem. De
Krúdy nem is akart a helyére ülni, nem is gondolt függetlenségének a
feladására.
Élete utolsó napjáról ketten is tudósítanak. Felcitálták a miniszterelnökségre,
és igen helytelenül felelősségre vonták. Ez mélyen sértette. Fia – elbeszélése
szerint – felkísérte őt, s ebben nem is kételkedünk, annál nehezebb eldöntenünk, hogy
csakugyan együtt töltötték a napot esteledésig? A fiú már halálos beteg volt,
midőn nyilatkozott, nem hagyta cserben az emlékező képessége? Mert hasonlót ír
Garabonciás is.
Garábonciás és előde
Garabonciás talán legbizalmasabb híve volt, egyedül véle váltott
szót írói terveiről. Remeteéletet folytatott. közeli erdőben élt, maga rótta
házikóban: Itt írt, időnként bejött 2 városba, elhelyezte írásait, megvásárolta
az élet folytatásához szükséges dolgokat, azután, míg tartott a pénze, Krúdyt
kísérgette. Emlékezésében Krúdy a Várból gyalog jött a Vízivárosba, ott
találkoztak, és együtt töltötték a napot szürkületig. A fiúról említést sem
tesz. Garabonciást különben Hargitay Istvánnak hítták, adatai mindig megbízhatók, és emlékezéseiből szinte
süt a Krúdy-légkör, mivel közvetlen élményeit írta meg.
Mi fűzte Krúdyt Garabonciáshoz? Barátjának hűsége és legendás
emberi tisztasága. Erdőbe húzódott a kor szennye elől, és az erdő lélegzetét
hozta. Helyet kapott Krúdy életművében is, a Zöld ász végén a végzet
küldöttjeként jelentkezik, és meghirdeti, hogy nyomorult pusztulás vár arra, aki
megtagadja elrendelt életformáját. Garabonciásnak elődje is volt, „az utolsó szegénylegény"-,
lám, Krúdy, miközben térdig gázolt korának vadvizében, mennyire sóvárogta az emberi
tisztaságot. Az elődöt Pongrátz Bélának hítták, és sűrűn találkozunk véle az író könyveiben. Akkor
jelenik meg, ha nagyon beborul az ég Krúdy valamelyik alteregója fölött, ő az
angyali küldött, az irgalmas szamaritánus, az igaz útra vezető kalauz. Különben
Jézusról írt verseskönyvet, de egyetlen példánya sem maradt meg, „az isteneket
szerette, a királyokat nem”, és a századforduló idején Oroszországba ment, segíteni a forradalmároknak. Krúdy nem feledte el néki, hogy beteg kisfia ágya mellett
virrasztott, és 1911-ben mély szívhangokkal búcsúztatta. Írása elárulja, hogy
az emberi tisztaságot legalább annyira becsülte, mint a nagyságot.
Némelyik kortársa váltig állítja, hogy tulajdonképpen senkit sem
szeretett, és az életet merőben nyersanyagnak tekintette. De akkor miként
magyarázzuk gyengédségét? Móricz Zsigmond írásaival szemben fenntartásokkal
élt, ezeket ki is fejezte az író és az irodalom méltóságához illó hangon, de
mind gyászzenével tisztelgett előtte, midőn életének egyik legnagyobb válságát
gyötrődte. (Móricz Zsigmond nagyheti szenvedései.)
És mennyire méltó viszonzást kapott Móricz Zsigmondtól, mikor
utolsó találkozásukat megörökítette. Miként is búcsúztak? „Felállt, kezet
fogott selyempuha kezekkel... Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem
bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna" - írja Móricz. Annál
megdöbbentőbb a Krúdy világában egy költő nyilatkozata: „És hát én előtte egy
cselédfiú voltam. Ő a parasztokat lenézte, neki Móricz Zsigmond is paraszt
volt.” Valótlanságok valótlansága! Krúdy ilyen stílusban nem beszélt, tényleges
íróról rosszat sohase mondott, és a legnehezebb időben tett vallomást arról,
hogy anyja cselédsorban kezdte. Holott megjátszhatta volna az úri írót, mert
apja után széchény-kovácsi Krúdy volt.
De térjünk vissza a családi krónikához. Bizony mély érzelmi tárnák
szakadnak fel első feleségéhez írott leveleiben, önvád, mert nem bírt más
lenni, mint ami volt, és vádak, mivel az asszony nem bírta vállalni őt
életnagyságban. Azután a Rózsa Zsuzsihoz írt sorok érzelmi hullámverése, az
öregedő férfi venyigetüzének fehér izzása, őszies borongása, gordonkahangja.
Krúdyt nagy emberi érzések jellemezték, bármit csevegnek a kortársak, és mégis
mennyire egyedül maradt a végén. Csupán Zsuzsa leánya maradt mellette, a
legkisebb a családból. Véle váltott meleg szavakat naponta, és azzal a tudattal
aludhatott el, hogy a másik szobában lélegzik életének legifjabb hajtása...
Pekár Gyula támad
Az Eötvös Kollégium tagjai egykor
minden lapot és folyóiratot megrendeltek. Egyik reggel a társalgó asztalán új
szemlét találtam, a Magyar Múzsát. Borítéka rózsaszínű volt, akár a tejszínes
eperhab, díszítése is különösnek tetszett, mezítelen angyalkák mutogatták
popsijukat. Ám tartalma távolról sem volt ilyen lélekemelő és ártatlan. Pekár
Gyula, a folyóirat szerkesztője támadásokat indított Krúdy Gyula ellen, láthatólag
tönkre akarta tenni, de legalábbis megfélemlítésére törekedett. Pekár
támadásának okait Perepatits részben feltárta, de
kiegészítésre szorulnak.
Pest egyik legszebb asszonya, Pilisy
Róza az Újvilág utcában előkelő találkahelyet tartott fenn, emellett élénken
érdeklődött az irodalom iránt, maga is több könyvet írt. Történetesen
bemutatták néki a daliás Pekár Gyulát, aki korán híres ember lett, távolról sem
írói kísérletei folytán, de ő volt az Arany-szobor egyik mellékalakjának,
Toldinak a modellje. Pilisy Róza nem csupán asszonyi
kegyeivel ajándékozta meg Pekárt, de jelentős anyagi segítséget is adott, ebből
fedezte nyugati útjait. Hazatérése után gazdag menyasszonyra tett szert, és
szakított Rózával. Az asszony ekkor öngyilkosságot kísérelt meg, de a golyó a
szíve mellé fúródott, s így életben maradt. Elsőnek egy ezredorvos vizsgálta
meg, aki a közeli kaszinóból sietett oda, de nem volt hajlandó megállapítani az
öngyilkosságot, mivel a seb pörkölése arról tanúskodott, hogy a golyó több
méternyi távolságból érkezett. A másik szobában Pekár Gyula tartózkodott. Az
ügy utóbb elsimult, mivel Róza kitartott az öngyilkosság mellett.
Sokan tudtak erről, Krúdy is, de senki sem vette észre, hogy Krúdy
meg is írta, bár áttételesen, de mindenki Pekárra ismerhetett. A Francia
kastélyban feltűnik Pankotai Pál: „Egy atléta termetű,
borotvált arcú fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modorú
férfi volt, aki oly hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy
ércszobor meghajlik. Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke
arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.” Nincs
kétség, Pekárról van szó, és néhány lappal odébb kitör ellene Krúdy,
golyót szeretne küldeni „a homlokába, a szeme közé annak a
becstelen fráternek, akár tíz lépésről”. Miért „akár tíz lépésről”? Nos, az
ezredorvos szerint Róza is távolról kapta a golyót.
Krúdy mindazt 1912-ben írta meg, Pekár nyolc esztendő múltán a
győztes ellenforradalomban képviselő és propagandaügyi államtitkár lett, a „kereszténynemzeti” eszmék
terjesztője, méltán félt tehát Krúdytól, aki „becstelen fráternek” nyilvánította.
Vajon miként látott Krúdy még az első világháború előtt Pekár „veséjébe”? Erre
nem tudunk válaszolni, de súlyos ítéletét igazolta az idő. Pekár 1914-ben első
számú háborús uszító lett, a fölmentést élvező írók bevonulását követelve, a
forradalmak bukása után pedig még a galamb szelídségű Révész Bélát is börtönbe
juttatta. A húszas évek végén az ocsúdó és a népiség céljait elsőnek
megfogalmazó ifjúság ellen fordult, a Bartha Miklós Társaság egyik
kongresszusán viharosan tiltakoztunk aknamunkája ellen. Krúdy sem hagyta abba a
hadakozást, 1931-ben, élete alkonyán intézte az utolsó vágást Pekár ellen. Pilisy Róza örömest támogatta az írókat, a kitartottakat
pedig gyűjtőnéven „Bulyovszkynak” hívták.
Krúdy így „búcsúzott” Pekártól: „Malonyai egyszer egy fiatal írót azzal a
megjegyzéssel mutatott be Rózánknak, hogy őróla mintázták Toldi Miklós alakját
az Arany János-szoborhoz. Ebből az ismeretségből majdnem tragédia lett. Róza
túl komolyan vette a maga ‚Bulyovszkyját’ és miatta
regényes körülmények között meg akart halni”. Pekár
gyilkossági kísérletére már nem céloz, adatok híján nem is tehette, de a
selyemfiúság vádját fenntartotta. Úgy hiszem, a Pekár-eset nem csupán Krúdy
életrajzának, de a „keresztény kurzus”
erkölcstörténetének is
egyik fejezete.
Krúdy, a rettenetes
Ilyen is van, a kibicek és a hírharangok csinálmánya. Ezek mindig
s mindent tudtak Krúdyról, bár többnyire csak felszínesen ismerték, s ment a
hír szájról szájra. Egyikük megpillantotta őt a Vörös Békában egy korsó sör
mellett, de a másik már azt hírelte, hogy negyedik
napja ott iszik, éjszaka pedig az asztalra borulva alszik. A harmadik a Mély
Pincében látta, holott otthon dolgozott. De szálldostak rosszízűbb hírek is,
Krúdy pedig tűrte? Valóban tűrte az erdő meg a nagy vizek nyugalmával, de midőn
1929-ben összeroppant az idegzete, és szanatóriumba, illetve purgatóriumba
került, jutott ideje a számvetésre, és fölhorkant: „Ám azt hiszem, hogy a
magyar bíróság megbocsátja, hogy egészségem teljes helyreállítása után kérem
panaszomban ítéletét rágalmazóim vádjainak vizsgálatára... Igazat fogok
vallani, ha egészségem helyreáll.” De mihelyst felépült,
legyintett és mosolygott. Nem jutott ideje hadakozni, mert bévülről
forró üzenetek érkeztek, papírra kellett vetni őket. A legendák pedig tovább
dagadtak.
Így keletkezett a balítélet, mintha hírnevét jó ideig párbajai,
verekedései és duhajkodása alapozták volna meg, nem pedig művei. Kezdjük a
párbajokkal. Clair Vilmos, a párbaj „klasszikusa” mindössze két párbajáról tud,
egyiket huszártiszttel, a másikat rendőrtiszttel vívta. A huszártiszttel vívott
párbaj azután csodálatos szaporodásnak indult, megsokszorozta önmagát. A huszár
folyamatosan sértegette Krúdyt, s midőn az író magyarázatot kért, kardot
rántott. Krúdy elvette kardját, a tiszt most pisztolyához nyúlt. Önvédelemre
volt szükség, Krúdy a kardmarkolattal fejbe vágta, majd torkon ragadta. A
párbajban a huszártiszt súlyosan megsebesült, és nyilván belátta hibáját, mert
kibékült Krúdyval. A párbaj lefolyását kibicek és csacsogók (csacsenerek) serege színezte, alakítgatta, terjesztette, és
ekként az egyetlen esetből párbajok sorozata keletkezett. Az egyik kibic szerint
Krúdy lába közé szorította a tiszt fejét, azután karddal megnadrágolta... Nem
folytatom. Ami pedig verekedéseit illeti, hiába keresünk hiteles adatokat.
Sohasem duhajkodott, a cigányt sem tűrte; csöndes, szinte szertartásos
viselkedés jellemezte.
A másik legenda szerint mindenre képes volt a pénzért, rohant
utána, akár Ady. Úgy lehet, de megkapták-é valaha,
ami megillette őket? Távolról sem, és Krúdy egyedül a hazárdra építhetett, a
vakszerencsében bízott, hátha irgalmas lesz hozzá: „Kártya az
élet... Egy kártyára van feltéve minden.” A Nagy Hazárdnak a lélektanát és
filozófiáját pedig megírta Ady a Portus Herculis Monoeciben. A honoráciorok fiai, Babits és Kosztolányi
tudtak bánni a pénzzel, beosztással éltek, mert megtanulták otthon, de Ady és
Krúdy nyugtalan, lázadozó ősök fiai voltak, győzni és nyerni akartak.
A hírverők sikerrel terjesztették Krúdy erőszakosságát kiadóival
szemben, közismert személyiségekre hivatkoztak, ám ezek sohasem tettek
nyilatkozatot. Illetve egy mégis nyilatkozott, Gömöri Jenő, a Modern Könyvtár
szerkesztője és tulajdonosa: „Hallgatag, finom hangú és csendes szavú,
egyszerű, természetes volt, szerény és bátor, és roppant tisztességes és
jellemes – ami nem minden író kortársunkról mondható el, néhány nagyról sem... Sohasem hallottam tőle senkit szapulni,
és intrikus szót sem.”
Nos, kinek higgyünk? A válasz
aligha okoz gondot.
Borfogyasztásáról is több szó esett, mint műveiről. Egy pincér,
állítása szerint, száz fröccsöt szolgált fel néki. Ez harminc liter folyadék,
ennyit nem lehet meginni, s ha mégis meginná valaki, nem kelne fel többé az
asztal mellől. Nem csinálok Krúdyból „szentképet Máriapócsnak”,
szerette a bort, szüksége volt a borra mint szublimáló elemre és mint narkózisra, de
senki sem látta őt részegen, roppant ereje mértéket tudott tartani a
mértéktelenségben is. A Krúdy világa naplót közöl az 1920 decemberében
fogyasztott bor mennyiségéről. A számok csakugyan komolyak, de vajon egyedül
fogyasztotta? És azt se feledjük, hogy akkoriban szenvedte életének egyik legkegyetlenebb
válságát. Egyre nyilvánvalóbb lett; hogy nem bír együtt lépni a keresztény
kurzusban felülkerekedett aljjal, és gyönyörű függetlenségi nyilatkozatot tett:
„A legdrágább, hercegeknek való luxus volt mindig az írói egyéniség, de
manapság csak a leggazdagabbak: a mindenről lemondani tudók engedhetik meg
maguknak e csodálatos fényűzést.” Ő megengedte magának, s
ebben a nyilatkozatban már felvillan mindaz, ami ezután következett: a
kérlelhetetlen elszegényedés, az elhagyatott öregedés, a kikapcsolt villany, a
kilakoltatási végzés. Vállalta... De más gondok is gyötörték az ellenforradalom
diadala idején: két családot kellett eltartania, napról napra romlott a pénz,
megindultak Pekár támadásai, hazafelé tartott a hadifogságból János öccse, és
útközben megtébolyodott, bévül pedig csak folyt és folyt a láva, egymás után
érkeztek a remekek. Kellett a narkózis nagyon.
Folytassam a legendák cáfolatát? Feleslegesnek érzem, egy
kaptafára készült valamennyi, talán egyik sem egészen alaptalan, de az irodalmi
életbe nyomult kibichad eltorzította valamennyit. Inkább néhány félreértésre
térek. Kosztolányi szerette Krúdyt, és vonzalmát cselekedetre is váltotta,
egyedül barátai közül. Mint a Pen Club elnöke, 1932-ben néki ítéltette a Rothermere-díjat, kiállott érette, mégis félreértette.
Különösen megható versében „utolsó, legelső cigánynak” nevezi.
Nos, a cigány annak húzott, aki parancsolta, Krúdy azonban önmagának játszott és a
világnak. Schöpflin követte Kosztolányit, „egy geniális cigányprímáshoz” hasonlította, és
mint a konzervatív esztétika pápája, mit sem értett meg Krúdy rendhagyó
életművéből. Akadt, aki „barbárnak” nevezte – vajha a tényleges barbárokban olyan mérvű megfinomodás ment volna végbe, mint Krúdyban,
mert akkor másként fordul Európa története...
»A züllött hajós«
Ez a fejezet levél egy messzire szakadt magyar íróhoz, akit
szeretek és nagyra becsülök, vonzalmamat pedig csak őszinteséggel igazolhatom.
A fenti címet ő adta Krúdyról írt és külföldön, majd a Krúdy világában is
megjelent esszéjének: Nem támadok, nem vádolok, indulat sem öntött el, mikor
olvastam, csak szomorúság. De hadd következzék a „levél”:
„Te írtad
ezt, holott még nem is olyan régen úgy vélted, ha isten voltát, itt voltál
isten a Dunán? Te, aki távol is géniuszunk hivője maradtál?
Most pedig ‚züllött hajósnak’ nevezed Krúdyt? Miért volt züllött? Mert szegényen halt meg olyan lakásban, aminőt ma
egy kezdő író is felháborodottan utasítana vissza? Mindössze két ruha maradt
utána, és mégis mindig tisztán és választékosan jelent meg. Villanyát
kikapcsolták, de reggelente frissen vasalt, hófehér inget vett fel. Asztalán
feküdt a kilakoltatási végzés. mégis ugyanolyan mámoros arccal, világító
szemmel hajolt a papiros fölé, miként az idők elején. Züllött volt? Mivel nem
választotta a nagypolgári otthon steril légkörét, holott megtehette volna, ha
Herczeg Ferenc útjára lép, de inkább az életszagot kedvelte? Mert alászállott a
poklokra, és hírt hozott a pokolra ítéltekről? Mert emberebb volt, semhogy
bírta volna a polgári álerkölcs ostoba korlátalt? ‚Kénköves úton’
ballagott? ‚Kénkövesek’ voltak a Nyírség homokos útjai, Podolin, Késmárk, Tabán
és Óbuda utcái ? A kövek, melyeket Józsefváros népe taposott? Az Aranykéz utca?
Bűn az, ha szívében ‚nem volt félelem’? Akkor Balassitól Ady Endréig minden igaz költőnk bűnös. Nem volt
‚lelkiösmeretében megbánás’? Miért lett volna, hiszen megélt mindent, örömöt és bánatot, nem
futott meg a sors vagy a történelem elől, szerette az életet, és vállalta a
szenvedést egészen a tébolyodásig; a Mit látott Vak Béla és a Purgatórium, a
két mélylélektani remek a tanúság. Jól érezte magát korának züllöttségében?
Elfeledted, hogy olyan vádiratokban mondott ítéletet felette, mint az
Asszonyságok díja, vagy a Valakit elvisz az ördög? Vétkezett, mivel szerette az
asszonyokat, és azok még jobban szerették őt, mert bármikor szívesen
feláldozták volna magukat érette? A ti oldalatokról hozok érvet, Wilder
legutóbbi regényében mondja Mrs. Hodge az üldözött Ashleynak, aki maga az emberi tisztaság: ‚Bízzék a
nőkben. Férfiaktól nem sok segítséget várhat mostan.’ Igen, a
nők időnként többet megéreznek, mint amennyit a férfiak tudnak, s áldozatos
asszonyok nélkül elárvulna a géniusz. S bizony mondom, hogy ezek a nők, ha Pilisy Rózák vagy Marinovics
Jolánok is voltak, többek a polgári hálószobák ‚megbékítő és odaadó nőtestjeinél’. Krúdy
ismerte a kor minden asszonytípusát, a kacsasütés művésznőjétől a fehér májú
nőkig, s úgy választott, ahogyan az időben egyáltalán lehetett.
A züllöttségi elméletet azután kiterjeszted jóformán a kor egész
irodalmára, Adyra s Bródyra is többek között. Úgy véled, ‚pokol
tornácarc volt az egykorú irodalmi élet? Elfeledted
már Ady versét? A nagy posványon át a címe, bizony azon keresztül vitt az út,
ám Ady azt is tudta, hogy merre vezet:
De világot
okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind akik látnak
Mocsár volt valamikor a mi földünk, a nép szenvedte termővé, Krúdy
és Ady pedig koruk társadalmi és erkölcsi mocsarán keresztül vezettek,
mentettek egy népet, midén tudatossá tették, hogy miben élünk, s éppen ezért
méltán vallották mindketten elődjüknek Bródy Sándort.
Krúdy a magyar ‚Bohémfában’ élt? Sohasem volt bohém, ez a típus sokkal könnyebb fajsúlyú.
Szárnyaló mondatokat írt, és irdatlan súlyokat hordozott, egy egész korszak
terhét, komoly volt, olykor komorságba hajló, csupán Garabonciás tudta néha
megnevettetni. Felróvod néki, Adynak és Bródynak,
hogy miért nem közeledtek az egykorú Bécs életstílusához? De kérdem: mit
teremtett a századforduló idején Bécs? Az általad lenézett Budapesten pedig
nagy irodalom lélegzett, piktúra virult, Bartók és Kodály készülődött. Akadt
ugyan, aki Bécshez idomult, Herczeg Ferencnek hítták,
hallgassuk csak meg: ‚A Burg és a Város élete telítve volt
magyar elemekkel... a Budapest felől érkező utas ott egy tárgyilagosabb
magyarsággal találkozott... Bécs életformái nyugodtabbak, előkelőbbek és
vonzóbbak voltak, mint a kamaszkorát élő Budapestéi, és császárváros, azonfelül
tele volt barokk szépséggel, keringőköltészettel, tele vérpezsdítő kalandokkal.’ Ady helyett
keringőköltészetre vágyott. És hallgasd meg Justh Zsigmondot, aki Párizsból jövet szállott ki
Bécsben: ‚Az osztrák a század elején jutott el a művészi finomultság
tetőpontjára – akkor vetette hatalmas gyümölcsét: zenéjét. E
ponttól fogva már süllyed, süllyed. Ez időre
esnek híres zeneszerzői (Haydn, Mozart, Beethoven stb.), ezeket adták az alsóbb
osztályok, a felsőbbek azon asszonyokat, kik e csillagok udvarát képezték... Ma
már lenn és fenn az utolsó statusra jutottak... S ezért hiába építenek óriási
középületeket, azért csak halott lesz e város, amelybe igaz életet nem tehet
sem szív, sem ész, amelynek a lelke halott.’ Tegyem hozzá, hogy
Justh Zsigmond is Adyék előhírnöke volt, és midőn már
szinte haldokolt, súlyosan megsértette az egészséges Herczeg Ferenc? Mondjam el
ennek az ellentétnek a további hullámverését? A vagyonos Herczeg 1924-ben
aranyborjú imádásával vádolta Adyt, aki szegénylegényként élt s halt meg. Krúdy
megvédte őt, egyben kemény ítéletet mondott a keresztény kurzus irodalmi erőlködései
fölött. Herczeg utóbb fizetett: ellenezte, hogy Krúdy Rothermere-díjat
kapjon. A vérpezsdítő bécsi kalandjaival dicsekvő Herczeg...
Krúdy érdeméről sem feledkezel meg, de rögtön értékcsökkentést
csinálsz. Úgy véled: Krúdy feloldozta az időrendbe merevített tudatot, eljutott
az eseménytelen belső monológhoz, lerombolta a logikus időt, akár a Bergson
filozófiájától ihletett nyugati írók, de ‚Hályogkovács módjára’
cselekedett. Nos, Krúdy távolról sem bicskával operálta le szemünkről a „külső idő” hályogát. Bár aligha
olvasta Bergsont, de ősibb forrás állott rendelkezésére, a folklór, ezt pedig ugyancsak
ismerte, ebből mertette azt az időélményt, melyet Nyugaton immár föl kellett
fedezni. (Ezért különben Bergsont minden elismerés megilleti.) Krúdy műveiben a
folklóridő az úr, és a mese eredeti szabadsága támad fel.
Krúdyt a legoroszabb írónak véled ‚a szó régi
értelme szerint’, és magyarázatot is keresel, Gogol rokonának tartod, ‚szilaj
kamaszkorát a lengyel határon töltötte’, Nyíregyháza ‚szomszédságában pedig
volt egy elmagyarosodott ruszin sziget’. Tamási Áron nem kamaszkodott a lengyel határon, Farkaslaka
közelében sem találtatott megmagyarosodott ukrán sziget, a folklór legmélyebb
tárnáiból eredő novelláinak mégis Gogol az ősképe, pedig sohasem került a
kezébe az Esték egy gyikanykai tanyán. A kérdés
megfejtése fölötte egyszerű: Kelet-Európa népeinek folklórja eredeti és mégis
mélyen rokon, főként pedig ma is élő, sőt kultúrát alaktó tényező. A folklóridő
Bulgakov óta táguló valóságot jelent, Bulgakovnak pedig világsikert hozott,
mert élményét ő is az első, az ősi forrásból merítette.
Ezek után csodálhatjuk-é, ha végső
következtetésed csaknem elutasító. Úgy véled, hiába jelentkeznénk Krúdyval
Nyugaton, elkéstünk. De miként magyarázod akkor a Vörös postakocsi meglepő
külföldi sikerét? Holott távolról sem legérettebb műve? Sikere nem jogost fel
arra, hogy olyan műveivel kísérletezzünk, mint az Asszonyságok díja, a
Napraforgó, az N. N. egy szerelemgyerek, a Purgatórium?
Ha szét is szóródtunk, együtt maradhatunk géniuszunk
szolgálatában, s a hídépítés munkája – rangodat tekintve - Téged
illet. Hiszem, hogy a távolság nem jelenthet eltávolodást, és boldog lennék, ha
megerősödném hitemben.”
Krúdy helye
Sorsdöntő történelmi rengések és rendülések gyakran rendkívüli
értékeket is teremtenek. Köztudomású, hogy így vált ki a hajdani Osztrák-Magyar
Monarchia bomlásából Rilke és Kafka. Kafka nem csupán a monarchia emberi
csődjét írta meg, de a társadalmi bomlás élettanát általában, életműve ezért
világtörténelmi érvényű. Rilke megmentette a lelkét a bomlás leselkedő
kísérteteitől, megóvta mérgeitől. Előbb Keletre zarándokolt, az egykorú
Oroszországba, majd félig-meddig franciává lett, teljesen európaivá vált
anélkül, hogy kozmopolitává silányodott volna. Birodalmak, uralkodó házak
bukása, a tételes vallások csődje, a metafizikai értékek kiürülése idején
megértette a legfőbb feladatot, és teljesítette is: a Lét beszédét fordította
emberi nyelvre.
Midőn zászlót hajtunk az egykorú Ausztriából kiszakadt nagy
géniuszok előtt, semmi okunk sincsen, hogy kisebbségi érzést tápláljunk, mert
többek között mi ugyanakkor Adyt és Krúdyt adtuk. Rilkét egyre fokozódó
mértékben támogatták az arisztokrácia és nagypolgárság legjobbjai, ezért
azonban gáncs nem érheti, nem ő hajtott főt pártfogói előtt, de azok előtte.
Állandóan rendelkezésére állott a duinói vár, majd Muzot remek kis toronykastélya érlelő magányával, steril
csöndjével, itt fejezte be a Duinói elégiákat, s írta
meg orphikus szonettjeit, a világirodalomnak ezeket a
csakugyan egyedülálló remekeit.
A mi Adynknak élete végéig csupán hotelszobák jutottak, mindössze
néhány évet tölthetett Csucsán, távolról sem
mecénások jóvoltából, inkább száműzetés volt ez; magánya pedig
elhagyatottságot, háttérbe szorítást jelentett. A Nyugat, bár néki köszönhette
létét, verseit immár következetesen az utolsó helyen hozta, a Világ pedig
cserben hagyta. Csak akkor horkant fel, ha egy-egy feléje dobott kő homlokon
találta. Nem maradt néki más, csak „Véres, igaz élete”,
az élés és teljes átélés önpusztító mártíriuma. És midőn ezt vallotta,
hirdette, nem ripacskodott, nem pózolt, a valóságot mondta. Mégis utolsó
éveiben írta legnagyobb verseit, egész filozófia rejtezik bennük. Ő is a Lét
üzeneteit adta át nékünk a maga módján, s ha Rilke a legtisztább költő, mint
egyik monográfiája állítja, Ady életesebb, mert nem csupán világképe, de
szerves közössége is volt, és ehhez halálosan ragaszkodott. Ezért, midőn a
bölcseletet oldja lírává, soraiban akkor is ott lobog a forradalom heve. Ady a
szabad lélegzetvételt szerette, de átélte a fuldoklás halállal játszó gyönyörét
is. Rilke elvontabb, átszellemültebb, sommásan: Ady „a Mindent hurcolta”,
Rilke a Minden értelmét hordozta.
És Krúdy helye? Megírta a Monarchiával együtt bomló történelmi
Magyarország haláltáncát egészen mélyről. Nem haladt ugyan párhuzamosan a külső
történelemmel, de annál inkább ismerte az emberben végbemenő belső történést.
Tőle tudtuk meg, hogy a történelem vészes szorítása mit vert föl az emberből.
Minő tartalékok és borzalmak szabadultak fel? Miként csitította és kábította
magát? Miféle elváltozások történteklelkében és érzelmi kultúrájában? Milyen
kalandokat vitt véghez s álmodott? Megírta a romlást, a pusztulást és a
feltámadást, figurái jönnek, mennek, eltűnnek, újra elibénk bukkannak, néha még
a túlvilágról is visszatérnek, művei egymásba kapaszkodnak, olykor egymásba is
folynak, olyan sűrű élet hullámzik, s akkora szabadság uralkodik, hogy
egyszerre megértjük az „abszolút időt”.
Voltak kétségbeesett órái, válságos napjai, keserves
feljajdulásai? Miért tagadnók, voltak. Ezt írta a harmincöt éves találkozóra
összegyűlt iskolatársaknak: „Nyugodjunk meg a végzetben. Ágyútöltelék voltunk,
anélkül, hogy utat tudtunk volna nyitni az összeomlott Magyarországba, akár a
jövendő számára is. A mi nemzedékünk bár jobb sorsra volt érdemes: elmúlik,
mert nem tehetett semmit a katasztrófák idején, lelkünk szárnyát levagdosta az
idő.” Az ő szárnyait? Nem bírta azokat levagdosni senki és semmi. Nem tett volna
semmit a katasztrófa idején? Életműve a cáfolat, a legfőbb vigaszt hozta:
sikerült helyreállítania az ember és a világ eredeti szövetségét. Nála az ember
és a világ szükségszerűen együtt lélegzik, kölcsönösen teremtik egymást. Egy
végzetes korszakban megmentette, felszabadította, mert ismét a világ
édestestvéré avatta az embert.
Krúdyval szemben sok az adósságunk. Hiszem, hogy a jóvátétel művét
majd nemzedékek végzik el.
(Új Írás,
1973/5. 84-94. p.)