I. Szülőhely, család, gyermekkor
(1878-1887)

 

 

1. Egy kisváros serdülőkora

 

Krúdy Gyula 1878. október 21-én Nyíregyházán született. Bár gyermek- és ifjúkorának is csak egy részét töltötte szülővárosában, később pedig csupán rövid hazalátogatásokra futotta idejéből, mégis alig van írónk, akinek életében és művészetében annyira meghatározó szerepe lett volna a szülőföldnek, mint Krúdynál. Nála a születési hely nem pusztán lexikális életrajzi adat, hanem művészetének is egyik fontos kulcsa. „Az én olvasóim sohasem kérdezték: hol születtem? minden írásomból kitűnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására. Harminc esztendeig mindig Nyíregyházáról írtam. Könyveim éppúgy jelentik a régi Nyíregyházát, mint akár a város múzeumai” – írta egy vallomásos levelében.[1]

S ha az alkalomból adódóan van is talán némi túlzás e nyilatkozatban, az kétségtelen, hogy a műveiben oly sűrűn felbukkanó kisvárosok ősképe a század végi Nyíregyháza. S ha az egész életmű szempontjából oly döntő kisváros-élmény később szepességi és óbudai színekkel telítődött is, a legmaradandóbb benyomásokat elvitathatatlanul Nyíregyházáról vitte magával.

A múlt század 80-as-90-es éveiben, Krúdy Gyula gyermeké- s ifjúkorának idején, Nyíregyháza maga is serdülőkorát élte. A földjéből felszínre került régészeti leletek ugyan arról tanúskodnak, hogy már a történelem előtti időkben is lakott hely volt. Sőt, központi fekvésénél fogva csakhamar bizonyos vezető szerepre tett szert a környező helységek között. I. István korában Ecclesia de Nyír néven az egyházi élet centrumává emelkedett. Történetírói szerint innen nyerte nevét is: Nyír-Egyháza.[2] Az Árpádok alatt – mint királyi birok – kiváltságokat élvezett, a XIV. században azonban nemesi birtokká lett, a Báthoryak, Kállayak, Károlyiak, Dessewffyek osztozkodtak rajta. Ez nem kedvezett a fejlődésének, még a XVI. század közepén is csak pár száz lakost számláló egyszerű jobbágytelep volt. 1613-ban azonban hajdúvárosi kiváltságot nyert II. Mátyástól, egy 1638-ból fennmaradt okirat már városként említi. A XVIII. század második felében azonban nemcsak megrekedt ez a fejlődés, hanem rohamos hanyatlás mutatkozott Nyíregyháza történetében. A török portyázások, majd a kuruc-labanc háború pusztításai után a pestis tizedelte meg a lakosságot. Aki megmaradt, az is menekült. Az egymással hadakozó, pereskedő földesúri családok egyre elviselhetetlenebb terheket raktak a jobbágyok vállaira. 1752-ben a lakosság száma alig 400, tehát körülbelül fele annyi, mint 200 esztendővel korábban. Az egykori hajdúváros pusztuló tanyává néptelenedett. Már-már úgy látszott, hogy Nyíregyháza is eltűnik véglegesen, mint annyi más, a környező települések közül, amelyeknek csak régi feljegyzések vagy dűlőnevek őrizték meg emlékét.

1753-ban azonban sorsdöntő fordulat következett be a város történetében. Gróf Károlyi Ferenc, a nyíregyházi határ legnagyobb részének földesura, felhívást bocsátott ki az elnéptelenedett puszta benépesítésére. Feltételei olyan kedvezőek voltak, hogy csakhamar nagy számú települőt vonzottak. Főként Békésből, Szarvasról, Mezőberényből, Tótkomlósról, Orosházáról, Békéscsabáról indultak el azok a szlovák eredetű családok, amelyek egy korábbi telepítési akció folytán kerültek oda, de olyan nagy számban érkeztek a Felvidékről, hogy a túlzsúfoltság miatt ott már nem látták biztosítva jövőjüket. Közvetlenül a Felvidékről, Zólyomból, Gömörből, Nógrádból is kerültek szlovák telepesek Nyíregyházára. Egy évvel az akció megindítása után már 2485 lakos szerepel az összeírásban. Ez a szám 15 év alatt megkétszereződött, a század végére pedig csaknem 10 000-re emelkedett.

Nemcsak számbelileg gyarapodott rohamosan az egykori jobbágytelep lakossága, hanem gazdaságilag is. Az 1800-as évek elején, alig fél évszázaddal a telepítés után már elég erőseknek érezték magukat, hogy fokozatosan megszabaduljanak a földesúri terhektől. 1803-ban a Dessewffy család részét fizették ki, 1824-ban pedig egyezséget kötöttek a másik birtokos családdal, a Károlyiakkal is. Óriási anyagi áldozatok árán, de ezzel véglegesen megszabadultak a földesúri terhektől. A telepítés éve mellett kétségtelenül az 1824-es év, az örökváltság esztendeje a legfontosabb dátum a város történetében. Ekkor vált Nyíregyháza nemesi birtokból szabad polgárok településévé. Az örökváltság nyitotta meg előtte igazán a várossá fejlődés útját. S valóban, 1837-ben már rendezett tanácsú várossá nyilvánították, pár évvel utóbb pedig nem kisebb tanú nyilatkozott elismerően a szabaddá lett Nyíregyháza haladásáról, mint Madách Imre, aki 1845-ben egy bihari utazása után időzött a városban. Szontágh Pálhoz írt levelében számolt be tapasztalatairól. A levél első részében Biharban szerzett keserű benyomásairól írt, rendkívül siralmas képet festve az ottani állapotokról. Ezzel a sötét, szinte tiborci helyzetképpel állította szembe nyíregyházi impresszióit: „Az optimizmus szörnyen meggyökerezett bennem; ily szív és reményölő képek után is nem állhatom, hogy egy fényesebbet ne vegyek. Nyíregyházán láttam egész nagyságában és jelentőségében az örökváltság eszméjét magát tanúsítani; a rövid idő alatti roppant haladás minden tekintetben, magyarosodás e.u.t. kimondhatatlan.”[3]

A szabadságharc bukása és az utána következő önkényuralom egy időre lefékezte ezt a fejlődést, 1854-ben azonban már újabb lendületet adott az előrehaladásnak, hogy az áldozni nem akaró, maradi szellemű megyeszékhellyel, Nagykállóval szemben Nyíregyháza kötött szerződést a Tiszavidéki Vasúttársasággal, jelentékeny összeggel és a szükséges területek ingyenes átengedésével járulva hozzá a vasútvonal és a pályaudvar építéséhez. Négy évvel később meg is indult a közlekedés előbb Debrecen, majd Miskolc és Ungvár felé. Ezzel vált a város a nyíri táj természetes központjává, igaz, egyelőre még csak gazdasági-közlekedési vonatkozásban, de nem sokáig kellett várni, hogy politikai-közigazgatási szempontból is a megye centrumává legyen.

A 70-es évek közepére már olyan vitathatatlan fölényre tett szert Nagykállóval szemben, hogy egyre több megyei hivatal költözött át Nyíregyházára, míg végül 1876-ban két évvel Krúdy születése előtt – a vármegye székhelyét is Nyíregyházára tették át. Ez persze újabb lendületet adott a város fejlődésének. Nagyarányú építkezés indult meg, s az új megyeszékhely egyre jobban éreztette felszívó képességét a környező falvakkal szemben is. Volt olyan évtizede a város történetének, amelyben több mint 30 %-kal nőtt a lakosság száma. Ez már nyilván nem csak a természetes szaporodás eredménye. 1876-ban, amikor megyeszékhely lett, 22 000 a lakosok száma, húsz évvel később, millennium idején már kereken 30 000.

A század végi Nyíregyháza az ellentétek városa volt. Az 1881-es népszámlálás adatai szerint a történelmi Magyarország 143 városa között Nyíregyháza már a 20. helyen állt, közvetlenül Miskolc után, s megelőzve olyan városokat, mint Eger, Szombathely, sőt Győr.[4] A városiasság tekintetében azonban messze elmaradt Nyíregyháza e városok mögött. S itt nemcsak a közművesítés, a pezsgő kulturális élet, vagy pusztán a város építészeti szépségének hiányáról van szó. Mindenekelőtt a polgársága hiányzott ennek a fiatal városnak. A század végi Nyíregyháza jellegzetesen parasztváros volt. Még a millennium évében, tehát húsz évvel a megyeszékhely odahelyezése után is, a 30 000 lakosból több mint a fele, kereken 16 000 a földművelő, ugyanakkor alig negyed része él iparból és kereskedelemből, nagyon vékony az értelmiségi réteg is, jóllehet ezt a megyei hivatalok áthelyezése éppen ezekben az évtizedekben erősen megduzzasztotta. A népszámlálások adatai szerint a lakosság több mint egyharmada nem is lakott bent a városban, hanem kint, az úgynevezett bokortanyákon.

Ami ipar mégis akadt, az majdnem kizárólag kisipar volt. Egy építész és téglagyáros cégen, egy gőzmalmon s egy kis méretű vasöntödén kívül csupán kézműiparosok tevékenykedtek a városban. Kisiparosok azonban akadtak szép számmal. 1896-ban már 760 mestert tartottak nyilván a különféle foglalkozási ágakban. Azonban még az ipar mesterségek szerinti megoszlása s az egyes szakmák aránya is feltűnően a város és a környék mezőgazdasági jellegéről árulkodik. Legtöbben voltak a csizmadiák, s az egyes társadalmi osztályok szükségleteihez kevésbé köthető szabók, cipészek, asztalosok után mindjárt a szűcsök, kovácsok, kerékgyártók, szíjgyártók következtek, de akadtak kádárok, gubások, kötélverők, rostások, kosárfonók, késesek, kékfestők is nagy számmal, akik főként a parasztság szükségleteit elégítették ki. Az inkább városi, polgári igényekre dolgozó kárpitosok, szobafestők, cukrászok, aranyművesek, kesztyűsök már jóval kevesebben voltak, de nem érdektelen azért, hogy a 90-es években már öt könyvkötő is megélt a városban.

A gazdasági életnek ez az alapvetően agrárjellege s a parasztság túlsúlya a lakosság összetételében, még a város külső képére is rányomta bélyegét. A legszűkebb centrumtól eltekintve, a század végi Nyíregyháza nagy része még inkább emlékeztetett az alföldi faluk képére, mint a modern városokéra. Az 1890-es népszámlálás adatai szerint a város 2106 házából még csak 28 volt az emeletes, a többi földszintes. Az emeletes házak nagy része középület volt, nagyobb bérházak még nem épültek. De nemcsak a modern palotasorok hiányoztak a városképből, hanem hiányzott mindenekelőtt a városias rendezettség.

A tervszerűség nélkül épített girbe-gurba utcák képéhez még hozzá kell számítani a teljesen falusias építkezési módot. A házak nagy részének falát sárból rakták, tetejét náddal fedték, úgyhogy ezek semmiben sem különböztek a jellegzetes alföldi parasztviskóktól. Az utcáknak még alig harmad része volt kőburkolattal ellátva, s a mellékutcák egy részének még egyik oldalán sem volt kőjárda. A 80-as években ugyan lecsapolták a város területén a régi nyírvizekből visszamaradt mocsarakat, azonban nagyobb esőzések idején még így is több helyen feneketlen sártengerré változtak a csatornázatlan, kövezetlen utcák. Jól rávilágít a helyzetre az az anekdotába illő, valóban megtörtént eset, melynek Jósa András, a híres múzeumalapító főorvos, a régi Nyíregyháza egyik legeredetibb figurája a főhőse. Éppen Krúdyék utcájában, a nagykállói utca elején elakadt egyszer a főorvos kocsija a nagy sárban és vízben. A jó humorérzékkel megáldott Jósa másnap beadványt szerkesztett a városi tanácshoz, amelyben „a nagykállói utcán elterülő mocsár csikászati és halászati jogának haszonbérletéért” folyamodik.[5]

A korabeli helyi sajtóban sok panasz hangzott el a közvilágítás elmaradottsága miatt is. Egy 1879-ből fennmaradt költségvetés adataiból kitűnik, hogy az utcák világítására 105 db petróleumos lámpa szolgált, ami valóban nem lehetett sok a város 61 utcájának és 8 terének a megvilágítására.[6] S ha az évek folyamán nyilván fejlődött is a közvilágítás, az első villanylámpák csak 1895. november 1-én, az akkor épített városi Nagyvendéglő avatásának estéjén ragyogtak fel Nyíregyházán, vagyis, ha csak pár hónappal is, de már Krúdy Nyíregyházáról való távozása után.

A paraszti és kisiparos tömegek mellett a század végi Nyíregyháza lakosságának egyre növekvő csoportját alkotta a hivatalnokréteg is. Különösen a különböző megyei intézmények, hivatalok átköltözése után szaporodott meg ugrásszerűen a tisztviselői kar létszáma. Ez az új hivatalnokréteg is csak kis mértékben pótolta azonban a hiányzó polgárságot. Nemcsak azért, mert többnyire jövevény volt, s még nem érezte eléggé magáénak a várost, hanem főként azért, mert a hivatalnokok nagy része az elszegényedett nemesség soraiból került ki, s ha anyagi helyzetük miatt rá is kényszerültek, hogy hivatalt vállaljanak, többségükben nem akartak polgárokká lenni, a hivatalszobákban is megmaradtak dzsentriknek. S ha a dzsentrivezetés közvetlenül inkább csak a vármegyén érvényesült is, a dzsentriszellem rányomta bélyegét a város életének irányítására is. Így alakult a század végi Nyíregyháza egyre inkább jellegzetes dzsentri– és parasztvárossá. Még külsejében is egyre erősebben ez a kettősség vált uralkodóvá. A nádfedeles parasztházak közé nem a vidéki városokra annyira jellemző zárt patrícius házak sorai ékelődtek be, hanem szélesen terpeszkedő, oszlopos kúriák, nemesi udvarházak, vadászkastélyok vagy pontosabban ezek utánzatai. Még az Alpár Ignác tervei szerint épített vármegyeháza is inkább vidéki nemesi kastélyokra emlékeztet, mint városi középületekre.

Ez a dzsentri szellemű vezetés határozta meg döntően a város politikai arculatát is. Az országos politikában alig hallatta szavát Nyíregyháza, s a megyei és helyi politikai események is csak ritkán kavarták fel a város nyugalmát. Inkább csak a képviselőválasztások idején élénkült meg a politikai érdeklődés. Meglepetéseket azonban a választások sem igen hoztak. Évtizedeken át mindig a függetlenségi 48as párt jelöltjét küldte a parlamentbe Nyíregyháza választó polgársága. 1887-ben Fabinyi Teofil igazságügyminisztert indította a hatalmon lévő szabadelvű párt a választásokon, de ő is alulmaradt a függetlenségi jelölttel szemben. Csak 1896-ban sikerült először kormánypárti jelöltnek csekély többséget szereznie a városban. Sok jel arra figyelmeztet azonban bennünket, hogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk ennek az ellenzékiségnek. A 80-as–90-es évek 48-assága eszmeileg lényegében már közelebb állt 67-hez, mint az igazi 48-hoz. Szavakban 48 örököseinek vallották magukat, gyakorlatilag azonban 67 talaján álltak. Számukra még csak ellentmondást sem jelentett ez a kettősség. A kiegyezésben ugyanis nem a márciusi gondolatok megtagadását, elárulását, hanem azok törvényes megvalósítását látták. A 48-asság mindinkább nemzeti színű díszletté merevedett, amely előtt és mögött ellenzékieskedő jelmezekben 67-es politikát folytattak a város urai: Március 15-én Bécs ellenes, hazafias frázisok rakétái röppentek a szónokok ajkáról, október 6-án a szabadságharc veterenjai a honvédszázados Krúdy-nagyapa vezetésével részt vettek az ünnepélyes gyászmisén, azonban fényes banketten emlékeztek meg a koronázási évfordulóról s a király névnapjáról is. A kettősség, az elvtelenség jellemző példája az az eset, amikor a márciusi forradalom 50. évfordulóján tartott díszközgyűlésen a város képviselőtestülete elhatározta, hogy „megfestetik a közgyűlésterem számára I. Ferenc József és Kossuth Lajos arcképét”.[7]

Kossuth kultuszát különben hangzatosan ápolták. 1889ben a március 15-i társasvacsorán 1000 Ft-os emlékalapítmányt létesítettek a helybeli főgimnázium számára, amelynek kamataiból minden év március 15-én megjutalmazták a Kossuth nevét viselő történelmi pályázat nyertesét. Ugyanebben az időben a város díszpolgárává is megválasztották a turini remetét, akit a képviselőház magyar állampolgárságától is megfosztott. De hogy az ellentét ezúttal se maradjon el, ugyanaz a városi vezetőség alig két-három évvel később „a magyar államháztartás rendezéséért, s a személyében diadalra jutott demokratikus elvek iránt érzett lelkesedéstől áthatva” Nyíregyháza díszpolgárává választotta Wekerle Sándor miniszterelnököt is.[8]

A város politikai életének ezt az elsekélyesedett állóvizét kavarta fel a 80-as évek elején a hírhedt eszlári per. Nyíregyháza, amely addig az országos híradásokban is ritkán szerepelt, a tárgyalások alatt az egész világ érdeklődésének középpontjába került. Újságírók és kíváncsi idegenek lepték el a fölbolydult várost. A lakosság többsége ugyan józan tartózkodással és gyanakvással szemlélte a vérvád hangoztatásával folyó pert, akadtak azonban olyanok is, akik a szenvedélyek felkorbácsolására használták fel Solymosi Eszter eltűnését. Mikecz József – vagy ahogyan a nyíregyházi nép nevezte: Puczér Jóska – új lapot indított Ébredjünk! címmel. A legalantasabb érzelmek felszításával antiszemita hecceket robbantott ki. Lumpen-elemekből és utcagyerekekből álló csoportjai esténként beverték a házak ablakait. Krúdy maga is emlékezett ilyen élményére a régi nyíregyházi életből: „Be sokszor ébredtem gyermekkoromban első álmomból ablakcsörömpölésre a nagyapám címeres házában. Pedig az öreg Krúdy nem volt valami nagy zsidóbarátnak mondható, csak a nőnemű zsidókat kedvelte halála napjáig.”[9]

Antiszemita párt is alakult a városban, s ha a választáson vereséget szenvedtek is, a korteskedés alatt mesterségesen felszított faji gyűlölködés hullámai még sokáig éreztették mérgező hatásukat. A vezető körök hivatalosan látszólag nem támogatták az antiszemitizmust, de nem is tettek ellene semmit. Sok jel arra mutat, hogy az uralkodó osztályoknak végeredményben kapóra jött az eszlári per és a nyomában kibontakozott antiszemita mozgalom. Ugyanis az antiszemitizmus is alkalmas eszköznek látszott a tömegek félrevezetésére, a figyelem elterelésére a társadalom égető szociális kérdéseiről.

A század végi Nyíregyháza kulturális életében ugyanez a kétarcúság figyelhető meg. Az ifjú város még éppen hogy csak kinőtt a falusorból, nem volt történelmi levegője, kulturális öröksége. Még a más mezővárosokban meglévő népi, paraszti kultúrával sem rendelkezett. A városalapító szlovák telepesek elég sokfelől jöttek, nem hoztak magukkal egységes néphagyományt. A szomszédos nyírségi falvakból beáramló, felszívódó lakosság is többnyire a parasztság népi kultúrával legkevésbé rendelkező rétegéből került ki.

Nemcsak a hagyományok hiányoztak azonban a század végi Nyíregyházán, a történelmi levegőt kisugárzó művelődési intézmények, ősi kollégiumok, nagy múltú tudományos és művészeti társaságok, kulturális életének jelene is sok vonatkozásban elmaradt nemcsak a kor követelményeihez, hanem még a hasonló lélekszámú vidéki városok többségének színvonalához képest is. 1890-ben a lakosságnak csak 61%-a tudott írni-olvasni, tehát alig több, mint minden második ember.[10] 1893-ban 376 olyan tanköteles korú gyermeket tartottak nyilván a város területén, aki egyáltalán nem járt iskolába.[11]

Az ilyen és ehhez hasonló alapvető negatívumok erősen korlátozták a meglevő művelődési intézmények működésének hatását, s meglehetősen beárnyékolták az új kezdeményezések jelentőségét is. A régebbi kulturális létesítmények közül a legjelentősebb volta Casino-egylet, amelynek eredete még a reformkorba nyúlon vissza. 1832-ben Magyar Olvasó Társaság néven 50 tagú művelődési kör alakult Nyíregyházán, mely a műveltség emelését, a magyar nyelvben való előhaladást, s ennek terjesztését” tűzte ki célul. Később a társaság Casino-egyletre változtatta nevét, s nemcsak címében, hanem szellemében is az arisztokrata klubokat igyekezett utánozni.

Jellegét tekintve tehát sokkal inkább úri szórakozóhely volt a Casino, mint igazi művelődési otthon. Termeiben valószínűleg több szó esett vadászatról, agarászatról, mint irodalomról, de azért az érdeklődő könyveket is talált. A millennium évében már 4000 kötetes könyvtára volt, s minden jelentősebb hírlapot és folyóiratot járatott. Krúdy több helyütt is megemlékezik róla, hogy felsős diákkorában rendszeres olvasója volt a Casino könyvtárának.

Kizárólagosabban a művelődés szolgálatában állott a Polgári Olvasó Egylet, amely 1868-ban alakult, s a város iparos rétegét tömörítette magába. A 90-es években már több mint 1000 kötetes könyvtára volt, s több mint 30 napilapot, szépirodalmi és tudományos folyóiratot járatott. A Casinón és a Polgári Olvasó Egyleten kívül még számos más egyesület is tevékenykedett a városban. Így többek között a Jótékony Nőegylet, Izraelita Nőegylet, Vereskereszt-Egylet, a 48-as Honvédek Egylete, Felekezetnélküli  Népnevelési Egyesület, Önkéntes Tűzoltó Egylet, Kereskedő Ifjak Egylete, Iparos Ifjak Egylete, Szabolcs Vármegyei Általános Tanító Egylet, Színpártoló és Zeneegyesület, Dalárda stb. Ezeknek az egyesületeknek a tevékenysége azonban majdnem kizárólag táncestélyek, bálok rendezésében merült ki. S még ha rendeztek is időnként színi előadásokat, szavaló– és felolvasó– vagy dalesteket, azokra általában a nagyfokú dilettantizmus nyomta rá bélyegét.

Az irodalmat majdnem kizárólag a helyi költők versei jelentették ezeknek az egyesületeknek az összejövetelein. S ilyen helyi költőkben nem is volt hiány. Abban az időben a papok és tanárok szinte hivatalból egy kicsit poétának is tartották magukat, s így tekintette őket az igazi irodalomtól távol élő vidéki, kisvárosi közvélemény is. Nemzeti ünnepeken, nevezetes évfordulókon, banketteken a helyi tanár– és papköltők verseit szavalták. Ez a helyi irodalom – egy-két kivételtől eltekintve – sajátos ötvözete volt a régen divatjamúlt, de a polgári szalonokban, az úrilányok emlékkönyvében tovább élő almanach-lírának és a népnemzeti iskola önképzőköri epigonizmusának. Legtöbbet nem is a művészi színvonal hiánya miatt ártott, hanem azzal, hogy a közönségét nem az igazi irodalom megértésére, élvezésére nevelte, hanem a felszínes álirodalomnak, a problémátlan bestsellereknek készítette elő a talajt.

A 90-es években – épp Krúdy nyíregyházi diákoskodása idején – a kulturális fejlődés nagyobb lendületet vett, a város szellemi arculatán érezhető átalakulás kezdődött meg. S ha egyik napról a. másikra nem is sikerült behoznia mindenben lemaradását, igyekezett felzárkózni a hasonló lélekszámú, de ősibb kultúrával, gazdagabb hagyományokkal rendelkező városokhoz. Így pl. 1894-ben kőszínházat épített Nyíregyháza, s ezzel olyan erősen polgárosult várost is megelőzött néhány évvel, mint Nagyvárad. A 90-es években hozták létre Jósa András, a híres régészkedő megyei főorvos kezdeményezésére, a később róla elnevezett múzeumot, megelőzve ebben a vonatkozásban a szomszédos, nagy múltú Debrecent is.

A színjátszás természetesen nem a kőszínház felépítése után kezdődött Nyíregyházán. Már a megelőző évtizedekben is gyakran keresték fel a várost vándortársulatok, amelyek a „Hárs” vendéglő fából épített színkörében tartották előadásaikat. A helyi sajtó sokat gúnyolódott ezen a dísztelen fabódén, amelynek színpadán azonban többek között Blaha Lujza, Pálmay Ilka, Prielle Cornélia és Jászai Mari is megfordult. A kőszínház felépítése körüli elismerésre méltó buzgalom sem feledtetheti és ellensúlyozhatja azonban egészen a keserű valóságot, hogy a színkörben is, s az új színházban is legtöbbször hiányzott a közönség. Állandó színháza, saját társulata nem volt Nyíregyházának, évenként 2-3 vidéki társulat is odaszegődött azonban egy-két hónapra. Ahány szezon, annyi keserű sirám a helyi sajtóban a közönség részvétlensége miatt. A sok panaszkodó, szemrehányó írás közül legtanulságosabb talán a Nyírvidék: A színtársulat katasztrófája c. vezércikke. A cikk még a fabódé idejéből való, a bemutatott helyzet, a nyíregyházi közönségről rajzolt kép azonban a kőszínház megnyitása utáni állapotokra is teljes mértékben ráillik: „Szánalmas hajótöréssel, alig mentve meg valamit a süllyedő hajóról, menekült el Nyíregyházáról a héten egy színtársulat. Egy hónapon át éheztek, szűkölködtek, küzdve a közönség részvétlenségével, bízva és remélve, hogy ,jönni fog, mert jönni kell’: telt ház és megtelt kassza; de bizony a vége az lett a dolognak, hogy az állandó színház építésére készülő Nyíregyházán formálisan könyöradományokat kellett gyűjteni a társulat számára, hogy valamiképpen keservesen odébbállhassanak.”

A tények megállapítása után, hogy a fény- és árnyhatásokat még élesebben, polarizáltabban kiemelhesse, a vezércikk még a következőket fűzi hozzá a színtársulat nyíregyházi kálváriájához: „Ugyanabban az időben és kitartva ugyanennyi ideig, egy cirkusz is volt városunkban, tartva előadásokat a hideg arénában, napról napra ismétlődő produktumokkal, kóklerségekkel, fűszerezve helybeli műkedvelők, s ,mágnás atletikai clubbtagok’ birkózásaival. S bizony, míg a szerencsétlen színészek – könyöradományok filléreiből nagynehezen megmentve lakásadók és vendéglősök foglalásai elől utolsó darab meleg gúnyáikat – majdcsak hogy nem szökésre utalva menekülhettek városunkból, a különben derék cirkusz ritterek, a maguk kóklerjeivel, erőművészeivel, bohócaival, istállómestereivel, lovászaival és tudj’ isten még miféle branshoz tartozó személyzetükkel s a 36 db. lóval egyetemben ugyanazon egy egész hónapon át elég víg napokat éltek városunkban, s minden baj nélkül zónáztak tovább valamely más város közönségének boldogítására.”[12]

Nem változott a helyzet lényegesen az új színház megnyitása után sem. Az első előadáson a város és a vármegye minden előkelősége megjelent, a nyolcadik előadás azonban – az egykori tudósítások szerint – már üres nézőtér előtt folyt le.[13] Már az első színtársulat is csalódottan hagyta el Nyíregyházát. A millennium évében három színigazgató próbált szerencsét, mindegyik átkozódva távozott. A sajtó a színigazgatók oldalán állt, keserű kifakadásokkal ostorozta a közönség részvétlenségét, s a város vezetőinek közömbösségét egyaránt: „Csukjuk be a színházat, adjuk el granáriumnak, vagy akárminek, mert abban ugyan több színtársulat meg nem él. Márpedig tiltakozunk, hogy Nyíregyháza legyen az az országosan meghurcolt város, ahol se Tiszay, se Szalkay, se Bokody, se senki a világon 50 téli előadáson meg ne éljen, sőt közénk, a biztos bukásra jöjjön. Inkább semmi, mint botrányos eredmény.”[14]

A keserű hangokra megmozdult a közvélemény. Színpártoló egyesületet hoztak létre, a város és a megye is megígérte támogatását, az alapvető helyzeten azonban lényegében nem tudtak változtatni. 1898-ban Deák Péter színtársulata a belügyminiszter 300 Ft-os gyors segélyével távozott Nyíregyházáról. Végül a színházi részvénytársaság maga is megbukott. Hosszú huzavona után a város vette meg a színházat, s ha a következő években javult is valamit a helyzet, még évtizedekig sok a panasz a nyíregyházi közönségre. Még évtizedek múlva sem alakult ki olyan állandó publikum, amely igazán el tudott volna tartani egy színtársulatot.

A színház mellett figyelmet érdemel a helyi sajtó is, annál is inkább, mert a pályakezdő Krúdynak közvetlen kapcsolata is volt a 90-es években megjelenő nyíregyházi újságokkal. Az első hírlapot 1868-ban adták ki Nyíregyházán. Címe eleinte Nyír, később Tiszavidék. Ezt még Debrecenben nyomták, csak két évvel később, 1870-ben állították fel Nyíregyházán az első nyomdát.

Ettől kezdve váltakozó szerencsével egymást váltották a rövid életű hetilapocskák (pl. Nyíri Közlöny, Szabolcs megyei és Hajdú Kerületi Közlöny, Szabolcsvármegyei Közlöny, Szabolcsi Lapok, Nyíregyháza, Szabolcsi Hírlap). Legjelentősebb e vállalkozások közül az 1879-ben megindított Nyírvidék, amely később napilappá alakulva egészen 1944-ig megjelent.

A 90-es évek első felében a Nyírvidék mellett még két hetilapja volt a városnak, a Piringer János szerkesztésében megjelenő Szabolcsi Szabadsajtó és a Nyíregyházi Hírlap, amelyet Krúdy egyik tanára, Porubszky Pál szerkesztett. Mindkettőben több Krúdy-írás látott napvilágot. A század végén indult meg a Szabolcsi Híradó, amelynek Kálnay László, Krúdy öreg barátja volt a szerkesztője. Krúdy akkor már nem Nyíregyházán élt, de Pestről is rendszeresen elküldte írásait szeretett mestere lapjába.

A század végi nyíregyházi újságok színvonala nem volt jobb, de nem is maradt el lényegesen a kor vidéki hírlapírásának átlagos színvonalától. Mint a legtöbb kisvárosban, hivatásos újságíró a nyíregyházi lapok redakcióiban is ritkán fordult meg. Az újságokat – még ha hivatalosan valamelyik párt vagy egyesület lapjaként tüntették is fel magukat – vállalkozó szellemű nyomdatulajdonosok, könyvkereskedők adták ki, s literátus hajlamú tanárok, levéltárosok, a politikai pályán érvényesülni akaró ügyvédek szerkesztették. Kizárólag az újságírói munkából élő, belső munkatársa ritka lapnak volt. Vármegyei írnokok, bírósági fogalmazók szállították a redakcióba a helyi híranyagot, és segítettek a szerkesztőnek a vidéki levelezők tudósításainak feldolgozásában. A vezércikket – ha volt – a szerkesztő vagy a helyi korifeusok valamelyike írta, az elmaradhatatlan tárcarovatban vagy valamelyik fővárosi lap tárcáját vették át másodközlésre vagy a helyi, többnyire dilettáns szerzők ünnepi ódáját, egyleti felolvasását, báli referádáját adták közre. Ez a helyi sajtó mégis jelentős szerepet töltött be a város életében. Nemcsak azzal, hogy krónikása volt az eseményeknek, hanem mindenekelőtt azzal, hogy élesztgette a serdülő város polgárságának öntudatát, becsvágyát. S ha szociális és politikai téren általában nem is juthatott túl a hivatalos véleményeken, kulturális vonatkozásban nemcsak fóruma, hanem serkentője, kezdeményezője is volt sok előre mutató jelenségnek.

Így jórészt a helyi sajtó kezdeményezésére bontakozott ki a 90-es években Nyíregyházán a Bessenyei-kultusz, s ennek ápolására, de egyúttal a város egész kulturális életének irányítására jött létre a Bessenyei Kör. Hogy Bessenyei Szabolcsban született, régebben is tudták, mégis csak a század végén fordult feléje a nyíregyháziak figyelme. A felserdült, de hagyomány nélküli város ekkor kezdett hagyományok után kutatni, s így jutott el a nagy testőríróhoz. Már a 90-es évek közepén, tehát még Krúdy diákkorában, gyűjtést indítottak Bessenyei szobrának felállítására, s ha a gyűjtés el is húzódott néhány évig, a század végére csakugyan felavatták Kallós Ede szép, gondolkodó testőrszobrát. Ettől kezdve Nyíregyháza kulturális életében a leggyakrabban hangzó név évtizedekre Bessenyei neve lett. Persze a nagy felvilágosult gondolkodót, a haladás bátor harcosát még hosszú ideig eltakarta a daliás testőr, a gáláns udvari ember alakja, azonban ez a kibontakozó Bessenyei-kultusz mégis föltétlenül termékenyítőleg hatott a város szellemi életének fejlődésére. Maga a Bessenyei Kör több mint egy fél évszázadon át fennmaradt, tevékenységének nagy része azonban már a XX. századra nyúlott át, így lényegében kiesik vizsgálódásunk köréből.

 

*

 

Így áll előttünk a század végi Nyíregyháza, Krúdy ifjúkorának városa. Hogy mit látott meg ebből a gyermek és a diák Krúdy, azt csak műveinek alapos elemzése hozhatja felszínre. Valószínű, hogy sok minden csak jóval később, a visszaemlékezés, a művészi megformálás idején tudatosult benne, annyi azonban bizonyos, hogy szülővárosának ez az ifjúkorban magába szívott képe legmaradandóbb élményei közé tartozott. Ha később új benyomások rétegeződtek is erre az élményre, el sohasem takarták, a műveiben szereplő kisvárosokban minduntalan a 80-as, 90-es évek Nyíregyházájának vonásaira ismerhetünk. Az egész művészete szempontjából oly döntő kisváros-élménynek mindvégig ez jelentette alapszínét, s ahogy távolodott tőle térben s főként időben, mindig erősebb nosztalgiával járt vissza műveiben réglátott utcáira. Szülővárosának földjébe eresztette legmélyebbre ható gyökereit, s odakötötte eltéphetetlen szálakkal a kiröpítő fészek, a család is.

 

 

2. A Krúdy család

 

A Krúdy család nem nyíregyházi eredetű, még csak nem is a Nyírségből, hanem a Felvidékről származott Nyíregyházára. A család a XVII. században nyert címeres nemesi levelet. Krúdy Pál ügyvéd költözött Zólyomból, ahol a család legősibb fészke volt, 1775 előtt Nógrádba, és ott Szécsény-Kovácsiban volt birtokos. Unokája, János, Nógrád megye várnagya volt. Ennek fia volt legidősebb Krúdy Gyula, az író nagyapja, aki jogi tanulmányainak befejezése után részt vett az 1848-49-es szabadságharcban is. A szabadságharc elején főhadnagyi rangban a komáromi várban teljesített szolgálatot. Az 1849 nyarán véghez vitt kirohanások alkalmával többször kitüntette magát, vitéz magatartásáért századossá léptették elő. A szabadságharc alatt kötött házasságot. Egy jómódú várpalotai polgár leányát, Radics Máriát vette feleségül. A szabadságharc bukása után egy ideig bújdosnia kellett. Nyíregyházára csak jóval később került. Szécsény-Kovácsiból előbb Debrecenbe költözött feleségével, ahol ügyvédi irodát nyitott, s egészen 1867-ig ott tevékenykedett. A kiegyezés után vármegyei főügyész lett Nagykállóban, Szabolcs akkori székhelyén. Onnan költöztek később Nyíregyházára, s ott telepedtek le véglegesen. Hivatali állásáról közben már lemondott, újra ügyvéd lett, átköltözésük valószínűleg mégis összefüggött a megyeszékhely áthelyezésével, illetőleg már azt megelőzően egyes megyei hivatalok, többek között a királyi törvényszék Nyíregyházára való áttelepülésével.

Az ügyvédi gyakorlat mellett a nagyapa élénk közéleti tevékenységet is folytatott. Tagja volt a város képviselőtestületének, s évtizedeken át elnöke a 48-as honvédek egyletének. Élete vége felé a 48-as honvédek számára nemzeti kegyeletből épült Honvéd Menház parancsnoka is volt Pesten. 1913-ban halt meg Nyíregyházán. Élete végéig hűségesen kitartott a 48-as eszmék mellett. Szenvedélyes ellenzéki volt, megtörtént vele, hogy mint városi képviselőtestületi tag egyedül szavazott ellene a 71 szavazattal elfogadott határozatnak.[15]

Családjának tagjai közül ezt a nagyapát vette leggyakrabban tollára Krúdy. Vannak művei, amelyekben végig nagyapjának alakja áll a cselekmény középpontjában (például: De Ronch kapitány csodálatos kalandjai, Egy árnyék stb. De vannak olyan írásai is, amelyeken csak egy-egy részletében rajzolja meg nagyapja figuráját (például N. N., Hamu stb.). Akadnak művei, amelyekben valódi nevén szerepelteti nagyapját, másokban viszont regényes álnevek mögé rejtve, stilizáltan, de azért mindig könnyen felismerhetően ábrázolja az egykori honvédkapitányt. S ha tudjuk is, hogy sem önéletrajzi emlékezései, sem regényes transzponlálásai nem mentesek bizonyos túlzásoktól, családi legendáktól, azért ezeknek a szálaknak a lefejtése után is azt kell megállapítanunk, hogy a nagyapja érdekes, nem mindennapi egyéniség volt. Öreg korában is mindig feltűnő eleganciával öltözködött a kisvárosban. Gomblyukából ritkán hiányzott a virág, amikor fényes, gombos cipőiben, szálfaegyenesen, kezében vékony sétapálcával végigment az utcán. Mindig egyedül sétált, nem barátkozott senkivel, még a kaszinóba sem járt. Gőgös, büszke ember volt, bizonyos arisztokratikus tartással. Családjában nem is emlegették másként, csak: „a gróf”. A családi címer ügyében hosszú ideig levelezett Nagy Ivánnal, aki nógrádi levéltáros, és a magyar nemesi családok történetének írója volt.

Ha a férfiak társaságát nem is kereste, annál gyakrabban forgolódott a nők körül. Az író-unoka még évtizedek múlva is irigykedve gondolt vissza nagyapja hódításaira: „Nem panaszképpen mondom, hisz magam is próbáltam egyet-mást az életben: úgy sohasem láttam mosolyogni nőket, mint nagyatyámra ragyogtak fel... s irigyen gondoltam nagyatyámra, aki bizalmaskodva közeledett e nőkhöz, s azok nem haragudtak reá. Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalábbis a szeretője lett volna... Vajon hová lettek ezek a különös, varázsló szavak, amelyeket ez a dohogó, portorikó szagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott, hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatévő szavakat hagyta volna nekem örökségbe, midőn 100 esztendős korában meghalt.”[16]

S hogy mindez nem puszta kitalálás, bizonyítja, hogy felesége, Radics Mária körülbelül 25 évi házasság után elvált tőle csapodársága miatt. Az öreg Krúdy akkor otthagyta feleségét és családját a Kállói utcai kúriában, s Humik Karolina nevű házvezetőjével, „egy Stuart Mária külsejű pórleánnyal” a város másik részébe költözött.[17] Csupán a pléhtáblára festett családi címert vitte el magával. Halálos ágyán polgári házasságot is kötött Humik Karolinával, hogy az özvegyi nyugdíjat számára biztosítsa.[18] Családjával azért az elköltözés után is tartotta a kapcsolatot, különösen az unokákkal. Ha általában zárkózott embernek mutatkozott is, unokáinak szívesen mesélgetett a szabadságharcról és más kedvelt témáiról. Családi legendák őrzik Garibaldi-rajongásának emlékét is. A hagyomány szerint íróasztalának fiókjában rendkívüli becsben tartott egy kis fekete dobozt, amelyben egy kis darab, Garibaldi vérében áztatott, foszladozó gyolcsot rejtegetett, s amelyet ritka, ünnepi alkalmakkor szertartásosan megmutatott a kíváncsi és ámuló unokáknak is.[19]

Családjából kétségtelenül ez a nagyapa volt a legmélyebb hatással Krúdy fejlődésére. Neki köszönhette mindenekelőtt történelmi érdeklődését. Érthető ez, hisz a század végén, az író gyermekkorában a 48-as huszárkapitány már maga is egy darab élő történelem. Nagyapjának szabadságharcos meséi, történetei röpítették először magasba a fejlődő gyermek képzeletét, ezek a történetek elevenedtek meg tolla alatt évekkel később történeti tárgyú elbeszéléseiben és regényeiben (Vörössapkások, A komáromi fiú stb.). Különösen szívesen mesélgetett unokájának a nagyapa öccséről, Krúdy Kálmánról. A még szilajabb, még vakmerőbb Krúdy Kálmán is részt vett a szabadságharcban. A híres vörössipkás halálzászlóalj parancsnoka volt, és a szabadságharc bukása után sem tette le a fegyvert, hanem gerillaháborút kezdett az osztrák hatóságok és az áruló magyar nemesek, az úgynevezett „pecsovicsok" ellen. Afféle úri Rózsa Sándor volt, az elnyomott nép igazságtevő hőse, aki hosszú ideig rettegésben tartotta csapatával az Ipolyság és a Felvidék urait, s akiről még halála után is legendák keletkeztek. A hatalom sokáig üldözte, de neki mindig sikerült kivágnia magát a reá vadászó pandúrok kezéből. Végül is tőrbe csalták, s egy pecsoviccsá lett unokatestvére lőtte agyon a vadkerti erdőben.

Az író már nem ismerhette őt személyesen, de emléke rendkívül elevenen élt a családban. S ezeket a gyermekkorban hallott, nagybátyja vitézségéről szóló, a valóságos eseteket legendákkal keverő történeteket formálta meg később azokban a műveiben, amelyek Krúdy Kálmán alakja köré fonódnak (Álmok hőse, Repülj fecském). A legendás gerillavezér történetét különben valamivel korábban már Mikszáth is feldolgozta: Krúdy Kálmán csínytevései című kisregényében. Míg Mikszáth azonban inkább csak gáláns szerelmi kalandok lovagi hőseként ábrázolja Krúdyt Kálmánt, addig Krúdy már a népszabadságért harcoló, nemzeti hőssé emelkedő legendáshírű betyárt állítja elénk nagybátyja alakjában.

Egy ilyen nagyapa és egy ilyen nagybácsi bűvkörében nevelkedett Krúdy Gyula gyermekkorában. Csodálkozhatunk-e, hogy annyira kitörölhetetlenül, egész életére szólóan lelkébe vésődött 48 emléke? Hogy a Krúdyakban milyen erős volt a 48-hoz való tapadás; ennek különös, de szinte jelképes erejű példája az író apjának a nyíregyházi temetőben ma is látható síremléke. Amikor 1900-ban, 50 éves korában meghalt az apa, neve alá ezt a szöveget vésték sírkövére: „Krúdy Gyula 1848-49-i honvéd kapitány fia.” Akár ő kívánta ezt a szöveget, akár maguktól vésették rá felesége és gyermekei, mindenképpen rendkívül jellemző a család felfogására. Ifjabb Krúdy Gyula jóhírű ügyvéd volt, tekintélyes polgára városának, maga is elért egyet-mást életében, hét gyermek édesapja volt, az igazi rangot, a legfőbb tekintélyt azonban mégis a 48-as honvédkapitányhoz való tartozás jelentette számukra.

Az író sok mindennel szembefordult, sok mindent el is tékozolt a családi örökségből, ezt a 48-hoz való kötődést azonban ő is magával vitte egész életére a szülői – nagyszülői házból. Ha könyveinek címlapjára, neve alá nem is írta éppen oda, hogy 48-as honvédkapitány unokájának műve, írásaiból szinte kivétel nélkül kiderül ez. Kevés magyar író van, akinek műveiben, még a nem kifejezetten történelmi témájúakban is, igazabban és termékenyítőbb közvetlenséggel élne a magyar múlt, különösen a XIX. század, aki gondosabban őrizné művészetében a régi magyar élet színeit és ízeit. Talán csak Gárdonyiban éltek ennyire elevenen családjának szabadságharcos hagyományai.

A nagymama, Radics Mária egyszerű polgárlány volt, azonban nem kevésbé érdekes egyéniség. Családja állítólag Dalmáciából származott Magyarországra. Ősei kereskedők, iparosok voltak. Apja, Radics József gazdag fuvaros vállalkozó volt Várpalotán. Húsz pár lova is volt egyszerre, a budai helytartósági hivatal őt bízta meg a posta szállításával a dunántúli részeken?[20] Későbbi férjével Győrben ismerkedett meg Radics Mária, a házasságot még a szabadságharc alatt megkötötték, s míg az ostrom meg nem kezdődött, együtt volt férjével a komáromi várban is.[21] Magasabb iskolát nem végzett ugyan, de olvasott, felvilágosult nő volt. Állandóan több újságot járatott, mert nagyon szerette a politikát. Éppen ezért inkább csak férfitársaságban érezte jól magát. Csalódásait, a sors által rámért csapásokat férfias önuralommal viselte. Elvált csapodár férjétől, akit pedig rajongásig szeretett. Három gyermeke közül a legfiatalabb, Ilonka még gyermekkorában meghalt. De két fiát is ő temette el. Előbb Bélát, akiért csaknem mindenét feláldozta, hogy katonatiszti pályáján támogassa, később Gyulát, az ügyvédet is, akivel együtt maradt elválása után a Kállói utcai családi házban. A sok csapás nem törte meg, hanem megkeményítette. Magányosan, gőgős elzárkózással élt pompásan berendezett két szobájában.

Gyermekkora egy részét ennél a nagyanyjánál töltötte Krúdy Gyula, mert mindig a nagymama jelentette számára a legbiztosabb oltalmat az apai szigorral szemben. Nagyanyja volt az, aki védelmébe vette akkor is, mikor pályaválasztása körül dúltak a családi háborúk. Ő volt az egyetlen a családban, aki hitt tehetségében, s nem lebeszélni akarta az írói pályáról, hanem még biztatta is. Minden csalódásáért a legidősebb unokában igyekezett kárpótlást találni ez a büszke, nagyravágyó lélek. Hogy milyen ambíciókat ültetgethetett bele már az írói pályára készülő diákba is, hogy mit várt unokájától Radics Mária, arra élesen rávilágít egy fennmaradt későbbi dokumentum. 1919 februárjában levelet írt a nagymama Krúdy Gyulának, amelyben többek között ez állt: „Édes Gyula! Egy gondolat bánt engem. Hogy te édes Gyula ebben a veszélben lévő Hazánkat meg tudnád menteni. Ha személésen beutaznád azokat a kétes gondolkozó vidékeket és a nagy Kosut ként fel ráznád – annak az alvó nemzet lelkét akik a nem bánomságon andalognak a még az ellenségeik fel osztják Hazánkat.”[22]

Közel 100 éves volt ekkor már Radics Mária, de azért a veszélyben lévő haza sorsa foglalkoztatta. Jellemző, hogy a történelem alakulását, alakítását teljesen 48 mintájára képzelte el, s a haza megmentésében unokájának szánta Kossuth szerepét. S ha 1919-ben nem is lett Krúdyból a nemzet lelkét felrázó új Kossuth, kétségtelennek látszik, hogy ez a merész ábrándokat szövögető, okos asszony jelentékeny hatással volt – különösen ifjúkorában – az író-unoka fejlődésére. Fia halála után, 1903-ban visszaköltözött Radics Mária szülőföldjére, Várpalotára. Értékeit eladta, s házat vásárolt magának. Fia különben végrendeletében is gondoskodott róla.[23] Húszezer forintot hagyott letétben a nyíregyházi Árvaszéknél, hogy annak kamatát negyedévenként folyósítsák anyja részére. 18 évig lakott Várpalotán legnagyobb leányunokájával, akit magával vitt a népes Krúdy-családból. Az író-unoka is többször meglátogatta. Ottani élményeiből született Palotai álmok című műve.

A háború után, amikor az infláció következtében a fia örökségéből származó évjáradéka elértéktelenedett, eladta palotai házát és ismét visszatért Nyíregyházára. Utolsó éveiben tenyérből való jóslással, álomfejtéssel, sőt gyógyítással is foglalkozott. A századik éve felé tartó „tudós asszonyt” messze vidékről is felkeresték a kíváncsi emberek. (Íme az álmoskönyveket szerkesztő Krúdynak nem kellett messzire mennie mestert keresni! ) Haláláig megőrizte testi és szellemi frissességét. Száz éves korában, tüdőgyulladásban halt meg, 1922-ben.

A honvédszázados Krúdy Gyula és Radics Mária házasságából született három gyermek közül az első, ifjabb Krúdy Gyula volt az író édesapja. A családi hagyományokat követte, a pesti jurátusi évek után ügyvédi oklevelet szerzett. Hazatérve Nyíregyházára, egy ideig apja ügyvédi irodájában tevékenykedett. Szülei elválása után pedig teljesen átvette apjától az irodát és önállóan vezette tovább. Kiterjedt klientúrával rendelkezett, sokszor kéthárom bojtár is segédkezett neki a kitűnően jövedelmező irodában.[24] Önéletrajzi írásaiban Krúdy s az erősen stilizált visszaemlékezések megállapításait kritikátlanul átvevő Krúdy-irodalom az apa alakját is romantikus vonásokkal igyekezett felruházni. Egyesek politika szereplését túlozzák el, tudni vélik, hogy kétszer is fellépett képviselőnek.[25] Mások afféle mulatozó, kártyás, dzsentrifigurát faragtak belőle: „Népszerű, komoly, szép, gavallér ember volt. Keveset és ritkán beszélt, szerette a lovat, az agarat, a vörös frakkot és az asszonyokat, vendégszerető háza mindig készen állott a vendégeskedésre. Rengeteg összegeket nyert és vesztett kártyán, sűrű vendég volt, mint híres kártyás a debreceni Arany Bikában, a környékbeli urak társaságában. Bizonyos mértékben cinikus modorát, kártya és lóverseny szeretetét fia is örökölte, mindketten igazi bohémek, a pénzzel egyik sem tudott bánni.”[26]

A tények több vonatkozásban is szinte az ellenkezőjét sejtetik mindennek. Sokkal inkább azt bizonyítják, hogy éppen az apa volt a legkevésbé bohém a Krúdyak közül. Ő is tisztelte ugyan a családi hagyományokat, büszke volt származására, apja szabadságharcos múltjára, de jobban beleilleszkedett korába, nem az ábrándok világában élt. Józan, kiegyensúlyozott, polgárosult gondolkodású ember volt. A politikában is mérsékelt elveket vallott, irtózott a szélsőségektől. Apponyi és Horánszky nemzeti pártjával rokonszenvezett, politikai szereplésre azonban nem pályázott. A 80-as, 90-es évek képviselőválasztásairól szóló beszámolók nem is említik a nevét. A város képviselőtestületének mint a legtöbb adót fizető polgárok egyike, tagja volt ugyan,[27] de a város közéletében, társadalmi életében, nem játszott említésre méltó szerepet. Zárkózottan, hivatásának és családjának élt. Gondos, de szigorú családapa volt. Sokat áldozott gyermekei neveltetésére. Maga is művelt, világlátott ember volt, többször járt külföldön, s szerette a jó könyveket is, főként a tudományos műveket. Fia így emlékezett erről később: „Könyvei között az Akadémia zöldkötetes kiadványai mellett helyet foglaltak a Történelmi és Természettudományi Társulat kiadványai. A szépirodalomból már kevésbé merített, de utazásai közben megvásárolta a Borsszem Jankó naptárát, Mikszáth Almanachját és országszerte híres könyveit, valamint Maupassant novellás könyveit. Az újságokból a ,Budapesti Hírlap’ és a ,Pesti Napló’ járt a házhoz.”[28]

Élete utolsó éveiben súlyos szívbaj gyötörte, az orvosok különböző fürdőhelyekre küldözték, a munkától, az irodai praktizálástól eltiltották, azonban nem tudták meghosszabbítani életét. 50 éves korában, 1900. december 30-án halt meg. „Nem jött át a XX. századba – írta róla fia –, bár minden életfelfogásával modern úriember volt, ahogyan az úriembert a háború előtti Magyarországon elgondolták.”[29] Utolsó éveit betegsége mellett főként fiának pályaválasztása keserítette meg. Sohasem tudott belenyugodni, hogy fia nem végezte el a jogot és nem az ő általa kijelölt úton haladt. Még halála előtt sem enyhült meg iránta. Végrendeletében sem többi gyermekével egyenlő arányban részesítette örökségéből, hanem 6000 korona végkielégítést rendelt számára.[30]

Az örökség különben elég tekintélyes összeg volt, és híven tükrözi a Krúdy család anyagi helyzetét. Már korábban is láttuk, hogy mint a legtöbb adót fizető polgárok egyike volt tagja a város képviselőtestületének, de pontosabb adatunk is van arra vonatkozólag, milyen lehetett anyagi helyzetük a kisváros viszonylatában. 1896-ban ifjabb Krúdy Gyula a 62-ik helyen állt Nyíregyháza polgárainak sorában, 221 Ft adóva1.[31] A 62. hely azonban nem fejezi ki igazán a valóságot, ugyanis a névsor elejét a bankok és nagyobb részvénytársaságok, valamint a Nyíregyháza határában nagyobb uradalmakkal rendelkező földbirtokosok foglalták el. A város egyszerű polgárai közül tehát ténylegesen sokkal kevesebben előzték meg. A hagyatéki leltár 46.110,98 korona tiszta örökséget tüntet fel, amely abban az időben jelentékeny vagyonnak számított.[32] Ez az összeg legnagyobb részt bankbetétekből és különféle részvényekből, valamint ékszerekből állott, de az ingatlanok felsorolásában a családi házon kívül szerepel 5-6 hold föld is, amelynek nagy része szőlő és gyümölcsös volt. Egyáltalán nem felel meg tehát a valóságnak, amit a Krúdyról szóló egyik visszaemlékezés szerzője, az író apjának anyagi helyzetéről, örökségéről mond: „Ifjú Krúdy Gyulát nem érdekelték a honvédek, jövedelmező ügyvédi irodája érdekelte. Ám vagyont mégsem hagyott az utódaira, egyrészt mert aránylag fiatalon halt meg, másrészt, amíg élt, szerette el is költeni a jövedelmét.”[33]

Az anya családjának eredetét hiába keresnénk Nagy Iván könyvében vagy a megyei monográfiákban. A Csákányiak múltja a névtelenség ködébe vész. Az író anyja, a kis Csákányi Juliska fiatalon, szolgálóleányként került a Krúdy-házba. Apja, Csákányi András kisiparos volt, de korán meghalt. Az özvegy három gyermekével nagy szegénységben maradt, a legidősebb leánynak tehát munkát kellett vállalnia. Így állt be szobalánynak Krúdyékhoz.[34] Hogy hogyan szövődött szerelem a kis szolgálólány és a nemesi származású ügyvéd között, azt ma már aligha lehetne kideríteni, de az bizonyos, mikor a Krúdy-szülők megtudták, hogy a 17 éves Csákányi Juliska gyermeket vár fiuktól, első felháborodásukban elkergették a kis cselédet, aki ezután kőművesek mellett dolgozott egy ideig. Egyik önéletrajzi művében írja Krúdy, hogy anyja éppen annak a háznak a tégláit hordta, amelyet nagyanyja, Radics Mária építtetett a maga számára. Akár így volt pontosan, akár nem, megható az a féltő, aggódó szeretet, ahogy az író később visszaemlékezett fiatal anyjára: „Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett elhaladtam. A keskeny, lábnyi-szélességű deszkákon, hidakon, meredek lejtőkön cipelték a házépítő lányok a köveket, téglákat, a maltert keverték... S így járt a magasban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány. Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán ezért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kívánkoztam el olyan ifjan a szülői háztól? Csak az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőműves leányoknak mindig jókedvük volt.”[35]

Eddig olyan ez a történet, mintha egy századforduló korabeli naturalista dráma expozíciója lenne. A kifejlet azonban már nem a naturalizmus receptje szerint alakult. A fiatalok szerelme tartósabb szálakból szövődött, semhogy bármilyen szülői ellenzés is szétszakíthatta volna. Nem a szokványos futó kaland volt a fiatalúr és a kiszolgáltatott cselédlány között, hanem egész életre szóló kapcsolat. A fiatal ügyvéd nem hagyta cserben az elkergetett Csákányi Juliskát, akit otthon anyja sem látott volna szívesen szégyenével. Szobát bérelt számára nem messze a saját házuktól, a Kállói utcai 1009-es számú házban (Ma Vörös Hadsereg útja 8. szám). Itt született Krúdy Gyula 1878. október 21-én. Itt segítette világra jönni az újszülöttet Fitkonideszné, a bábaasszony, aki egyébként keresztanyja is lett. Jellemző adat a fiatal leányanya elhagyatottságára, társadalmi helyzetére, hogy nem akadt más keresztanya, a bábaasszonynak kellett vállalni a tisztséget. A születési anyakönyvbe a gyermek törvénytelenként van bejegyezve, az apa neve a keresztszülők rovatában, mint keresztapa szerepel.

A születés időpontja általában az anyakönyvi adatoknak megfelelően szerepel a lexikonokban, irodalomtörténeti kézikönyvekben és életrajzokban. Egyik önéletrajzában azonban azt írta Krúdy, hogy tulajdonképpen egy nappal korábban született, mint a hivatalos adatok mutatják: „Az újszülött olyan zavarba hozta a bábaasszonyt, hogy a derék asszonyság Verzár István plébános úr előtt jelentkezvén, összetévesztette a napok sorrendjét, október 21-ikét diktálta be az újszülött érkezési napjául, holott az már egy nappal előbb, október 20-án igénybe vette a szíves meghívást, amellyel a Kállai-utcai nádas házba invitálták. Korábban jött egy nappal, mint Verzár István papos, kerek betűi a dátumot jegyzik, és ez a korábban érkezés valamiképpen végigkísérte az egész életén át az új nyíregyházi gyermeket.”[36]

Mindez elég meggyőzően hangzik így az író szájából, több jel mégis amellett szól azonban, hogy nincs okunk kételkedni az anyakönyvi bejegyzés pontosságában. Az író húgának tulajdonában ma is megvan Csákányi Juliskának az imakönyve, amelynek első, üres lapjára – régi népi szokás szerint – sorra beírta gyermekei születési időpontját. Ott is október 21 szerepel. Nagyon valószínű tehát, hogy Krúdy, aki különben is mindig rendkívül szabadon, szuverén módon bánt az adatokkal, a maga mondanivalójának – a korán érkezésnek – jelképes megerősítésére találta ki az egészet. Ezt az álláspontot támogatja az a körülmény is, hogy Krúdy Verzár István papos, kerek betűiről beszél, holott az anyakönyvben világosan látható, hogy egy Cserényi Mihály nevű lelkész keresztelte és vezette be adatait. Verzár István nevű plébános tényleg működött hosszú időn át Nyíregyházán, de Krúdy születésekor még nem volt ott, csak egy évvel később, 1879-ben került a városba.[37]

Csákányi Juliska nem sokáig maradt gyermekével az 1009-es számú házban, mert a Krúdy szülők – talán éppen az egészséges fiúunoka hatására – csakhamar megenyhültek, s a fiatal anyát. visszafogadták házukba. A szülőház így tehát csupán rövid ideig jelentett otthont a gyermek Krúdy számára, s ilyen formán érthető, hogy idővel teljesen feledésbe merült. Annál is inkább megtörténhetett ez, mert a szülők később – érthető módon – nemigen szívesen beszéltek első gyermekük születésének körülményeiről. Hozzájárult még ehhez, hogy mindkét ház a Kállói utcában volt, s az évtizedek folyamán bekövetkező többszöri újraszámozás után úgy összemosódtak, összekuszálódtak a dolgok, hogy az anyakönyvi bejegyzésben szereplő 1009-es szám ismerői sem gondolták, hogy az nem a Krúdy család házával azonos. Csak néhány évvel ezelőtt tisztázódott megnyugtatóan a szülőház kérdése.[38]

A többi gyermek már valóban a családi kúriában látta meg a napvilágot. Az elsőszülött fiút később még 9 testvér követte (a 10 gyermekből három csecsemőkorban meghalt), hivatalosan azonban a szülők csak sokkal később, 1895-ben kötöttek házasságot.[39] Érdekes azonban, hogy a gyermekek kezdettől fogva valamennyien a Krúdy-nevet viselték.

Bármilyen harmonikus egyetértésben élt is azonban ifjabb Krúdy Gyula és Csákányi Juliska, a kisvárosi úri körök sohasem bocsátották meg a jómódú köz- és váltóügyvédnek ezt a lépését. Csákányi Juliska pedig igyekezett beilleszkedni férje társadalmi helyzetébe. Az író maga is úgy emlékezett, hogy édesanyja szabad idejében gyakran forgatta az Illik? Nem illik? című elterjedt illemkönyvet. Az urizáló, előkelősködő polgári családok azonban sohasem fogadták be. A század végi Nyíregyháza társadalmi életének ismerői egyöntetűen azt vallják, hogy az úgynevezett jólszituált körökben a Krúdy családdal nem volt szokás érintkezni. Az apa zárkózott természetén túl nyilván ez a körülmény is hozzájárult, hogy a Krúdy család, jómódban ugyan, mégis meglehetősen visszavonultan, társadalmilag elszigetelten élt a kisvárosban. A víg társas életről, gyakori vendégeskedésről beszélő visszaemlékezések tehát nem egyebek, mint a tényeket egyszerűen figyelmen kívül hagyó legendák.

Visszahúzódásukról, illetve elszigeteltségükről árulkodik az a negatívum is, hogy sem az apa, sem az anya nevével nem találkozunk sohasem a különböző nőegyleti teákon, egyesületi táncvigalmakon és más nyilvános társas összejöveteleken megjelentek névsorában. A helyi sajtó minden egyes alkalommal hosszasan és gondos összeállításban közli a megjelent urak, úrnők és kisasszonyok nevét, külön kiemelve a bálanyákat, védnököket és egyéb tisztségviselőket. A hasonló egzisztenciájú családok szerepelnek szinte kivétel nélkül, a Krúdy névvel azonban sohasem találkozunk. (Csak a nagyapa szerepel, de ő is csak a 48-as honvédek hazafias megmozdulásain.)

Ha a társasági élettől visszavonultan élt is Csákányi Juliska, otthon mindig vidám, jókedvű volt. Minden idejét családjának, gyermekeinek szentelte. Jól beszélte a szlovák nyelvet (anyai részről valószínűleg tirpák családból származott), így férjének is segítségére volt az ügyfelekkel való érintkezésben, mert a Nyíregyháza környéki tanyavilág lakói, az egykori telepesek leszármazottai abban az időben még inkább csak szlovákul tudtak beszélni. Így emlegette mindig fia is. A jó gazdasszony és a családjának élő, gondos, szerető anya örök mintaképeként: „Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával; egyszerre felélénkült minden és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és kevésszavú volt... Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt, a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódótt, mindenkihez csak jó szava volt.”[40]

Hogy az író elsősorban gyöngédségére, szelídségére, törékenységére emlékezett később édesanyjának, az csak természetes. E vonások mellett azonban nem hiányzott Csákányi Juliskából az erély és a keménység sem. Különösen idősebb korában vált egyre inkább ugyanolyan energikus, szinte férfias egyéniséggé, mint Radics Mária. Testileg is erős volt. Sohasem betegeskedett. Nemcsak férjét élte túl, hanem több gyermekét is. 1945 őszén, 86 éves korában halt meg.

Gyermekkorának nagy részét szülei házában töltötte Krúdy Gyula. Házuk a Kállói utcában volt, a régi számozás szerint az 1026-os, később 40-es szám alatt. Ma Vörös Hadsereg útja 42. szám. Az eredeti ház ma már nincs meg. Egy egyemeletes épület áll a helyén, a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójának központja.[41] L-alakú, sárga színre meszelt, ötablakos ház volt. Még a nagyapa szerezte, amikor Nagykállóból Nyíregyházára költöztek át, később pedig az író apjának tulajdonába ment át. A tágas, nagy épület kényelmes otthont jelentett a népes család számára. A kapu melletti szélső szoba volt az ügyvédi iroda, ebből nyílott a fogadószoba, utána következtek a család szobái: ebédlő, háló és gyermekszoba. Az iroda előtt lévő széles, beüvegezett tornác volt a kliensek várószobája, amelyet egy nagy tejüveg ajtó választott el a család által használt többi résztől. A lakás az akkori idők polgári igényeinek és ízlésének megfelelően volt berendezve. A vizitszobában szalongarnitúra és zongora, amelyen az apa szokott játszani vasárnap délutánonként, az ablakok előtt virágállványok, a falakon régi olajnyomatok és csendéletek. Az irodában a két íróasztalon és iratállványon kívül hatalmas almárium volt. A polcokon periratcsomók és törvénykönyvek álltak. Külön érdekessége volt az irodának a pipatórium, amelyen hosszú szárú, érettre kiszívott tajtékpipák, szivarszipkák és csibukok sorakoztak, majolika dohánytartóval és dohányszitával. A család udvari szobái után következett a nagymama, Radics Mária lakása, s az udvar végében volt a konyha, cselédszoba, istálló, kocsiszín stb.

A házhoz tágas udvar és hatalmas kert tartozott, amely alkalmas játszótér volt nemcsak a család gyermekei, hanem a szomszéd gyermekek számára is. Az udvar közepén tornafelszerelés volt a gyermekek részére, hinta, gyűrű, nyújtó stb. Az udvar folytatása egy nagy gyümölcsös és szőlőskert volt, amely átnyúlott egészen a következő utcáig, amelynek a végében épült fel később a Közép utcai ház, ahol a Kállói utcai ház eladása után az özvegyen maradt Csákányi Júlia és a család maradéka lakott. A kerti székeken gyakran üldögéltek ügyes-bajos emberek, pörösködő urak, igazságukat kereső parasztok, férfiak és asszonyok várakoztak az ügyvéd úrra, akit messze földről is felkerestek. A népes család jómódban, kényelemben élt, a cselédek családtagokként voltak náluk. Csákányi Júlia többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött és megosztotta mindenét. A gőgős polgári osztály, a kisvárosi úri társaság nem fogadta be, így ebben a. népi környezetben keresett és talált kárpótlást magának. Igazán csak a szolgálók között érezte otthon magát, csak a konyhában tudott felszabadultan kacagni, mesélni.[42]

Ez a ház s ez a családi környezet vette körül gyermek és ifjú életében Krúdy Gyulát, s ennek az emléke kísérte el egész életére az otthon melegéből oly korán kiszaladó írót. Hányatott élete kanyargós útjain, tűzhelytelen magányában, a nagyvárosi sivár szállodai szobák otthontalanságában gyakran felidézte a szülői házat, a bőség, a jólét gyermekkori paradicsomát: „Az ősi sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehérajtós nagy szobáival, fénylő, fehérrámás ablakaival ahol anyám és atyám laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna. Ennek a háznak világos, barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei, szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott éjszakában.”[43]

De nemcsak ilyen idillikus emlékeket őrzött Krúdy a szülői házból. Az anyagi jólét és látszólagos gondtalanság ellenére is sokrétű és meglehetősen ellentmondásos örökséget jelentett számára származása és a gyermekkori családi környezetből magába szívott élmény. Mint láttuk – a nemesi – apai ágon rendkívül elevenen élő 48-as függetlenségi szellem hagyományozódott rá, de ez a kuruckodó ellenzékiség társadalmilag konzervatív nézetekkel keveredett. Női ágon, Radics Mária és Csákányi Juliska részéről viszont polgári, sőt határozottan plebejus környezet vette körül. S bármennyire igyekezett is Csákányi Juliska férje társadalmi helyzetébe beilleszkedni, valójában mégis két külön világ élt egymás mellett a Krúdy családban. A nemesi származású köz- és váltóügyvéd és a kis cselédlány házassága túlságosan is távoli pólusokat kötött össze, s származásának ez a kettőssége rányomta bélyegét Krúdy egész emberi és írói fejlődésére. Büszke volt apai nagyapjára, a Krúdy ősök szabadságharcos hagyományaira, de nem szégyellte, sőt mindig bizonyos öntudattal emlegette anyja származását is, pedig gyermekkorában gyakran csúfolták a társai zabigyereknek.[44] Sok ellenpélda figyelmeztet rá, hogy a származás, az osztályhelyzet egymagában nem föltétlenül kizárólagos meghatározója az író művészi-világnézeti magatartásának, fejlődésének. Krúdy esetében azonban úgy hisszük, mégsem tévedünk, ha az egész pályáján végigvonuló kettősség, eszmei tisztázatlanság magvát elsősorban származásának e kettősségében keressük.

 

*

 

Gyermekkorának első 8-10 évéről különben alig van megbízható adatunk. Testileg-szellemileg gyorsan fejlődött, koraérett gyermek volt. Szerette hallgatni anyja vagy a szolgálók meséit, de ha tehette, mégis inkább kiszökött a nagy kertbe, ahol a szomszéd gyerekekkel bujócskáztak, papírsárkányt eregettek. Néha azonban messzebbre is elmerészkedett. A város szélén elterülő Bujtos nevű ligetben a legmagasabb fákat is megmászta egy-egy szarkafészekért. Máskor a közeli Sas-kocsma előtt ácsorgott órákhosszat, ahol a talyigások hangos jókedvét vagy verekedését szemlélte. Télen a hetedik szomszédba is elszökött, ha disznóvisítást hallott, hogy a hentesnek a tűz élesztgetésében segédkezzen. Mikor már nagyobb volt, szívesen hallgatta vasárnap délutánonként a bábuk csattogását a kuglizóban. De nem maradt előtte ismeretlen a nagy kiterjedésű Sóstói erdő sem.

Koraérettségével függött össze valószínűleg az is, hogy már öt éves korában iskolába adták. Az elemi iskolai négy osztályról azonban semmi közelebbit nem tudunk. A gyorsan elrepülő négy év után 1887 őszén apja a szatmári gimnáziumba íratta be. Még nem volt egészen 9 éves, s ha nem is véglegesen, de már kirepült a családi fészekből. A gyermek életében ezzel új korszak kezdődött. A családi környezet levegője után új benyomások, új hatások érték. Következtek a diákévek, egyelőre még csak az élménygyűjtés, de nem sokkal később már az írói szárnypróbálgatások évei.