III. Debrecen és Nagyvárad

A vidéki újságírás taposómalmában
(1895-1896)

 

 

1. A Debreceni Ellenőr kötelékében

 

Ilyen diákévek után, ilyen ifjúkori írói szárnypróbálgatásokkal a háta mögött, érkezett a 17 éves Krúdy 1895 őszelején Debrecenbe, hogy ott most már csakugyan hivatásos újságíró, író legyen. Elutazásának otthoni előzményeit, körülményeit nem ismerjük pontosan. Bizonyos, hogy szülei nem szívesen látták elhatározását, és nyilván minden áron igyekeztek lebeszélni, visszatartani az írói pályáról. Apja jogásznak akarta adni, azt szerette volna, ha ő is ügyvéd lesz, aki egykor majd továbbviszi a jólmenő családi irodát. Sem az ígérgetés, sem a fenyegetés nem használt azonban. Az egyetem padjainál sokkal erősebben vonzotta a bűvös redakció. Tudta, melyik út vezetne a biztos érvényesülés, a nyugodt polgári jómód, a közéleti karrier, a főispáni szék, a képviselőség, vagy akár a miniszterség felé, azonban mégis a másikat választotta, zsurnaliszta akart lenni. A betű szerelmese volt, s az is maradt visszavonhatatlanul.

Az Ellenőr szeptember 9-i száma közli a szerkesztőségi hírt Krúdy megérkezéséről: „Új munkatársunk. A Debreceni Ellenőr szerkesztősége kötelékébe lépett Krúdy Gyula, ez a fiatal, talentumos ifjú zsurnaliszta, akinek eleven tollal írott, éles megfigyelő tehetségre valló szellemes munkáival lapunk hasábjain egy év óta már sokszor találkozott az olvasóközönség. Felesleges mondanunk, hogy Krúdy Gyulában kiváló munkaerőt nyertünk.”

Az irodalomtörténet-írás még nem mérte fel tudományos igénnyel Krúdy pályakezdésének ezt a kezdő állomását. A testvér, Krúdy Péter nem is tud a Debrecenben töltött időszakról, úgy állítja be a dolgot, mintha Krúdy érettségi után rögtön és egyenesen Pestre ment volna. Kelemen László megemlíti ugyan Krúdy debreceni tartózkodását, azonban teljesen összemosódik nála a diákkori szökés és az érettségi utáni újságíráskodás. Az ott tartózkodás időpontját sem tudja pontosan. Egy évvel korábbra, 1894-re teszi Krúdy debreceni korszakát, ugyanakkor meg is hosszabbítja azt. „Debrecenben kb. egy évig írja színházi tudósításait, majd Nagyáradra hívják a Szabadsághoz” – mondja Kelemen[1] –, holott Krúdy csak három hónapot töltött Debrecenben.

Legrészletesebben Perepatits Antal foglalkozott Krúdy debreceni korszakával,[2] azonban az ő tanulmánya is inkább néhány regényes anekdotát, mint adatokkal igazolható tényeket tartalmaz.

Három hónap nem nagy idő, a Debrecenben töltött negyedév azonban több szempontból is igen fontos. Itt kóstolt bele először a hivatásos újságírásba, s hozzátehetjük: meg is csömörlött tőle feltűnően rövid idő alatt. S ami életének további alakulása szempontjából a legfontosabb, itt dobta oda magát először az éjszakai életnek, az alkoholnak, itt alakult ki az a sajátos életstílusa, amelynek aztán egész életében rabja maradt. Legfőbb forrásunk maga az író, aki több írásában is foglalkozott a Debrecenben töltött három hónappal. Mégpedig nemcsak utólag, a visszaemlékezés szükségképpen formáló-módosító regényességével, hanem az élmény és a megformálás egyidejűségének közvetlenségével, szinte nyers frissességével is. Ezekből az önéletrajzi, szinte dokumentum jellegű írásokból részletes képet alkothatunk Krúdy debreceni hírlapíráskodásának időszakáról.

Talán legjellemzőbb, legárulkodóbb ilyen jellegű megnyilatkozása az Egy lump vallomásai című írása, amelyet Koncz Ákosnak, az Ellenőr szerkesztőjének ajánlott „tisztelő szeretettel”.[3] Még alig három hete volt Debrecenben, s már is úgy beszélt, mint az ottani éjszakai élet tipikus képviselője. Nem titkolja, hogy hajnali öt-hat óránál előbb sohasem kerül ágyba, nappal spriccerekkel hűti égő gyomrát, de hiába fogadkozik, mert ha eljön az este, kezdődik minden elölről.

A századvég írói-újságírói világában egyáltalán nem volt szokatlan és egyedülálló ez a hang. A művészek, legfőképpen pedig a hírlapírók életéhez hozzátartozott az éjszakázás, a bohémság. Az olvasóközönség nemcsak hogy rossz néven nem vette kedvenceitől az ilyen kicsapongó életmódot, hanem egyenesen szükségszerűnek tartotta azt, s szívesen olvasott hasonló történeteket, akár valóság volt, akár pletykázó anekdota. Éppen ezért aztán az írók nem is igen szégyellték, s nem is titkolták a velük megesett bohém kalandokat. Hozzátartozott a népszerűséghez, hogy ne csak műveiket olvassák, hanem magánéletük kisebb-nagyobb titkairól is értesüljenek, beszéljenek. Hegedüs Nándor Ady Endre nagyváradi napjai című könyvéből tudjuk, hogy Ady éjszakázása is állandó témája volt a váradi újságoknak.

A fiatal Krúdy is minden eszközt felhasznált ebben az időben a maga népszerűsítésére, cikkének megírásánál azonban ezúttal talán mégsem ez játszotta a döntő szerepet. Valószínűbb, hogy szerkesztőségbeli munkatársaitól, főként Koncz Ákostól kapott naponkénti baráti figyelmeztetésekre, féltő szemrehányásokra akart az Egy lump vallomásaival válaszolni. Hogy ilyen szemrehányásokban elég gyakran része lehetett, az nemcsak az ő cikkéből derül ki, hanem Koncz Ákos feleletéből is.[4]

Koncz Ákos nagyra becsülte Krúdy tehetségét, s atyai érzelmekkel viseltetett iránta. Éppen önérzetére, írói becsvágyára való hivatkozással akarta visszarántani a fiatal írót az éjszakai élet veszélyeitől. Arra buzdította, hogy lépjen be a csöndes, szelíden mulatozó emberek világába, legyen rendes, koránfekvő nyárspolgár. A konvencionális szemrehányásoknál és az atyáskodó tanácsoknál azonban sokkal érdekesebb Koncz Ákos nyílt levelének az a része, amelyben a megígért, de el nem készült novellákat kéri számon a fiatal írón. A szemrehányásoknak ez a része minden valószínűség szerint sokkal érzékenyebben érintette Krúdyt, mint a másnapos hangulatnak, a gyöngyöző pezsgőnek és a spriccereknek a felemlegetése. Míg ezek inkább csak növelhették népszerűségét a lap olvasói előtt, afféle szeretetre méltó bohémnek tüntetve fel, a novellák elmaradását, illetve újak helyett régiek másodközlését már az olvasók is nehezebben bocsátották meg. Az igazság kedvéért persze meg kell jegyeznünk, hogy a novellák elapadásában nemcsak a korhelykedésnek volt része, hanem annak a mindennapi megerőltető újságíró-robotnak is, amelyet a szerkesztőségben el kellett végeznie, s amely kevesebb időt hagyott neki a szépirodalomra, mint azelőtt a diákélet. Erre elég hamar ráébredt Debrecenben, s éppen ez lett csalódásának, a zsurnalisztikából való kiábrándulásának egyik legfőbb forrása.

Ennek a csalódottságnak a nyomai meglepően hamar jelentkeztek. Egy hónappal Debrecenbe érkezése után írott, szintén sok önéletrajzi vonatkozást tartalmazó, Józsához című tárcájában[5] már nemcsak hajnalig tartó lumpolásairól vall, hanem a nyomában járó kedvtelenségről és csüggedésről is. Diákkori novelláival kapcsolatban már beszéltünk a fiatal Krúdy dezilluzionista hangulatairól, most az író saját életében érhetjük tetten az illúziók szétfoszlásának pillanatait. Ennek a dezilluzionizmusnak a végső kiteljesedését láthatjuk Egy rossz fiú naplójából című vallomásában, amelyben ilyen önjellemzést olvashatunk: „Egyszer hittem én is. A hitet tönkresilányította bennem a filozófia. Ma nem hiszek, csak egyet: a halált, az erőset, az óriást, ami eljön: hidegen, fagyosan, akkor is, ha nem várják. – Én várom. – Igen, hát hittem, s most hogy nem hiszek, nem a csalódás tette. Csalódni nem volt alkalmam senkiben, semmiben. Ábrándjaim csak csecsemőkoromban voltak, az anyatejjel szívtam magamba a bizalmatlanság érzetét. – Nem hiszek, csak magamban, meg a szívemben, amelyik rideg és gonosz.”[6]

Krúdy a filozófia hatásának tulajdonította hitének szétrombolását. Hogy miféle filozófiára gondolt, írásaiból nem derül ki. Aligha járnánk azonban helyes úton, ha csakugyan valamiféle konkrét filozófiai rendszer megismeréséből akarnánk levezetni kiábrándultságát. Nem tarthatjuk éppen kizártnak, hogy véletlenül filozófiai művek is kerülhettek a kezébe, elmélyültebb filozófiai műveltséggel azonban később sem igen rendelkezett. Legalábbis akkor nem, ha filozófiai műveltségen a különböző bölcselők nevéhez fűződő gondolatrendszerek, elméletek elsajátítását értjük. Műveiben hiába keresnénk bármely filozófiai áramlatnak olyan kitapintható hatását, mint ahogy például Schopenhauer bölcseletének lecsapódása ott van Reviczky írásaiban vagy Nietzschéé Komjáthy Jenőben, vagy akár Adyban és Szabó Dezsőben is, vagy ahogyan a freudizmus hatott később Babitsra és Kosztolányira. Sokkal valószínűbb, hogy Krúdy inkább a szépirodalmi olvasmányaiból, főként a korabeli naturalista irodalom erősen dezilluzionista jellegű műveiből kisugárzó nézetek összességét értette; itt filozófián. Ha ennek a világnézetnek az összetevői nem is rajzolódtak ki még elég határozottan és megkülönböztethetően, annyit kétségtelenül megállapíthatunk, hogy az a nemzeti alapú, erősen 48-as, függetlenségi színezetű világnézet, amelyet a fiatal Krúdy a szülői házból és az iskolából magával hozhatott, ebben az időben határozottan sötétebb tónusúvá hangolódott át, a kiábrándultság, a pesszimizmus, a szkepszis komorabb színei nyomultak benne előtérbe.

Krúdy tiltakozott az ellen, hogy kiábrándultságának valamiféle friss csalódás lett volna az oka, és sokkal mélyebbre vezette vissza dezilluzionizmusának okait. Übermenschi gőgjében azonban, amellyel saját szívének ridegségéről és gonoszságáról beszélt, volt valami mesterkélt, kissé szerepjátszó sátánkodás. S mindez nem utolsósorban éppen csalódásának leplezésére szolgált, amelyet talán önmagának sem mert igazán bevallani. E csalódottságával függ össze korán jelentkező honvágya is. Ő, aki egyszer diákkorában megszökött otthonról, s aki érettségi után is nyilván a szülők akarata ellenére ment Debrecenbe újságírónak, meglepően rövid idő múlva már a „célvesztett ember” sóvárgásával idézgette az otthon képét. Több írásában is, szinte visszatérő motívumként jelentkezett akkoriban a honvágy érzés- és gondolat-komplexuma. Legtanulságosabb írása ilyen szempontból Levél haza című tárcája, amelyben többek között ilyeneket írt: „Hová tűnt jövőm, hová tűntek azok a remények, melyeket magammal vittem akkor, amikor neki indultam a világnak, amikor elmentem a szülei házból egy fényes jövő képével szívemben?... Hol vannak? Eltűntek, mint a pezsgő mámor, s csak a fagyos, hidegítő józanság maradt utána... Ah, csak otthon lehetnék mostan. Hazavágyom szívemből, haza, ahol csak boldogság van, s szelíd örömök, olyanok, amelyek nem hozzák erősebb rezgésbe a szív húrjait... Milyen szép lehet otthon az ősz. A méla napsugár enyhén csillan meg az ősziesen tiszta októberi levegőben. Hosszan úszik a pókfonál s csend, józan nyugalom van az egész tájon: A vén eperfák levelei zizegve simulnak le a földhöz, zizegve, csendesen, hervadtan... Ah, hogy meglep néha a honvágy! Haza! Haza szeretnék menni: otthon maradni, s boldognak leni... Járnám a mezőket, a deresedő tarlót délutánonként, hol megrettenve fut a tapsifüles nyúl, vagy ülnék otthon a nyitott tornácon a nagy székben s mélán álmodatnék a boldogságról, amelyért futok egész életemben, amit nem fogok megtalálni soha, csak otthon, ott, ahol szeretnek, ahol örülnek, mikor látnak.”[7]

Nehéz eldönteni, mi szülhette e meglepő vallomást. Egy szentimentális hangulat, pillanatnyi elérzékenyülés vagy igazi megbánás? Szerepjátszás lenne ez is, mint a korábban emlegetett sátánkodás, csak most ellenkező előjellel, tékozló fiú megtérésének gesztusait ölti magára, vagy komolyan csalódott? Nem könnyű egyértelműen válaszolni ezekre a kérdésekre. Majdnem bizonyosra vehetjük azonban, hogy ha helyenként megfigyelhetők is magatartásában a szerepjátszás kissé betanult mozdulatai, alapjában mégis őszinte megrázkódtatásról, komoly válságról tanúskodnak ezek a panaszkodó sorok. S nyilván e csalódottság magyarázza azt is, miért veti magát olyan szenvedélyesen az éjszakai életbe, az alkohol vigasztalásába. Menekülés ez, a szűkös valósággal, a sivár környezettel szemben keres feledést, kárpótlást a borban.

A fiatal Krúdy éjszakai lumpolásával kapcsolatban szinte elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy kik voltak társai ezekben a korhelykedésekben, kik voltak barátai vagy legalább ivócimborái. Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnánk, egy meggyökeresedett irodalomtörténeti legendát kell eloszlatnunk. Ez a legenda Gáspár Imre személyéhez fűződik. A Krúdy-irodalom szinte általánosan úgy könyvelte el, hogy Krúdy Gáspár Imre mellett, mintegy az öreg poéta védőszárnyai alatt hírlapíróskodott Debrecenben, s hogy Gáspár vezette volna be a fiatal Krúdyt az éjszakai kocsmázásokba, lumpolásokba is. Önéletrajzi vonatkozású írásaiban helyenként maga Krúdy is tesz olyan célzásokat, amelyek megerősíteni látszanak ezt a felfogást. „Gáspár Imre volt az első főnököm, korrigálóm, irányítóm Debrecenben, az ottani szabadelvű párt lapjánál” – írta például egy 1923-ban írt önéletrajzában.[8] Összefüggéséből kiszakítva kétségbevonhatatlan bizonyítéknak tűnhet ez a nyilatkozat, következő mondata azonban világosan elárulja, hogy Krúdy itt nem a Debrecenben töltött hónapokról beszélt, hanem Gáspár Imrével való diákkori kapcsolatáról: „Csodálatos leveleit, amelyekben útmutatásokat adott olvasmányaimhoz, ma is őrzöm.” Ha egy városban, ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztak volna, nem kellett volna levelezniük.

Az előző fejezetben már láttuk, hogy Gáspárnak milyen jelentős szerepe volt Krúdy írói fejlődésében, főként a szociális problémák iránti fogékonyság felkeltésében és a városi-polgári irodalom irányába való terelésében. Később, Krúdy Pestre érkezése után ismét közel kerültek egymáshoz, a debreceni hírlapíróskodás hónapjaihoz azonban semmi köze Gáspár Imrének. Minden eddigi felfogással ellentétben, a tény az, hogy Gáspár ekkor már nem is volt Debrecenben. Az Ellenőr szerkesztőségéből még 1894 decemberének végén kivált, s új lapot indított Debreceni Reggeli Újság címmel. Jellegzetes bulvárlap volt ez, fürge, jól szerkesztett olcsó riport-újság. Krúdy ettől kezdve felváltva küldözgette tárcáit az Ellenőrnek és a Reggeli Újságnak. Szíve inkább Gáspárhoz vonzotta, de azért nem szakította meg kapcsolatát az Ellenőrrel sem. Annál kevésbé, mert a kis terjedelmű riportlap képtelen volt helyet adni az egyre bőségesebben patakzó Krúdy-művek sokaságának. 1895 nyarán azután a Reggeli Újságtól is megvált Gáspár, és a fővárosba ment.[9] Élete vége felé, 1902-ben néhány évre visszakerült Debrecenbe, Krúdy debreceni újságíróskodásának idején azonban Gáspár kétségtelenül Pesten élt, a Nemzeti Hírlapba és a Magyar Szemlébe írta cikkeit, tanulmányait,[10] így természetesen sem Krúdy hírlapírói tevékenységére, sem sajátos éjszakázó életformájának kialakulására nem lehetett hatással ebben az időben.

Ha Gáspár kiesik a számításból, kik voltak, kik lehettek társai az éjszakai kocsmázásokban, kávéházi szórakozásokban? Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy maradandóbb barátság nem fűzte senkihez Debrecenben. Ennek kialakulásához, elmélyüléséhez szinte az idő is kevés lett volna. Szerkesztőségbeli munkatársai közül Zoltai Lajossal volt közelebbi kapcsolatban. Zoltai azonban aligha lehetett állandó cimborája a korhelykedésben, hisz Koncz Ákos említett cikke éppen őt állította Krúdy elé, mint a „csöndes, szelíden mulatozó”, mértékletes emberek mintaképét. Ha igazi barátra nem is talált Debrecenben, az éjszakai italozás hamarosan összesodorta egy olyan valakivel, aki minden bizonnyal jelentős befolyással volt Krúdy életstílusának kialakulására. Ez a valaki a régi debreceni újságíró-világ egyik legérdekesebb figurája, Rostkovicz Artúr volt. Rostkovicz vérbeli kalandor volt. Lengyel nemesi családból származott, apja politikai menekültként került Magyarországra. Ő maga hírlapíró lett, s mint ilyen csaknem az egész Magyarországot bejárta. Nemcsak nyugtalan vére űzte mindig tovább, hanem sűrű botrányai is gyakori helyváltoztatásra kényszerítették. Tipikus zsaroló, revolverező hírlapíró volt, igazi bértollnok, aki mindent megírt, ha megfizették érte, legszívesebben azonban éppen a hallgatásáért fizettette meg magát. Ügyes szimattal fürkészte ki mindenütt a hatalmasok titkait, magánéletük kulisszahíreit és a közéleti visszaéléseket egyaránt, s aztán a leleplező adatok fel nem használásáért megfelelő árat követelt, s rendszerint kapott is az érdekeltektől. Emellett félelmetes párbajhős volt, igai krakéler-természet, az éjszakai kávéházak állandó figurája, s egyúttal híres korhely is. Krúdy nagyon találóan Rumfy Arthurnak nevezte egyik novellájában, amelyben szépítés nélküli portrét festett egykori debreceni éjszakáinak kísérőtársáról.

Valószínű, hogy éppen az alkohol hozta őket össze, s ha eleinte Krúdy még inkább csak azért ivott, hogy őt is igazi bohémnak tartsák, Rostkovicz minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy később szenvedélyes alkoholistává váljék. Mi vonzhatta Krúdyt Rostkoviczhoz? Mi imponálhatott neki ebben a meglehetősen sötét figurában? Ha csak debreceni korszakát nézzük, aligha tudunk helyes választ adni ezekre a kérdésekre. Ha azonban ismerjük Krúdy későbbi, pesti társaságát, baráti körét, akkor egyáltalán nem csodálkozunk Rostkoviczcal való kapcsolatán sem. Ha beérkezett, pesti író korában fűzték is bizonyos baráti szálak Ady Endréhez, Bródy Sándorhoz, Cholnoky Viktorhoz, szűkebb társasági körében nemigen találunk egyenrangú írót vagy művészt. Inkább az éjszakai élet különc figuráival vette magát körül. Kétes egzisztenciákkal, félrecsúszott vagy megfeneklett tehetségekkel, mindenféle rendű és rangú borisszákkal, akik felett úgy uralkodhatott, mint egy zsarnok fejedelem az udvari bolondjain. Bothmer Jenő, Báttaszéki Lajos, Blau Noldi neve jelzi azt az emberi környezetet, amely Krúdyt nagy író korában is körülvette. Nem mintha nem tudta volna megkülönböztetni az igazi értékeket a múló jelenségektől, de kocsmázó társainak megválasztásában nem az értékes, hanem az érdekes volt számára az elsődleges szempont. Ennek a későbbi baráti körnek az ismeretében jobban megértjük Rostkoviczcal való kapcsolatát is. Rostkovicz méltó előfutára volt a Bothmer Jenőknek, Báttaszéki Lajosoknak, Blau Noldiknak, sőt egy kicsit talán még Szemere Miklósnak, a származását egészen Huba vezérig visszavezetni tudó különc főúrnak is.

 

 

 2. Az Ellenőr szerkesztősége és munkája

 

Ha ezek a hajnalig tartó lumpolások és a Rostkoviczcal s hozzá hasonló figurákkal való kapcsolatai nem is lehettek különösebben jó hatással a fiatal Krúdy írói tevékenységére, újságírói munkáját azért nem hanyagolta el. Ha termékenységét az érettségit megelőző év teljesítményéhez mérjük, lehetetlen észre nem vennünk írásai korábban szinte feltartóztathatatlan patakzásának bizonyos elvékonyodását. Különösen a novellák, tárcák fogyatkoztak meg, apadtak el majdnem teljesen. A Debrecenben töltött negyedév alatt nem jelent meg az Ellenőrben annyi novellája, mint azelőtt egy hónap alatt, s azoknak legnagyobb része is másodközlés. Ennek ellenére igen hasznos tagja volt a szerkesztőségnek. A lap minden számában szerepelt, rendszerint több írással is. Fő feladata a színházi rovat vezetése volt, de írt mindent, rendőrségi hírektől kezdve könyvismertetésig, báli tudósítástól szerkesztői üzenetig, amire csak szüksége lehetett az újságnak. Az, hogy ilyen sokféle s egymástól ennyire különböző területen tevékenykedett, persze nemcsak az ő képességeinek sokoldalúságáról és ambíciójáról árulkodik, hanem még inkább arról, hogy milyen kevesen voltak a lap szerkesztésére.

Mint csaknem minden vidéki lapnál, a szerkesztők és a munkatársak az Ellenőrnél is gyakran cserélődtek. 1895 őszén, amikor Krúdy odakerült, felelős szerkesztőként Eötvös K. Lajos tanfelügyelő neve szerepelt a lapon, ténylegesen azonban már akkor is Koncz Ákos szerkesztette az újságot főmunkatársi minőségben. Valamivel később, november 1-én Eötvös K. Lajos lemondott tisztségéről, s ettől kezdve hivatalosan is Koncz Ákos lett a felelős szerkesztő, az új főmunkatárs pedig Zoltai Lajos. Koncz Ákos felelős szerkesztői beköszöntőjéből félreérthetetlenül kiderül, hogy rajta kívül csak két állandó tagja volt akkor a szerkesztőségnek, Zoltai Lajos főmunkatárs és Krúdy Gyula segédszerkesztő.

Koncz Ákos előzőleg Jászberényben volt lapszerkesztő. 34 éves volt, amikor Debrecenbe került, s már meglehetősen változatos pálya állott mögötte. Egerben végezte a teológiát, s először a vallásos irodalom területén kamatoztatta tehetségét. Egri egyházmegyei papok az irodalom terén (Eger, 1892.) és Az egri főegyházmegye két nagy költőjéről (Jászberény, 1894.) című tanulmányai egy eljövendő jeles egyházi írót, esetleg a tudós főpapot sejtették benne.

Néhány évi hittanári működése után, 1895-ben azonban kilépett az egyházi rendből, újságszerkesztő lett, s városi hivatalt vállalt, méghozzá a „kálvinista Rómában”. Debrecen főlevéltárosa volt élete végéig, s bár nem Debrecenben született, idővel igazi lokálpatriótává honosodott Debrecenben, s mind szépirodalmi, mind tudományos működését városa népszerűsítésének, dicsősége emelésének szolgálatába állította. Köteteinek már címei is erről tanúskodnak: Debreceni útmutató, Ős-Debrecen, Debreceni kalauz. Az egyházi rendből való kilépése azonban nyilván nemcsak újságszerkesztői tevékenységével és levéltárosi állásával függött össze, hisz szerkesztő volt már Jászberényben is, amikor még pap, a városi hivatal vállalása pedig nem oka, hanem inkább természetes következmény e a kilépésnek. Az igazi ok nyilván házassága, amelyet éppen 1895. szeptember elején kötött.[11]

A több mint két évtizedes levéltári munka később egyre inkább a tudományos írót, a múltban búvárkodó ismeretterjesztő szakembert fejlesztette ki benne, a Debrecenbe kerülése utáni első időszakban azonban igen aktív és sokoldalú tevékenységet fejtett ki mind a publicisztika, mind a szépirodalom területén. Gáspár Imre óta, de talán előtte is jó ideig, nem volt ilyen képességű és ennyire termékeny szerkesztője a Debreceni Ellenőrnek, pedig a 22. évfolyamában járó szabadelvű párti lap jelentős múltra, neves szerkesztőkre tekinthetett vissza. Koncz Ákos főként vezércikkeket és novellákat írt lapjában. Vezércikke szinte minden számban, novellája átlag három-négy naponként jelent meg az újságban. Vezércikkei nem mutatnak különösebb eredetiséget. Az uralmon levő Szabadelvű Párt eszmei talaján állt, anélkül azonban, hogy komolyabb belső meggyőződés fűtötte volna. Nem hadakozott, inkább csak kommentálta az eseményeket.

Sokkal nagyobb ambícióval alkotta tárcáit. Az Ellenőrben sűrű egymásutánban megjelenő elbeszéléseinek nagy részét valószínűleg ő is korábban írta, mint Krúdy. Már egy évvel előbb, 1894 szeptemberében, még Jászberényben előfizetési felhívást bocsátott ki Szomorú órák című novelláskötetére, a mű azonban csak Debrecenben jelent meg 1896-ban. E rég készen álló kötetének darabjait jelentette meg tehát egymás után lapjában. S ha vezércikkeiben védelmezte is az uralmon levő rendszert, szépirodalmi tevékenységében sokkal liberálisabb volt, közelebb állt a haladó irodalmi áramlatokhoz. Vonatkozik ez saját írói tevékenységére is, de még inkább szerkesztői gyakorlatára. Lapjában gyakran szerepeltetett olyan írókat, mint Anatole France, Zola, Jean Richepin, Sudermann, Hauptmann, Csehov, Tolsztoj, H. G. Wells, Mark Twain stb., s ezek a nevek már önmagukban is jellemzők. Ha tudjuk is, hogy inkább csak az olvasók csalogatására. szolgáltak, akkor is jól mutatják, hogy az irodalmi ízlés milyen széles skáláján mozoghatott az Ellenőr munkatársa. Ez a tény segít megérteni, hogyan bírta ki nemcsak Krúdy, hanem három évvel később a politikai téren sokkal öntudatosabb Ady is hosszabb ideig a kormánypárti Ellenőrnél. Ha politikailag voltak is bizonyos tilalmi táblák, szépirodalmi vonatkozásban semmiféle korlátozást nem állított eléjük Koncz Ákos, aki ha nem is volt olyan szenvedélyes tehetség-felfedező, mint Gáspár Imre, szerette a fiatalokat, s szívesen egyengette útjukat az érvényesülés felé. Krúdy iránt pedig különösen atyai érzelmekkel viseltetett. Kapcsolatukról eddig alig történt említés. Míg Gáspár Imréhez való viszonyát gyakran emlegette a Krúdy-irodalom, Koncz Ákos alakja teljesen eltűnt a háttérben. Annál is inkább megtörténhetett ez, mert a Krúdy-életrajzok többsége úgy állította be a dolgot, mintha Krúdy debreceni hírlapíróskodása idején még mindig Gáspár lett volna az Ellenőr szerkesztője. Így Koncz Ákos már eleve nem kaphatott szerepet Krúdy életében. Sőt olyan vélemény is van, amely egyenesen Koncz Ákos személyével hozza összefüggésbe Krúdy Debrecenből való gyors távozását.[12] A tények azonban nem igazolják ezt a felfogást. A valóság az, hogy Krúdy Koncz Ákossal később is baráti kapcsolatban maradt. Nagyváradról, sőt évekig még Pestről is küldözgette írásait az Ellenőrnek. S hogy ebben az esetben nem egyszerűen csak művei elhelyezéséről volt szó, hanem baráti kapcsolatról is, arra többféle bizonyítékunk is van. Most elegendő lesz talán egyet említeni. Egy hónappal Debrecenből való távozása után a nagyváradi Szabadság 1896. január 15-i számában Krúdy ismertetést írt Koncz Ákos Szomorú órák című novelláskötetéről. A mű akkoriban jelent meg, s az Ellenőr egyik szerkesztői üzenetéből kiderül, hogy Krúdy maga kérte a kötet megküldését a szerzőtől.[13] Kritikájában a legnagyobb elismerés hangján írt Koncz Ákos személyéről, vonzó egyéniségéről és elbeszéléseiről is. Ha bármilyen ellentét lett volna közöttük, ha csakugyan Koncz Ákos miatt hagyta volna ott Debrecent, aligha írt volna róla Váradon ennyi nagyrabecsüléssel. Ilyen ellentét tehát nyilván nem lehetett közöttük, sőt ellenkezőleg. A 34 éves Koncz Ákos és az éppen fele annyi idős Krúdy között kölcsönös megbecsülésen alapuló őszinte kapcsolat alakult ki. Koncz Ákos a megsejtett, rendkívüli tehetséget s az önpusztító, bohém életmód ellenére is kitűnő újságírót értékelte Krúdyban, a 17 éves segédszerkesztő pedig imponáló műveltségét, férfias komolyságát és szerkesztői nagyvonalúságát becsülte leginkább főnökének. S mindezeken túl közel hozta őket egymáshoz még valami, nevezetesen Koncz Ákos nyíregyházi kapcsolata. A Nyíregyházi Hírlap 1894. október 11-i számának következő megjegyzése hívta fel a figyelmüket erre a kapcsolatra: „Szomorú órák. Ily című elbeszélős gyűjteményére hirdet előfizetést Koncz Ákos jászberényi kath. lelkész, aki városunkban is hosszabb időt töltött, igen jó emléket hagyván maga után.”

Ezen a nyomon elindulva, kiderült, hogy néhány évvel korábban Koncz Ákos csakugyan Nyíregyházán hittanárkodott egy ideig, méghozzá éppen Krúdy iskolájában, a Nyíregyházi Ág. Hitv. Evang. Főgimnáziumban. Az iskola nyomtatott évkönyve szerint az 1889/90. tanévben működött Koncz Ákos katolikus hittanárként a gimnáziumban. Krúdy a III. osztályt járta ekkor Podolinban, mire hazakerült szülővárosának iskolájába, Koncz Ákos már nem volt ott. Személyesen így aligha találkozhattak ebben az időben, a katolikus Krúdy-családot azonban minden bizonnyal ismerte Koncz Ákos. E feltételezhető családi ismeretségnél azonban sokkal többet jelentettek későbbi kapcsolatuk szempontjából azok a közös emlékek, amelyek mindkettőjüket az iskolához fűzték. Ha Koncz Ákos nem is valami hosszú ideig tartozott a főgimnázium tanári testületébe, bizonyára nemcsak ő hagyott „igen jó emléket maga után”, hanem benne is kellemes emlékek maradhattak tanártársairól. Az irodalmi érdeklődésű Koncz Ákos a felekezeti különbség ellenére is minden valószínűség szerint közelebbi barátságba kerülhetett irodalmárkodó tanártársaival, különösen Porubszkyval. Hogy ez nem puszta feltételezés, arra az olyan újsághírek szolgáltatják többek között a bizonyítékot, mint amilyet már idéztünk a Nyíregyházi Hírlapból. Csak így érthető ugyanis, hogy még évekkel távozása után is figyelemmel kísérték életének alakulását Nyíregyházáról, s éppen Porubszky újságja, a Nyíregyházi Hírlap emlegette gyakran. Nemcsak novelláskötetének előfizetési felhívását közölte, hanem például a Debreceni Ellenőr szerkesztésének átvételéről és házasságkötéséről is megemlékezett. Ha a nyíregyháziak ilyen gyakran emlegették őt, nem nehéz elképzelni, hogy ő is milyen kíváncsian s mindig örömmel hallgatta Krúdy friss híreit és elbeszéléseit közös nyíregyházi ismerőseikről, volt tanártársairól s tanítványairól, amikor 1895 őszén pályájuk összesodorta őket az Ellenőr szerkesztőségében, s ezek a közös ismeretségek és emlékek föltétlenül hozzájárultak, hogy a nagy korkülönbség ellenére is olyan közel kerültek egymáshoz.

Legalább ilyen érdekes egyéniség, s talán még eredetibb és sokoldalúbb tehetség volt Krúdy másik közvetlen hírlapírótársa is az Ellenőr szerkesztőségében, Zoltai Lajos. Akárcsak Koncz Ákos, Zoltai is éppen kétszer annyi idős volt , mint Krúdy. Már több mint egy évtizedes újságírói múlt állott akkor mögötte. A 80-as évek elején, még teológus korában került kapcsolatba a debreceni sajtóval. Tanulmányai befejezése után hátat fordított a papi pályának, segédlevéltáros lett Debrecenben, a lapokkal azonban továbbra is kapcsolatot tartott, szorgalmasan írta a város életével foglalkozó cikkeit, riportjait. Szépirodalmi ambíciói fiatalabb korában sem voltak, később pedig teljesen a tudományos irodalom, a történelem, a néprajz, a régészet területére tért át. Nagy része volt Debrecen múzeumának létrehozásában, amelynek később évtizedeken át igazgatója volt. Főként a helytörténeti kutatások terén végzett páratlanul értékes munkát. A debreceniek máig is az utolsó polihisztort látják benne.

1895 őszén, Krúdy debreceni tartózkodása idején azonban még nem volt az. Akkor még csak segédlevéltáros, aki délelőtt 9–12-ig s délután 3 és 6 óra között a városi levéltár poros iratcsomói között búvárkodott, a hivatalos órák előtt, között és után pedig fáradhatatlanul járta a várost hírek után, s hihetetlen ambícióval írta cikkeit a szerkesztőségi asztal mellett.

Ilyen munkatársak között kezdte meg újságírói tevékenységét a fiatal Krúdy az Ellenőr szerkesztőségében. S a 17 éves ifjú szinte kezdettől fogva egyenrangú társuk tudott lenni e gyakorlott hírlapíróknak, sőt, mintha egy árnyalattal még színesebbé, elevenebbé is vált volna a lap az ő megjelenésével. Minden számon ott a keze nyoma. Az újságírás minden válfajával megpróbálkozott. Új rovatokat indított, de írt a régiekbe is. Legfőbb munkaterülete láthatólag a színházi rovat vezetése volt, de – éppen mert kevesen dolgoztak a szerkesztőségben – szinte minden más rovatba is dolgozott. Koncz Ákos főként vezércikkeket és tárcákat írt lapja számára, Zoltai Lajos a helyi politikai, közigazgatási, társadalmi élet híreit szállította, s ezekhez fűzött kommentárokat. S már akkor is gyakran feldolgozott egy-egy színes epizódot Debrecen múltjából. A színházi rovaton kívül így Krúdyra maradt az Irodalom–Művészet, sőt a Rendőri hírek rovat is, s nyilván közreműködött a Napi hírek anyagának összehordásában, helyi vonatkozású riportok készítésében, illetve a beküldött hírek, értesítések, telefonjelentések feldolgozásában is.

A fiatal Ady ottani újságíróskodásával kapcsolatban Kardos László találó jellemzését adja, mi volt a debreceni s általában a vidéki hírlapíró feladata a múlt század vége felé: „Speciálisan a debreceni újságíró feladata ebből állott: korán délelőtt felment a rendőrségre, végigérdeklődte az összes rendőrfogalmazókat, minden apróságot – tyúklopást, csendzavarást – szorgosan feljegyzett. Aztán átsietett a törvényszékre, bekukkantott a tárgyalótermekbe, a jóismerős szolgáknál hirtelenében informálódott, s ha érdekesebb ügy volt soron, végighallgatta, jegyzeteket csinált. Ez után felszaladt a városházára, s kérdezősködött itt is, ott is, s ha történetesen ülésezett a városi tanács, beült 20 percre a tanácskozó terem sajtóasztalához, itt is feljegyzett egyet-mást kövezetjavításról, gázvilágításról, fakitermelésről... Rögtön rá sietett be a szerkesztőségbe, ahol már biztosan türelmetlenül várták, mert a nyomda kéziratra éhes... Ekkor aztán nekiesni az anyag feldolgozásának, gőzerővel szántni a sorokat, lélegzet, pihenés nélkül – másfél órai hajszolt írás után kifogy a jegyzet, a lap negyedrésze még üres. Elő a fővárosi lapokkal. Némi igazítás a kiollózott cikkeken, s az újságíró elvégezte napi munkáját. Még a korrigálás volna hátra, ezt is rátaszítja a kiadó, szerkesztő, de ezt már csak úgy átabotában végzi, igen is, nem is... Esténként pedig végigülni a színházat inkább szórakozás, mint teher.”[14]

S hogy mennyire hiteles ez a kép, annak bizonyítására – bár Kardos László nem Krúdyval kapcsolatban teszi megállapítását – éppen Krúdyt idézhetjük tanúnak. Krúdy több kisebb-nagyobb írásban is foglalkozott a redakció belső életével, a szerkesztőségi munka titkaival. A műhelyből című cikkében például így írt a korabeli debreceni sajtó viszonyairól, a hírlapírók munkájáról: „Minálunk Debrecenben már fővárosi mintára van kifejlődve a hírlapírás mestersége. Ha a Csicsogónál történik egy szenzációs öngyilkosság, tíz perc múlva megcsendül a redakció telefonja, s a legrészletesebb tudósításokat mond el a telefon kagylója. A hajdúvárosok fontosabb eseményei részint expressz levelekben és táviratokban jutnak a szerkesztő vagy a helyettesítő segédszerkesztő asztalára. Gyors feldolgozásában az adatoknak részt vesznek a munkatársak, sőt oly napokon, mikor megtorlódnak az események, a telefonon tisztelettel bekéretnek a külső munkatársak s a déli órákban sűrűn percegnek a tollak a tintapöcsétes íróasztaloknál, s a szedőgyerekek halomszámra rohannak fel a kézirattal a szerkesztőséget és a nyomdát összekötő csigalépcsőn. – A délutáni órákban jönnek meg a táviratok, a riporterek... A riporter a szerkesztőség éléskamrája. Reggel tizenegy óra felé álmos szemekkel jelennek meg a szerkesztő szobájában. Néhány perccel tizenegy óra után mintha villanyütés érné őket. Kalapjuk után nyúlnak. Kezdődik a riport. Kerületi kapitányságok, szolgabíróság, vármegyeház, városház, és állandóan minden közhivatal találkozik a riporterekkel a déli órákban. Szerényen kopogtatnak és gyengéden szorítanak kezet a kiszemelt emberrel, akinek arcáról előre leolvassák, hogy tudnak valamit. – Egy kis újságot kérünk... A riporter jegyez, tovább megy, s a délután folyamán ólomban lesznek megörökítve a legapróbb újdonságok is.”[15]15 Krúdy e cikke azonban nemcsak hitelesíti Kardos Lászlónak a század végi újságírásról adott jellemzését, hanem ki is egészíti azt. Szemléletes képet rajzol ezekben a sorokban a szerkesztőségi munka belső mechanizmusáról, a hírszerzés különböző módjairól, az állandó levelezők beküldött értesítéseinek, telefonjelentéseinek és a beérkező távirati híreknek a feldolgozásáról s a riporteri munkáról is. Mint segédszerkesztő s a lap egyetlen olyan munkatársa, akinek az újságírói munkán kívül semmi más polgári foglalkozása nem volt, Krúdy nyilván alaposan kivette a részét a szerkesztőségi munka itt bemutatott sokféleségéből.

 

 

Krúdy szerepköre és rovatai

 

Eleinte nem érezte terhesnek ezt a hajszás, gyors munkát. Kedvvel, látható ambícióval végezte a rámért feladatokat, sőt a megszabott munkáján felül is igyekezett magát hasznossá tenni a szerkesztőségben. Egyik legjelentősebb újítása az úgynevezett „hírfej” meghonosítása az Ellenőrben. A napi hírek élén álló, rendszerint aktuális témájú, rövid, szellemes csevegést nem Krúdy találta ki, az Ellenőrben azonban ő írt először ilyeneket. Mindjárt odaérkezése másnapján jelent meg első hírfeje, Vén emberek nyara címmel[16] Krúdy későbbi emlékezetes évszakköszöntő cikkeinek előfutára. Egy másik hírfejben (Egyesek és négyesek) a tanév kezdéséről elmélkedik. A következő hírfejek is ilyen időszerű eseményekhez kapcsolódnak. Megemlékezik az őszi hangversenyszezon indulásáról, humoros csevegést ír az éjszaka csendháborító lumpjairól, az újságírók támogatását kereső színésznőknek a szerkesztőségben tett látogatásáról, s ironikusan nyilatkozik a sok „első” polgári házasságról, amelyekkel akkoriban valóban tele voltak a lapok. A humorizáló kedv, az ironikus hajlam különben is igen gyakran jelentkezik ezekben a kisebb-nagyobb cikkekben. Egy-egy írása pedig egyenesen szatírává csípősödik. Ilyen például az Őszi hangulat c. is,[17] amelyben a szerkesztőségbe érkező őszi verseken gúnyolódik, melyek tele vannak „tört reménnyel”, „nem teljesült ábránddal”, „holdvilág-kultusszal”.

De nemcsak hírfejeket írt, hanem sok egyéb cikket is. Szellemeskedő, színes csevegéseket a Tükördarabok című rovatba, gyakran válaszolt levelekre, afféle „lelki klinika” – rovatot kezdett, amelyben tanácsokat adott az érdeklődő olvasóknak. Írt vezércikket a nők egyenjogúságáról[18] s különösen gyakran foglalkozott a Hírlapírók Otthonával, amely abban az időben alakult Debrecenben.

Ezeket a hírfejeket és egyéb kisebb-nagyobb cikkeket nem teljes nevével, hanem Rezeda álnévvel, illetve ennek rövidítésével (R.) jelölte. Olvasóit azonban nem hagyta bizonytalanságban, a szerkesztői üzenetekben többször is felfedte, hogy álnevei kit takarnak. Pl. „Egy hölgynek. Rezeda álnév alatt lapunk szellemes segédszerkesztője, Krúdy Gyula ír.”[19] „Clarisse, Nyíregyháza. Köszönjük a szíves megemlékezését. Az az említett barna fiatalember most segédszerkesztője a Debreceni Ellenőrnek. R. jegy alatt ő ír.”[20] Azt ma már nem lehet megállapítani, hogy valóságos érdeklődésre adtak-e felvilágosítást ezek a gyakran ismétlődő sorok vagy fiktív szerkesztői üzenetekről van szó, amelyeknek az volt a céljuk, hogy olyan dolgokat hozzanak az olvasók tudomására, amiket más formában nehéz lett volna közölni. Bármelyik eshetőség forgott is fenn, annyi tény, hogy ezeket az üzeneteket, amelyeket – ha azok harmadik személyben beszélnek is róla – nyilván ő maga fogalmazott, igyekezett kihasználni saját nevének, személyének népszerűsítésére. Erről árulkodik többek között az Ellenőr tipográfiája is. Az ő megjelenéséig nem sokat törődtek a betűtípussal, ő azonban nevét feltűnő szedéssel emelte ki. Mindezek apróságok csupán, azonban mégis arról tanúskodnak, hogy újságírói pályája kezdetén milyen nagy ambícióval, kedvvel és leleményességgel vetette bele magát a szerkesztőségi munkába.

Szeptember vége felé megritkultak a hírfejek és más színes csevegések, megkezdődött a színházi szezon, és ettől kezdve figyelmét főként a színházi beszámolók kötötték le. Természetesen ezután is írt mást is a lapba, könyvkritikát, riportokat, néha-néha egy-egy tárcát, s nyilván továbbra is részt vett a beérkező híranyag feldolgozásában, a főhelyet azonban ettől kezdve vitathatatlanul a színház foglalta el az Ellenőrnél kifejtett munkásságában. Krúdy színházi tudósításai nem tartoznak e műfaj remekei közé. Nemcsak egy Ambrus Zoltán vagy egy Kosztolányi színi bírálataihoz nem hasonlíthatók, hanem akkori más jellegű saját írásainak színvonalát sem érik el. Mi ennek az oka? Ha csak annyit mondunk, hogy Krúdynak sohasem volt különösebb érzéke a színház iránt, az igazságnak még csak az egyik felét mondtuk ki. Igaz, hogy saját színpadi próbálkozásai és későbbi ritka színházi kritikái egyaránt arról tanúskodnak, hogy a színház mindvégig ismeretlen terület maradt számára. Sőt hozzátehetjük, nem is igen érdekelte komolyabban a színház világa. Híres író korában is szívesebben elüldögélt az óbudai kiskocsmákban, mint a színházi páholyokban. Az ifjúkori színi bírálatok esetében azonban még nem csak erről van szó. Színházi kritikáin látszik meg leginkább a korabeli újságíró munka hajszoltsága. Nem alaposan kiérlelt színi bírálatok ezek, amelyek a műfaj klasszikusainál maguk is szinte művészi alkotások, hanem futó benyomások sebtiben papírra vetett lecsapódásai. Másra egyszerűen nem is lehetett ideje. Az alatt a kereken két hónap alatt, míg Krúdy színházi kritikáit írta az Ellenőrbe, 39 bemutató volt Debrecenben, vagyis a szünnapokat is figyelembe véve majdnem minden alkalommal más darabot játszott a társulat. Alig három-négy olyan előadás akadt, amelyet kétszer-háromszor megismételhettek volna. Igaz, hogy a drámák nagy része a kor tipikus repertoár-darabja volt, azonban elképzelhetjük, hogy még így is milyen komoly feladatot jelenthetett szinte napról napra új darabról kritikát írni. Ráadásul a legtöbb mű külföldi szerző alkotása. A szövegkönyvek rendszerint hozzáférhetetlenek, nyomtatásban meg sem jelentek soha. Hiába is akart volna lelkiismeretes lenni a kritikus, a darabok többségét nem ismerhette meg sem előre, s nem tanulmányozhatta utólag sem. Így kizárólag azokra a futó benyomásokra volt utalva, melyeket egyetlen előadás alatt szerezhetett. Mindebből érthető, hogy maguknak a műveknek az elemzésével, tartalmi és formai problémáinak boncolgatásával, a dráma irodalmi-művészi értékének meghatározásával a kritikus rendszerint meg sem próbálkozott, inkább csak az előadást, a színészek játékát bírálta, vagyis azt, ami a jó színházi estéknek ugyan szintén elengedhetetlen járuléka, de ami mégis csak legmulandóbb, legesetlegesebb velejárója a színházi kultúrának. Ez a módszer nem egyedül Krúdy specialitása, hanem szinte általános a korabeli, főként a vidéki színi bírálatokban. A századvég egész színházi kultúrája sem volt valami magas színvonalú, s ez a laposság és kisszerűség jellemzi a kritikát is.

1895 őszén Tiszay Dezső társulata játszott a debreceni színházban, vagy ahogy Krúdy szerette nevezeti, „a Kossuth utcai Múzsatemplomban”. Már a megelőző néhány szezonban is Tiszay igazgató bérelte a színházat, viszont ez volt éppen az együttes utolsó debreceni szereplése, mert az igazgatónak anyagi vonatkozású nézeteltérései támadtak a várossal. A társulat többségében közepes színészekből tevődött össze, akadt azonban néhány kivételes tehetség is benne, mint pl. Szerémy Gizella, Pajor Emília, Klenovics György és a fiatal Rózsahegyi Kálmán. Maga Tiszay is jó képességű színházi ember, ügyes igazgató volt. Műsorpolitikájában azonban csaknem kizárólag anyagi szempontok vezették, ezért igyekezett kiszolgálni a közönség ízlését, mindig azt adta, amitől a legnagyobb kasszasikert remélhette. A bemutatott darabok többsége bohózat és operett volt, mégpedig elsősorban a kor divatos külföldi bohózatai és operettjei. A másik nagy csoportot pedig a még divatosabb hazai népszínművek alkották. Többségükben súlytalan, problémátlan darabok ezek, majdnem kizárólag a közönség pillanatnyi szórakoztatása olcsó igénytelenségének szándékával. A külföldi szerzők között ilyeneket találunk: Alexandre Bisson, Victorien Roger, Édouard Pailleron, Octavien Feuillet stb. Dumas fils, Sardou és Sudermann már a komolyabb társadalmi mondanivalót képviselték ebben az összeállításban. A gyakrabban szereplő magyar szerzők felsorolása azonban talán még többet elárul mind a problematikáról, mind a művészi színvonalról: Kövessy Albert, Rónaszéki Gusztáv, Bokor József, Gabányi Árpád, Lukácsy Sándor, Vidor Pál, Almási Tihamér, Csepreghy Ferenc, Tóth Ede. Igaz, szerepel egy-egy művel Szigligeti, Csiky és Szigeti József is, az egész szezon jellegét azonban nem ők szabják meg, a színvonalat nem az ő nevük fémjelzi. Klasszikus mű egyetlenegy szerepel az egész évadban, Schiller Ármány és szerelem című tragédiája. Ezenkívül egy Offenbach és két Zeller operett, valamint Verdi Traviata című operája képviselik a maradandóbb értékeket.

Mit látott meg ezekből a szerzőkből Krúdy, milyen szemszögből bírálta ezeket a műveket a fiatal kritikus? Elvi vonatkozású cikket nemigen írt, a színházi évad kezdetén azonban összefoglalta kritikusi tevékenységének irányelveit: „A Debreceni Ellenőr részéről bízvást kijelenthetjük, hogy vélemény mondásban elsősorban feltétlen szigorúsággal fog ragaszkodni az objektivitáshoz, befolyásoltatni nem hagyja magát senki által és referádáiban lehetőleg igyekezni fog a közönség hangulatát tolmácsolni.”[21]

Programnak nem éppen valami túl sok ez, de kritikáinak ismeretében elmondhatjuk, hogy ezt legalább csakugyan igyekezett is megvalósítani. Mint már említettük, színházi beszámolóiban elsősorban magát az előadást, a színészek játékát bírálta, azonban – ha ritkán is, ha egyszer-egyszer túlságosan sommásan is – a művekről is elejt egy-egy árulkodó megjegyzést. Egyik leggyakrabban visszatérő s legpozitívabb tanulsága ezeknek a megjegyzéseknek kétségkívül az, hogy a fiatal Krúdy világosan látta, a színháznak nem a szórakoztatás az egyedüli feladata. Egyetlen műfajhoz sem közeledett ugyan az eleve elutasítás előítéletével, kritikáiból azonban világosan kitetszik, hogy csak az élet valóságos problémáit boncolgató, igazi konfliktusait felvető darabokat becsülte valamire. Ilyet persze ritkán talált a bemutatott művek között, ezért aztán bírálataiban kevés is az elismerő, méltató szó a drámákról, annál több az elmarasztaló, lesújtó ítélet.

Különösen a bohózatokon, operetteken verte el gyakran a port. Elismerte ugyan a műfaj létjogosultságát, egy-egy esetben azt is, hogy a publikum jól szórakozott az előadáson, ürességüket, ostobaságukat azonban nem tudta megbocsátani. Véleményét nem is igen igyekezett csomagolni. A Mintaférj című francia bohózatot például nyíltan fércmunkának nevezte, majd ilyeneket írt róla: „A század legszíntelenebb bohózata, amely szánalmat gerjeszt, s könnyeket facsar ama próféták szeméből, akik siratják a bohózat irodalom ninivei romjait.”[22]

De nem kímélte a magyar szerzőket sem. Rónaszéki Gusztáv Méltóságos csizmadia című énekes bohózatáról így kezdte kritikáját: „Tegnap este a század legsületlenebb ostobaságát hozták színre Debrecenben. Ha írtak valaha sületlenséget, úgy a Rónaszéki Gusztáv Méltóságos csizmadiája valóban az. Egy ötlet, egy fikarcnyi szellem sincs ebben az énekes bohózatban.”[23]

Ha kissé bombasztikusan is hatnak ezek a legtöbbször részletes elemzés nélkül odavetett sommás elmarasztalások, mégis szemléletesen mutatják a fiatal kritikus ízlését és egyúttal a színházzal szemben támasztott igényét. Még világosabban megmutatkozik ez akkor, ha melléjük tesszük azokat a műveket is, amelyekről az elismerés hangján nyilatkozott. Dumas és Sardou műveit mérsékelten dicsérte, viszonylag legkevesebb fenntartással Szigeti József Eötvös regénye nyomán írt Viola, az alföldi haramia című népszínművét és Sudermann Pillangócsata című társadalmi drámáját méltatta. Az előbbiben a népélet realisztikus ábrázolását, az utóbbiban a városi átlagember mindennapjainak valósághű megjelenítését emelte ki. Ez utóbbi félreismerhetetlenül elárulja az összefüggést a fiatal Krúdy novellaírói törekvései és kritikusi igénye között.

Az egyes előadásokról írt beszámolókon kívül több cikkben foglalkozott Krúdy a színház vezetésével, az igazgató terveivel is. Ilyen jellegű írásai közül legérdekesebbek talán azok, amelyekben az operaelőadások kérdésében vitatkozott a színigazgatóval. Tiszay Dezső mindjárt a színi évad elején arról nyilatkozott, hogy operákat akar bemutatni Debrecenben. Krúdy azonnal hozzászólt a nyilatkozathoz. Helyeselte a tervet, de úgy látta, hogy a színház nem rendelkezik a sikeres megvalósításhoz a megfelelő erőkkel. Sorra vette a társulat tagjait, s bár ezúttal is sok elismerő szava volt a színészek tehetségéről, mégis arra az eredményre jutott, hogy igazán színvonalas operaelőadásokhoz nincsenek megfelelő énekesek, különösképpen hiányzik egy tehetséges primadonna.[24] Véleményét akkor sem változtatta meg, amikor a társulat valóban megpróbálkozott operák bemutatásával. Elsőnek Verdi dalművét, A tévedt nőt hozták színre, s Krúdy igazolva látta korábban kifejtett felfogását. Beszámolójának már első mondatában benne volt lesújtó kritikája: „Az agg olasz maestrónak tegnap rossz estéje lehetett, ha ugyan érezte, hogy az ő csodálatosan szép La traviata-ját a debreceni színházban előadták.”[25] Később még többször is visszatért az opera-bemutatók, illetve a primadonna kérdésére, s ezzel kapcsolatban bontakozott ki az a vitája Tiszay Dezső igazgatóval, amely később egyre inkább anyagi természetű problémákra terelődött át, s meglehetősen elmérgesedett. Krúdy a művészi színvonal, a közönség érdekében több áldozatot követelt az igazgatótól, Tiszay viszont rosszakarattal vádolta meg az Ellenőr kritikusát.[26]

A vita már csak azért is figyelmet érdemel, mert egyre inkább Tiszay Dezső igazgató és Debrecen város vitájává szélesült, s végül is Tiszay Debrecenből való távozásához vezetett. Természetesen túlzás lenne azt mondani, hogy Krúdy buktatta meg Debrecenben Tiszayt, a vitában játszott szerepe azonban mégis jellemzően mutatja, hogy a 17 éves Krúdy rövid néhány hónap alatt is milyen tekintélyt vívott ki magának tollával a civis városban. Tiszay a Debreceni Reggeli Újságban nemcsak Krúdyt vádolta rosszakarattal, hanem Debrecen város támogatásának hiányáról és a debreceni közönség passzivitásáról is panaszkodott. Válaszában Krúdy elmondta, hogy sohasem Tiszay személye ellen hadakozott, hanem a magasabb színvonalú előadásokért. Védelmébe vette Debrecent, s a színház válságának okait nyíltan az igazgató kapzsiságában kereste.

 

 

 3. Debrecentől Nagyváradig

 

Ezzel a vitával voltaképpen be is fejeződött Krúdy színházi kritikusi tevékenysége Debrecenben, s egyúttal rövidesen lezárult egész debreceni hírlapírói korszaka is. November második felében fokozatosan ritkultak írásai az Ellenőrben, s azután december 3-án a lap hivatalosan is bejelentette Krúdy távozását: „Változás a szerkesztőségben. Ifj. Krúdy Gyula, ki eddig lapunknál mint belső dolgozótárs működött, és mint ilyen több jeles cikkelyt írt a Debreceni Ellenőrbe, szerkesztőségünkből kilépett és a Nagyváradhoz szerződött.”

Nem könnyű minden szempontból kielégítő feleletet adni arra a kérdésre, mi volt az oka a hirtelen távozásnak. Alig három hónapja, hogy szülei akaratával dacolva Debrecenbe ment, s diákkorának utolsó időszakában minden vágya az volt, hogy debreceni hírlapíró lehessen. Mi indította most mégis arra, hogy ilyen hamar hátat fordítson ábrándjai városának? Legközelebb talán akkor jutunk az igazsághoz, ha abból indulunk ki, hogy Krúdy az újságírást már eleve csak átmeneti magoldásnak tartotta. Vonzotta ugyan a redakció különös világa, azonban kezdettől fogva elsősorban írónak tekintette magát, s minden erejét szépirodalmi művek alkotására akarta fordítani. Debrecenben hamar rá kellett ébrednie, hogy az újságírás mellett erre alig van lehetősége. S ha eleinte némi kedvvel végezte is a szerkesztőségi, riporteri munkát, tehetségének belső parancsa elég erős volt ahhoz, hogy ne hagyja véglegesen elsüllyedni a vidéki újságírás robot-hínárjában. Később, egyik önéletrajzában ő maga így emlékezett vissza debreceni korszakára: „Emlékszem, azon három hónap alatt, amelyet a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében töltöttem, egyetlen könyvet sem olvastam. Több mint húsz esztendeje e nyurga, vad, tomboló időszaknak, de még manapság is hideg fut végig a hátamon, hogy Debrecenben maradhattam volna, ha nem hajt a kalandos vágy, az ifjúság láza, a ma már ismeretlen áradó kedv új városokba, új emberek közé. Egy őszi estén, szeptembervégi szomorkodások között hagytam el Debrecent, bár a szívem majd megszakadt. A nagyváradi Szabadság című újság hívott meg munkatársának, ahol aztán végképpen kiábrándultam a vidéki hírlapírásból, Nagyváradból, az emberekből, az ifjúkor fantasztikumaiból.”[27]

A távozás idejének megjelölése nem pontos, nem szeptemberben, hanem decemberben ment át Debrecenből Váradra, a lelkiállapot megrajzolása azonban precíz és hiteles. Nemcsak két évtized távlatából borzongatták meg az emlékek, debreceni korszakából is több írásából idézhetnénk hasonló tartalmú megnyilatkozást. Egyik cikkében például így írt a szépirodalom és az újságírás viszonyáról: „Tény, hogy a napi zsurnalisztika soha sem volt melengető ágya az igazi szépliteratúrának, s ezt nem is lehet csodálni. Az a lázas, gyors munka, amely a napi sajtónál dominál, nem engedheti azt az odaadó munkálkodást, amelyet a leggyatrább szépirodalmi munka is megkövetel. ”[28]

Bármennyire igaz is azonban, hogy kiábrándulásának, a hírlapirodalomban való csalódásának a szerkesztőségi munka és a szépírói tevékenység összeegyeztethetetlensége az oka, Debrecenből történő hirtelen távozásának önmagában ez még nem lehet kielégítő magyarázata. Annál kevésbé, mert hiszen egy másik vidéki városba ment, s ugyanolyan szerkesztőségi belső munkára, mint amilyet az Ellenőrnél végzett. Aligha remélhette, hogy Nagyváradon több ideje marad a napi redakció mellett az elmélyültebb szépirodalmi tevékenységre. Az önéletrajzában említett új városokba, új emberek közé hajtó „kalandos vágy”-on s az „ifjúság lázá”-n kívül is kellett hát lennie valaminek, ami Debrecenből Váradra vitte. S aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ez a valami a nagyobb anyagi lehetőség, a magasabb fizetés volt.

Gáspár Imre csábító levele annak idején – mint láttuk – 40 forint havi díjat helyezett kilátásba Krúdynak. Több adat mutat azonban arra, hogy amikor egy évvel Gáspár ajánlata után Krúdy csakugyan az Ellenőr munkatársa lett, még 40 forintot sem kapott. Egyik önéletrajzában 35 forint havi fizetésre emlékezett,[29] s hogy emlékezete valószínűleg nem csalt, arra egyik Debrecenben írt félre ismerhetetlenül önéletrajzi jellegű novelláját idézhetjük tanúnak, amelyben ezt írja az önmagáról mintázott hősről: „Tizennyolc éves és maga keresi a kenyerét lázas, lelket sorvasztó munkával: újságírással. Harmincöt forintja van egy vidéki újságnál, ezért a harmincöt forintért ő életével fog fizetni.”[30]

Nem tudjuk, hogy Nagyváradon mennyi honoráriumot ígértek neki a Szabadságnál, arra azonban konkrét adatunk van, hogy nem sokkal odakerülése után már 70 forint volt a havi fizetése.[31] A pénzre pedig minden bizonnyal szüksége is volt. Miután apja akaratával szembehelyezkedve, a család terveit keresztezve lépett az újságírói pályára, otthonról aligha kapott rendszeres anyagi támogatást, ha csak édesanyja titokban küldött időnkénti gyorssegélyét nem számítjuk.[32] Mindezeket figyelembe véve, aligha férhet kétség hozzá, hogy a magasabb honoráriumra való kilátás döntő szerepet játszhatott elhatározásában, amikor a nagyváradi Szabadság ajánlatát elfogadta.

Távozása nemcsak a Debrecenben töltött három hónap végére tett pontot, hanem egyúttal – ha még nem is véglegesen – lezárta az Ellenőrhöz fűződő szorosabb kapcsolatának korszakát is. Láttuk, hogy ez a kapcsolat jóval korábbi időszakra nyúlt vissza, mint a szerkesztőségben eltöltött három hónap. Az egészen korai próbálkozásoknak helyet adó Orsova után hosszú ideig az Ellenőr volt legfőbb fóruma. Ez a lap adott szinte korlátlan teret írásainak fiatalsága legtermékenyebb korszakában, s így elvitathatatlanul hozzájárult tehetsége meglepő korai kibontakozásához. Krúdy tudatában volt annak, hogy mit köszönhet az Ellenőrnek, s nemigen túloz, amikor azt írja, hogy „majd megszakadt a szíve”, mikor elhagyta Debrecent.

Hogy milyen erősek voltak a szálak, amelyek az Ellenőrhöz fűzték, bizonyítja, hogy távozása után sem szakadtak meg véglegesen kapcsolatai a lappal. Nagyváradról, sőt később Pestről is küldött írásokat a lapnak. Még évek múlva is elég gyakran találkozunk nevével az Ellenőrben, egészen 1900-ig, amikor a több mint negyedszázadot megért újság megszűnt.

Bármennyire sajnálta is azonban ott hagyni Debrecent, érezte, hogy mennie kell, ha nem akar egész életére rendőrségi és törvényszéki híreket körmölni. Nagyvárad persze éppoly kevéssé lehetett végcél, mint Debrecen, s Krúdy nyilván nem is tekintette annak. Újabb átmeneti kitérőt látott csupán benne, mégis ment, mert a helyváltoztatás puszta izgalma azt az érzést keltette benne, hogy ha kerülő úton indul is, minden újabb állomással közelebb jut céljához.

 

 

 4. A nagyváradi Szabadság szerkesztőségében

 

„Korrektor és segédriporter”

 

A Debreceni Ellenőrhöz hasonlóan a nagyváradi Szabadsággal is jóval korábban kezdődött Krúdy kapcsolata, mint ahogy a lap belső munkatársa lett. Ebben az esetben kimutathatóan nem a fiatal író, hanem az újság volt a kezdeményező fél. 1894 őszén, röviddel egymás után két novelláját is átvette a Szabadság a Debreceni Ellenőrből,[33] s Gáspár Imre közvetítésével kérték, hogy írásaival támogassa őket.[34] Krúdy természetesen azonnal eleget tett a kérésnek, s ettől kezdve az Ellenőr mellett a Szabadságnak is rendszeresen küldte novelláit. Olyan szoros kapcsolata nem alakult a lappal, mint a debreceni újságokkal. A Szabadság nemcsak Krúdy tollából, hanem általában is ritkábban közölt szépirodalmat, mint az Ellenőr, így már eleve nem válhatott a fiatal Krúdy fő megjelenési fórumává, de azért időről időre, meghatározott rendszerességgel adott helyet az ifjú író elbeszéléseinek. A lapban megjelent novellák nagy része másodközlés. A Nyíregyházi Hírlapban vagy az Ellenőrben napvilágot látott írásait adta változás nélkül, esetleg a cím megváltoztatásával a Szabadságnak. Néhány olyan novellája is megjelent azonban a lapban már ebben az időben is, amely sem azelőtt, sem azóta soha másutt nem látott nyomdafestéket.[35]

Ez a laza kapcsolata a Szabadsággal akkor sem szűnt meg, amikor 1895 őszén az Ellenőr belső munkatársa lett. Egy-egy novellája időmként ekkor is megjelent a nagyváradi újságban, sőt éppen debreceni hírlapíró korában került közvetlen személyes ismeretségbe is a Szabadság szerkesztőivel. 1895 októberében ünnepelte a Nagyvárad c. újság fennállásának 25. évfordulóját. A negyedszázados jubileumot a vidéki hírlapírók nagyszabású találkozójával tették emlékezetesebbé. A Nagyvárad jubiláris számának tanúsága szerint a debreceni újságírók küldöttségével Krúdy is Nagyváradon járt ebből az alkalomból.[36]

Nagyon valószínű, hogy e rövid váradi tartózkodása alatt állapodott meg Krúdy a Szabadság szerkesztőivel, s ha egyelőre még vissza is tért Debrecenbe, már azzal a tudattal végezte segédszerkesztői teendőit az Ellenőrnél, hogy rövidesen nagyváradi hírlapíró lesz. Mint belmunkatársnak december 2-án jelent meg utolsó írása az Ellenőrben, rövid beszámoló a Varázsfátyol című színdarab előadásáról. Másnap pedig közölték a szerkesztőségi hírt Krúdy távozásáról.

A Szabadság december 8-án jelentette be az új munkatárs belépését olvasóinak: „A szerkesztőségből. Krúdy Gyula, ki több évi hírlapírói működése, különösen pedig kitűnő tárcái által kiváló renomét szerzett magának, s legutóbb is a Debreceni Ellenőr politikai napilapnak volt segédszerkesztője, a mai napon belépett szerkesztőségünk be. Meg vagyunk győződve, hogy eddigi jó hírnevét a Szabadság és a közönség szolgálatában csak öregbíteni fogja.”

A Szabadság nem volt terjedelmesebb lap, mint a Debreceni Ellenőr, szerkesztő-gárdája azonban jóval nagyobb volt. Ez is kormánypárti lap, a Bihar megyei és nagyváradi szabadelvű párt közlönye, vagyis a Tiszák politikai szócsöve. Laptulajdonos Laszky Ármin, felelős szerkesztő Lovassy Andor, főszerkesztő Szunyogh Szabolcs, segédszerkesztő Halász Lajos, a munkatársak közt a legismertebb név: Nagy Endre. A lap, legalábbis ebben a korszakában, sokkal személytelenebb jellegű, mint az Ellenőr, vagyis kevesebb benne a névaláírással megjelent közlemény, így nem könnyű közelebbről meghatározni, hogy a fiatal Krúdy milyen tevékenységet fejtett ki a szerkesztőségben. Az 1896. január 1-i számban megjelent előfizetési felhívás, amely bemutatja a lap szerkesztőségét, munkatársait, Krúdy nevét több helyen is említi. Szerepel a vezércikkírók, az irodalomról szóló cikkek írói, valamint a tárcaírók között is. S valóban, már az első hetekben megtaláljuk nevét mind a három műfajban. Nem volt tehát saját, külön rovata, amelybe csak ő írt volna, mint Debrecenben. Írt mindenfélét, amit alkalomszerűen éppen rábíztak, de egyik rovatban sem találkozunk valami gyakran és rendszeresen nevével. Láttuk, hogy Debrecenben is kivette részét az úgynevezett szerkesztőségi apró-munkából, a híranyag összehordásából, illetve a beküldött hírek feldolgozásából. Aláírással megjelent írásainak viszonylag csekély száma szinte kétségtelenné teszi, hogy a Szabadságnál még több jutott számára ebből a névtelen szerkesztőségi kuli-munkából, hisz névvel közölt írásai semmiképpen sem tölthették ki egy belső munkatárs kötelező munkaidejét. Több adat arra mutat, hogy rendes hírlapírói tevékenysége mellett ő volt a Szabadság korrektora is. Nagy Endre többször is említi, hogy Laszky Ármin korrektornak és segédriporternek szerződtette Krúdyt lapjához.[37] Később ugyan azt állítja, hogy Krúdy mindjárt első fellépésével, egy Lloyd-kávéházi pezsgős kalandjával annyira megnyerte kollégái tetszését, hogy egyhangúan elhatározták a szerkesztőségben, azontúl mindenki maga fogja az írását kikorrigálni, mert Krúdyhoz méltatlan lenne ez a feladat.[38] Valószínű, hogy mindez a harminc évi távlat, a megszépítő messzeség legendája csupán Nagy Endrénél. Annál is inkább, mert Krúdy maga is beszélt egyik önéletrajzában korrektori tevékenységéről: „Nagyváradra hívtak a Szabadság című napilaphoz. Itt korrektor is voltam egyéb hírlapírói teendőim mellett.”[39]

Csakis így érthető meg, hogy egy fél év alatt viszonylag olyan kevés írásával találkozunk a lap hasábjain, s talán éppen a korrektori munka sivárságával, idegőrlő szellemtelenségével, lelketlenségével függ össze, hogy annyira véglegesen kiábrándult a vidéki hírlapírásból, mint ahogy korábban már idézett önéletrajzában mondja.

Leggyakrabban még a tárcarovatban találkozunk Krúdy nevével, a Szabadságban megjelent írásainak legnagyobb csoportját novellái alkotják. A Váradon töltött fél év alatt 18 elbeszélése látott napvilágot a lapban. Ez éppen három tárcát jelent havonként. Igaz, hogy néhány másodközlés is van e 18 novella között, ugyanakkor azonban más lapokban is találhatók szép számmal elbeszélései ebből az időszakból. A Debreceni Ellenőr csaknem ugyanolyan rendszeresen közölte novelláit, mint amikor belső munkatársa volt a lapnak, de elég sűrűn jelentek meg tárcái az OrszágVilágban, a Képes Családi Lapokban és a Nyíregyházi Hírlapban is. Nem termékenységének hiányán múlott tehát, hogy aránylag ritkábban szerepelt a Szabadságban. Korrektori munkáján kívül nyilván csak ennyire volt kötelezve a lapnál, s kifejezetten szépirodalmi műveket mástól sem közölt gyakrabban az erősen politikai jellegű újság. Az, hogy a Debreceni Ellenőrben és a Nyíregyházi Hírlapban elég gyakran jelent meg írása, csak a régi kapcsolatok tovább élését bizonyítja, az a tény viszont, hogy az Ország-Világ és a Képes Családi Lapok hasábjain egyre sűrűbben szerepelt neve, nemcsak művészi fejlődéséről, s tehetségének szélesebb körben való elismeréséről tanúskodik, hanem félreismerhetetlenül sejteti a fiatal író orientációját is. Azt, hogy csak az alkalmat várta, hogy sűrűn küldözgetett írásai után végre maga is a fővárosba menjen.

A nagyváradi korszak novellái tematikai szempontból nem mutatnak észrevehető változást korábbi elbeszéléseihez képest. Írásai azonban kidolgozottabbak, érettebbek lettek. Alakjait életszerűbben, árnyaltabban ábrázolta. Nagyobb gondot fordított hősei cselekedeteinek lélektani motiválására. A sokszor szinte gyerekesen naiv életszemlélet helyét egy férfiasabb, tapasztaltabb látásmód foglalta el. De érettebbek ezek a novellák nyelvi szempontból is.

Mint korábbi novelláiból, a Váradon keletkezettekből is hiányzik azonban rendszerint a helyi szín, a helyi íz. A legtöbb mű cselekménye városi környezetben játszódik, a környezetrajz azonban annyira általános, hogy bárhol írhatta volna őket, s egyetlen valóságos hellyel sem igen lehetne azonosítani. Egyetlen igazán váradi ihletésű novellája van, amely a Szabadság 1896. április 5-i számában, a húsvéti mellékletben jelent meg: Körösparti hajnalok címmel. Tulajdonképpen nem is igazi novella. Összefüggő cselekménye nincs, inkább lírai hangulatkép, egy váradi hajnal poétikus leírása. A pitymallatkor hazafelé ballagó író a Körös hídjáról szemléli a lassan színesedő hajnali eget, elmereng a folyó eredetén, megejti a természet varázsa, majd elérkezik a reggel, felébred a város: Nagyvárad. A cím alatt római egyes (I. ) szám található. Ez is s a többesszám is azt sejteti, hogy a Körösparti hajnalok sorozatnak indult, s az elkészült tárcát csak bevezetésnek szánta egy tervezett váradi novellaciklushoz. A folytatás azonban elmaradt. Április--májusban, amikor a sorozat további darabjainak kellett volna megjelenniük, Krúdy kapcsolatai már lazulni kezdtek a Szabadsággal és Váraddal is. A Körösparti hajnalok elé ugyan még ilyen mottót írt: „Andalúziában jártam, Sok földet bejártam, Szent László városa, Párod nem találtam.” A valóságban akkor már féllábbal Pesten volt. S ha néhány hétig Váradon maradt is még, már minden erejét és idejét a fővárosba való feljutásának előkészítése foglalta le. Három-négy novellája megjelent ugyan még a Szabadságban, azonban ezek is többnyire másodközlések. Nyilván egyszerűbb volt kiemelni egy régi elbeszélést műveinek lapkivágás-gyűjteményéből, mint folytatni a váradi ciklust, a Körösparti hajnalokat. Válogatnia pedig volt miben. Nagy Endre leírja, hogy a Nagyváradra érkező Krúdy csomagjának legnagyobb részét újságkivágások alkották: „A koffer nagyobbik fele újságból kivagdalt papírszeletekkel volt megtömve. Egy pékkemencét be lehetett volna fűteni vele, annyi volt. Megkérdeztem tőle félénken, hogy mire való ez a sok makulatúra. Egykedvűen válaszolta: – A műveim. A Képes Családi Lapokból; az Ország-Világból és a Fővárosi Lapokból valók voltak a kivágások.”[40]

Az újságok címére nem egészen pontosan emlékezett Nagy Endre. A Fővárosi Lapokban csak 1897-ben, tehát már pesti író korában jelent meg Krúdy első novellája, így abból Váradon természetesen még nem lehetett saját művet tartalmazó lapkivágása. Maga a tény azonban, hogy a fiatal Krúdy gondosan összegyűjtötte és újságíró pályájának különböző állomásaira is magával vitte megjelent műveit, nagyon is elhihető. Annyi novellája látott nyomdafestéket több helyen, még hozzá gyakran több hónapos, sőt egy-két éves időkülönbséggel is, ami kétségbe vonhatatlanná teszi, hogy számon kellett tartania műveit. S miután kézírással írt, a megőrzés legegyszerűbb módja az volt, ha kivágta az újságból megjelent írásait. Ha a mennyiséget illetően túloz is Nagy Endre, mindenesetre jókora csomó lapkivágás lehetett Krúdy kofferjében Nagyváradra érkezésekor, hiszen akkor már több száz novella s igen sok egyéb kisebb-nagyobb írás állott mögötte. A Képes Családi Lapokon, Ország-Világon kívül azonban nem a Fővárosi Lapok, hanem nyilván a Debreceni Ellenőr, a Reggeli Újság, a Nyíregyházi Hírlap és. az Orsova példányai töltötték meg bőröndjét.

A novellák mellett Hat napig kerékpáron című regénye is megjelent a Szabadságban. 1896. január 28-tól február 12-ig közölték 12 folytatásban. Ez a még diák korában írt humoros regény az Ország-Világ és a Debreceni Ellenőr után, ezúttal harmadszor jelent már meg, persze mindig úgy, mintha új műve lett volna az írónak. A Szabadság is így reklámozta a regényt a közlés megkezdése előtt: „Lapunk vasárnapi számában kezdjük meg Krúdy Gyula, az ismert tárcaíró: Hat napig kerékpáron című humoros regényének közlését. Ragyogó tollú főmunkatársunk e regényét egyenesen a Szabadság számára írta.”[41] Persze az sem lehetetlen, hogy a szerkesztőség maga sem tudott a regény korábbi megjelenéseiről, s valóban abban a hiszemben hirdette a regényt, hogy eredeti, új művet ad az olvasóinak. Krúdy Zoltai Lajoshoz írt levelének egyik mondata megerősíteni látszik ezt a felfogást. Ezt írta: „A regényemet 20 forintért varrtam a Laszky nyakába.”[42]

Krúdy nem volt jó üzletember. Könnyelmű volt, a pénz értékét nem ismerte igazán. Bármennyit keresett, mindig pénzzavarban volt, s megszorultságában a kiadók rendszerint kihasználták. Ilyen kis bosszúállásokkal azonban – amikor tehette – ő is elégtételt szerzett magának a tehetséget kizsákmányoló tőkével szemben. Később, neves író korában is többször megtette, hogy egy-egy régebbi művét újként adta el valamelyik kiadónak.[43]

Míg novellái, ha nem is sűrűn, de mégis bizonyos rendszerességgel jelentek meg a Szabadságban, más jellegű írásával alig találkozunk a lapban. Nagy Endre úgy emlékszik, hogy a korrektori tevékenység mellett riporter is volt Krúdy. Minden bizonnyal végzett is ilyen munkát, de ezek a rövid írásai kielemezhetetlenül beleolvadtak az újságban névtelenül megjelent cikkek rengetegébe. Teljes névvel egyáltalán nem is jelent meg műve a Szabadságban novelláin és regényén kívül. Van azonban mégis néhány írása, amely nevének kezdőbetűivel vagy a már Debrecenből jól ismert (R.) jelzéssel látott napvilágot, így ezeket kétségtelenül Krúdy-műveknek kell tartanunk. Van ezek között vezércikk, koncert-beszámoló, törvényszéki tárgyaláshoz fűzött hírmagyarázat és könyvismertetés vegyesen. A jövő zenéje című vezércikkében egy közelgő balkáni háború lehetőségeit s Törökország végső hanyatlásának problémáit bogozza.[44] Farsangi álom című riportjában az Izraelita Nőegylet koncertjéről ad színes, de kissé szóvirágos, s inkább szellemeskedő, mint szellemes beszámolót.[45] Egy másik cikkében Pulszky Károlynak, az Országos Képtár igazgatójának félmillió forintos sikkasztásához fűz érdekes kommentárt.[46] Bár mindenféle jelzés nélkül jelent meg, mégis bizonyosra vehető, hogy Krúdy tollából származik egy Salamon Elláról szóló cikk. Abból az alkalomból írta, hogy a nevezetes hipnózis-tragédia fővádlottjának, Neukomm Ferencnek az ügyét a nyíregyházi törvényszéktől áttették a debreceni táblához. Részletesen feleleveníti a több mint két év előtti tuzséri tragédia történetét. Annyira élményszerű a cikk, hogy Váradon nem írhatta más, csak Krúdy. Ezenkívül is gyakran közöl a lap ebben az időben szabolcsi s különösen nyíregyházi vonatkozású cikkeket, kisebb-nagyobb híreket. Valószínűleg ezek is Krúdy révén kerültek az újságba.

Nem szépirodalmi jellegű írásainak viszonylag legnagyobb csoportját könyvismertetései alkotják. Különösen váradi tartózkodásának elején jelentek meg gyakran ilyen cikkei az Irodalom rovatban. Mindjárt megérkezése utáni első írása is ebbe a műfajba tartozik. Könyvek szezonja címen a karácsonyi könyvvásárról és az erre az alkalomra megjelenő új könyvekről írt hangulatos csevegést.[47] Három nappal később Bársony István Csend című kötetéről ad lelkes hangú magasztalást, főként nagyszerű természetábrázolását dicsérve. A végén megjegyzi, hogy a könyv Laszky Ármin könyvesboltjában kapható. Ezzel el is árulja magát. Azt tudniillik, hogy ezek a könyvismertetések megrendelésre készültek. Laszky Ármin, a Szabadság kiadótulajdonosa könyvkereskedő is volt. A szerkesztőség is ott volt a Sas utcában, a könyvesbolt mögötti udvari helyiségben. Az újságban megjelent könyvismertetések tehát elsősorban reklámcélokat szolgáltak. Ez persze már eleve megszabta a kritika jellegét is. Még szerencse, ha olyan könyvet kaphatott kézbe, mint Bársony István műve, amelyet őszintén magasztalhatott. Voltak azonban nehezebb napjai is. Kocsán János Csendes dalok című verskötetéről már bizonyára nagyobb fáradsággal tudta összeszedni a kívánt dicsérő jelzőket, hogy főnöke boltjának propagandát csináljon.[48] Talán egyetlen olyan könyvkritikája jelent meg a Szabadságban, amelyet nem Laszky megrendelésére írt, korábban már emlegetett ismertetése Koncz Ákos Szomorú órák című novelláskötetéről.[49] De ez a magasztaló írás is inkább baráti szolgálat, mint egyéni érdeklődésének és saját véleményének őszinte kimondása. Később fokozatosan el is maradtak ezek a rendelésre készített könyvkritikák, illetve a teljes névtelenség megkülönböztethetetlenségébe szürkültek bele.

 

 

 5. „Körösparti hajnalok”

 

Ha a névtelenség miatt néhány apróbb írása talán örökre el is veszett a kutatás számára, a kétségtelenül tőle származó művekből is meglehetősen teljes képet alkothatunk magunknak Váradon töltött félévének írói tevékenységéről. Sokkal hézagosabbak e korszakának életrajzi adatai. Nagy Endre regényes visszaemlékezései ugyan sok biográfiai vonatkozást is tartalmaznak, a valóságnak megfelelő és a nyilvánvalóan téves magállapítások azonban olyan összevisszaságban kavarognak művében, hogy adatait csak a legszigorúbb kritikával használhatjuk fel. Nem szándékos ferdítésekről, hamisításokról van itt szó, de nem is az emlékező jóhiszemű tévedéseiről. Nagy Endre tudta, hogy adatai nem állják ki a tudományos kritika szembesítéseit, de ő nem is irodalomtörténetet akart írni, hanem regényt, s nem is egy ember, hanem Egy város regényét. Oktalanság lenne a falanszter tudósának öntelt nagyképűségével adatait cáfolgatni, amelyekről ő maga is nagyon jól tudta, milyen kevés tényszerű igazságot tartalmaznak. Nem ő tehet róla, hanem a gyenge lábon álló vagy egyáltalán nem is létező Krúdy-filológia, hogy regényes megállapításai mint tények szívódhattak fel a Krúdy-irodalomba, s nem egy általánosan elterjedt legenda forrásaivá lettek. Tévedéseit ki kell igazítanunk, a legendák szétrombolása mellett azonban megfelelő kritikával fel kell használnunk művének azokat a helyeit, amelyek részleteikben tényszerűen talán nem mindig igazolhatók, egészükben azonban mégis életszerű és művészileg hiteles képet adnak Krúdy váradi életéről. Hitelesnek tekinthetjük azt a külső jellemzést, művészi személyleírást, ahogyan a fiatal Krúdy alakját megörökítette. Művének több helyén is ír Krúdy megjelenéséről, legrészletesebben azonban mindjárt emlékezései elején, amikor Krúdy Váradra érkezésének történetét meséli el. Mindezt úgy adja elő Nagy Endre, hogy Laszky Ármin megbízásából éppen ő várta a Debrecenből érkező ismeretlen kollégát az állomáson. Így emlékszik vissza a Váradra érkező Krúdyra: „A debreceni vonatból alig egynéhány utas szállott ki, de így se tudtam ráismerni a magam emberére. Én azt a széllelbélelt kopott csavargót kerestem, aki Debrecenből hajlandó átköltözni Nagyváradra, hogy havi hetven koronáért a korrektorságot és segédriporterséget vállalja. Ehelyett egy nyurga fiatalembert láttam, aki arisztokratikusan begörbített mellel járt, de így is három fejjel magasabb volt nálam. Valami hófehér bolyhos posztóból készült télikabát volt rajta, mintha bárányprémből lett volna kiszabva; ilyet én még sose láttam világéletemben. Aztán sárga cipője volt vörös gumitalppal, ami akkoriban szintén sose látott csuda volt. Gumitalp! Valami elképzelhetetlen fényűzés volt ez. És a kezében olyan disznóbőr táskát tartott, amilyennel csak grófok utaznak. Alig mertem megszólítani: – Krúdy kolléga? Bólintott, azzal a búsan félrebillent barna fejével. Bemutatkoztam, kezet fogtunk, és amíg a kijárat felé igyekeztünk, kis híja, hogy a koffert ki nem kaptam a kezéből. Nagyon imponált. Nekem még ilyen előkelő úrral sose volt dolgom.”[50]

Lehet, hogy részleteiben nem pontosan így történt meg ez az első találkozás. Lehet, hogy Nagy Endre nem jól emlékezett Krúdy télikabátjának vagy cipője gumitalpának színére. Sőt valószínű, hogy nem is a pályaudvaron látták egymást először, mert aligha hihető, hogy Laszky még a fogadásáról is gondoskodott volna a lapjához szerződtetett korrektornak és segédriporternek. Annál kevésbé, mert Krúdy ezúttal már nem először járt Váradon. Mint láttuk, a „Nagyvárad” jubileuma alkalmából egy hónappal korábban, rövid ideig tartózkodott már ott, sőt minden bizonnyal a Szabadság szerkesztőségében is megfordult, hisz a lap régóta közölte írásait. Bárhogyan is történt azonban a megismerkedés, s akár egyetlen találkozás élményéből, akár Krúdy váradi tartózkodásának valamennyi emlékképéből alkotta meg a fiatal Krúdy portréját, az összbenyomás föltétlenül hiteles és igaz. A Képes Családi Lapok 1896-os évfolyamában, éppen a váradi időszakból található egy Krúdy-fénykép. A középen kettéválasztott hajú, pakombartos, bajuszos, még nem egészen 18 éves, de teljesen férfias, sőt világfias megjelenésű Krúdyra nagyon is ráillik Nagy Endre jellemzése. Magatartásában és öltözködésében egyaránt valami különcködési hajlam volt. Nem gigerliskedő piperkőc szépfiúskodás, hanem bohémes eredetiség. A különcség és eredetiség úgy hozzátartozott akkoriban a művész életéhez, mint maga a tehetség. Ezzel különböztette meg magát a nyárspolgári világtól.

Nagy Endrétől tudunk Krúdy váradi lakásáról is. Többször is említi művében, hogy a Széchenyi téren lakott hónapos szobában.[51] Az ugyan nem látszik túlságosan valószínűnek, hogy lakást is Laszky Ármin szerzett volna Krúdy számára havi tíz koronáért még megérkezése előtt, mint ahogy Nagy Endre írta, a helyet illetően azonban nincs okunk kételkedni szavában. Akár várta ugyanis az állomáson, akár nem, akár ő volt Krúdy első váradi kalauza, akár nem, mint hasonló korú szerkesztőségbeli kollégájának egy fél év alatt feltétlenül többször is meg kellett fordulnia Krúdy lakásában, s ilyesmire aligha lehet rosszul emlékezni. Néhány általános vonással meg is rajzolta Nagy Endre Krúdy szállását: „A hónapos szoba egy földszintes ház mélyén volt... A szoba kicsi volt, de gusztusosan tiszta. Örültem, hogy tetszett neki, mint ha én lettem volna felelős érte.”[52] Később még azt is megjegyzi, hogy egy idő múlva lakótársa is akadt Krúdynak Gallovich Jenő személyében: „Gallovich Krúdy szobájába költözött be lakótársnak, két ágy volt a szobában, elfértek benne testvériesen.”[53]

Gallovich ugyancsak Debrecenből került Nagyváradra, így valószínű, hogy már onnan ismerték egymást. Nagy Endre idézett mondatán kívül nincs rá adatunk, hogy Krúdy és Gallovich akár Debrecenben, akár Váradon közelebbi kapcsolatban, barátságban lettek volna. Ha azonban csakugyan együtt laktak s Széchenyi téri udvari szobában, azt kell mondanunk, hogy összeillő lakótársak lehettek. Gallovich már Debrecenben is félelmetessé tette magát sorozatos párbajaival, Nagyváradon pedig a huszártisztekkel vívott csatározásaival tette hamarosan hírhedtté nevét. Krúdy számára, aki – mint tudjuk – akkorra már maga is túljutott az első tűzkeresztségen, mindenesetre megfelelő előtanulmányokat jelenthetett Gallovich társasága későbbi pesti baráti köre, különösen Bothmer iskolája felé.

Még kevésbé van megbízható adatunk arra, hogy Gallovichon kívül kikkel lehetett Krúdy közelebbi kapcsolatban Nagyváradon. Nagy Endre beszél ugyan másokról is, visszaemlékezésének adatai azonban ezen a ponton teljesen megbízhatatlanokká válnak. Mindjárt könyve elején úgy állítja be a dolgot, mintha Krúdy érkezésekor Ady Endre és Bíró Lajos már Nagyváradon lettek volna, s Krúdy velük együtt dolgozott volna a Szabadság szerkesztőségében. A Nagy Endre műve nyomán keletkezett legendák közül kétségtelenül ez burjánzott el leginkább a Krúdy-irodalomban. Kelemen László összesen egy mondatot ír könyvében Krúdy nagyváradi szerepléséről, de ez benne van: „Váradon megismerkedik Adyval, s barátságuk mindvégig tart.”[54] Olty Antal még meg is toldja ezt visszaemlékezéseiben: „Nagyváradon ismerkedik meg Ady Endrével, és egy életre szóló barátságot köt vele. Krúdy jól érzi magát a ,Peceparti Párisban' (Nagyvárad) és a Rimanóciban, a Kék Macskában, Ady Endre, Bíró Lajos, Emőd Tamás, Sas Ede, dr. Szirmay Ödön, Pásztor Mihály, dr. Halász Lajos, Miklós Jutka (a későbbi Holnap Társaság) újságírók és írók társaságában sok vidám estét tölt el.”[55]

A legenda szétrombolása a másik oldalról, az Ady-filológia részéről újabban már megkezdődött. Hegedűs Nándor Ady Endre nagyváradi napjai című művében többször is érinti ezt a kérdést, s megállapítja, hogy „Krúdy Gyula és Ady Endre nem működtek egy időben Nagyváradon... Amikor Krúdy Gyula Nagyváradra érkezett mint a ,Szabadság' munkatársa, Ady és Bíró egyáltalán nem éltek Nagyváradon, és mikor Ady és Bíró megkezdték nagyváradi működésüket, már Krúdy Gyula nem tartózkodott Nagyváradon.”[56] Hegedűs azzal érvel igaza mellett, hogy az Ady Endre nagyváradi működését megelőző fél évben, tehát 1899 második felében már nem találta a Szabadságban semmi nyomát Krúdy nagyváradi újságírói működésének. Ennél azonban sokkal régebbre is visszamehetünk. Nem egy félév, hanem körülbelül három és fél esztendő választja el egymástól Krúdy és Ady váradi tartózkodását. Láttuk, hogy Krúdy 1895. december 8-án lett a Szabadság belső munkatársa, Ady viszont – Hegedűs Nándor megállapítása szerint – 1899 decemberében érkezett Nagyváradra, újságíró tevékenységét a Szabadság szerkesztőségében pedig csak 1900. január 1-én kezdte meg. Krúdy akkor már évek óta Pesten élt, hisz – mint látni fogjuk -, még 1896 nyár elején otthagyta Nagyváradot.

Nem csak Adyval kapcsolatban tévednek azonban a visszaemlékezések. Majdnem valamennyi többi szereplővel is baj van. Bíró Lajos Adynál is későbben, 1900 márciusában került Váradra a Szabadsághoz.[57] Krúdy távozása után szerződött Budapestről Váradra Sas Ede is. A „holnaposok” társaságával való vidám szórakozásainak „hitelességéről” pedig csak annyit, hogy az Olty által említett Emőd Tamás pl. Krúdy nagyváradi tartózkodása idején még csak nyolc éves volt.

Így foszlanak szét a regényes pontatlanságokon, mendemondákon alapuló legendák. S ha – mint minden legenda, minden szép elképzelés összeomlásakor – ezúttal is érzünk valami megnevezhetetlen fájdalmat, ha sajnáljuk is egy kicsit, hogy Nagy Endrének nincs igaza, tudomássul kell vennünk, hogy Ady és Krúdy, a korszak nagy költője és nagy prózaírója Nagyváradon nem dolgoztak együtt. Felesleges és hiábavaló erőfeszítés lenne annak latolgatása, vajon másként alakult volna-e Krúdy pályája, ha néhány évvel később érkezik Nagyváradra, akkor, amikor a fiatal Ady ott már első csatáit vívta? Később, évek múlva, Pesten összesodorta ugyan őket sorsuk, és sok meghitt órát töltöttek együtt a Három Hollóban, a New Yorkban és másutt, akkorra azonban egyéniségük, életszemléletük s művészetük is sokkal inkább kialakult már, semhogy jelentősebb hatással lehettek volna egymásra. Ha fiatalon, az út kezdetén találkoznak, talán Krúdy pályája is más irányban fejlődik, tehetsége könnyebben és szabadabban bontakozhatott volna ki egy határozottabb világnézet talaján. Krúdy azonban – bár egy évvel fiatalabb volt Adynál – mindenütt megelőzte költőtársát, elébe került annak, akinek a nyomába kellett volna lépnie, hogy a legegyenesebb úton a legmesszebbre jusson.

Van Krúdynak egy önéletrajza, amelyet a 25 éves írói jubileuma alkalmából rendezett ünnepségen olvasott fel Nyíregyházán. Ebben többek között ezeket írta születésének időpontjával kapcsolatban: „Az újszülött olyan zavarba hozta a bábaasszonyt, hogy a derék asszonyság Verzár István plébános úr előtt jelentkezvén összetévesztette a napok sorrendjét, október 21-ikét diktálta be az újszülött érkezési napjául, holott az már egy nappal előbb, október 20-án igénybe vette a szíves meghívást, amellyel a Kállai utcai nádas házba invitálták. Korábban jött egy nappal, mint Verzár István papos, kerek betűi a dátumot jegyzik, és ez a korábban érkezés valamiképpen végigkísérte az egész életén át az új nyíregyházi gyermeket.”[58]

Születésének időpontját a maga helyén már tisztáztuk. Láttuk, hogy nincs okunk kételkedni az anyakönyvi bejegyzés pontosságában. Jelképes értelemben azonban mégis igaza van valahogy Krúdynak. Ha az irodalomtörténetírás mindig inkább megkésett romantikust látott is benne, valóban korábban érkezett egy kicsit, mint az az írói nemzedék, amelyhez igazán tartozott. Kétségbe vonhatatlanul rendkívüli tehetsége ellenére is ezért nyúlt aránytalanul hosszúra pályakezdése, sajátos tehetségének kibontakozása. Ezért kényszerült egy időre kerülő utakra. Be kellett várnia nemzedéke felzárkózását, a modern irodalom, Adyék áttörését.

S ha életének valamelyik szakaszára csakugyan jellemző a koránérkezés, a Debrecenben, de különösen Nagyváradon töltött időszakra minden bizonnyal. A vidéki újságírásnak csaknem pontosan ugyanazt az útját futotta be, mint később Ady. A Debreceni Ellenőrnél talán ugyanannál az asztalnál ült, amelyen néhány évvel később a jogászkodó Ady írta első kísérleteit. Nagyváradon a Szabadság szerkesztőségében ugyanazokat a bútorokat koptatta, amelyeket később Ady használt. A helyek és a tárgyak azonossága ellenére is, mennyire mást jelentett azonban ez a két város, különösen Nagyvárad a két író számára! Hogy Ady fejlődésében milyen sorsdöntő szerepet játszott Nagyvárad, könyvtárnyi irodalom bizonyítja. Maga Ady így nyilatkozott róla egyik önéletrajzában: „Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah, Debrecen, tehát a falu formált meg.”[59] Ady jelzői nyilván a néhány évvel korábbi Nagyváradra is érvényesek, hiszen ha fejlődött is ezekben az években a város, néhány év alatt sem társadalmi struktúrájában, sem szellemiségében nem változhatott meg alapvetően. S mégis az, ami Adyra egész lényét átformáló hatással volt, Krúdy életében, művészi fejlődésében alig hagyott nyomot. Az a város, amely az egész modern magyar irodalom elindításában olyan jelentős szerepet játszott, Krúdyt nemcsak hogy átformálni nem tudta, hanem még maradandóbb élményeket sem tudott neki adni. Annál meglepőbb ez, mert itt lett volna alkalma Krúdynak először közelebbről megismernie azt a városi-polgári réteget, amelynek az ábrázolására törekedett pályája kezdetén. Miért nem érezte magát mégsem otthon az erősen polgárosult, lüktető életű Nagyváradon, miért vágyott el onnan hamarosan, s nemcsak a fővárosba, hanem még vissza Debrecenbe is? Nem könnyű erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy Krúdyt nem elégítette ki az a meglehetősen szűkre szabott lehetőség, amely írói ambíciója számára a Szabadság hasábjain nyílt. Míg Debrecenben szinte uralta a lapot, amelynek szerkesztőségében dolgozott, s szinte korlátlanul írhatott mindent az Ellenőrbe, amire éppen kedve támadt, addig Nagyváradon majdnem csak névtelen rabszolgája volt az újságnak, ideje nagy részét a lélektelen korrektori tevékenység foglalta el. A váradi polgársággal pedig nem is igen került közelebbi kapcsolatba. A józan kereskedővilág helyett az éjjeli mulatóhelyek törzsközönségében, az élet perifériáján tévedező kétes egzisztenciák, lumpok és bohémek társaságában forgolódott inkább, s nem sok híja volt, hogy maga is teljesen el nem merült az éjszakai élet mocsarában. Láttuk, hogy már Debrecenben sem vetette meg a könnyelmű, kicsapongó életmódot, Nagyváradon azonban sokkal mélyebbre süllyedt az alkoholizmus rabságában. Ő írta Adyról, de önmagára vonatkoztatva is tökéletesen érvényes: „Ady barátunk Debrecenben tanult meg inni, de a magasabb iskolát Nagyváradon járja ki vala.”[60]

Életmódjáról, reggelig tartó kocsmázásairól is Nagy Endre beszél a legtöbbet, s ezekben a részekben megint sok mindent elhihetünk neki, annál is inkább, mert Krúdy egy fönnmaradt levele az alapvető tényekben megerősíti állításait. Abban még bizonyára van némi anekdotikus túlzás, hogy Krúdy mindjárt a megérkezése utáni első éjszakán, még mielőtt Laszky Árminnál jelentkezett volna a Szabadság szerkesztőségében, francia pezsgős mulatságot rendezett a Lloyd-kávéházban, ahonnan végül is Laszkynak kellett őt kiváltania, mert nem tudta kifizetni a 120 koronás számlát.[61] Később talán megeshetett vele, hogy egy-egy nagyobb mulatozás után a számla kifizetésekor főnöke gyorssegélyére szorult, nem valószínű azonban, hogy ezt mindjárt megérkezése napján megkezdte. S még kevésbé tételezhetünk fel ilyen gavallériát, ekkora nagylelkűséget Laszky Ármin részéről. Sokkal közelebb jár Nagy Endre a hitelességhez művének következő részletében: „Krúdy mindég csak reggelfelé támolygott haza. Borozgató körútja után még betért a Grósz-pálinkamérésbe, ahol ilyenkor szoktak a napszámosok mezítláb, vállra vetett kapával megállni egy kupica bundapálinkára munkába indulás előtt. E rongyos hadnak bőkezű inkognitó királyfia volt Krúdy Gyula. Literszámra fizette a bundapálinkát, és bádogpultra könyökölve mellre szívta együgyű beszédjüket.”[62]

Az inkognitó királyfi bőkezűségről szóló történet megint inkább csak legenda, hisz a szerény újságírói fizetés s a költséges életmód mellett alighanem ő maga is rászorult mások bőkezűségére, az azonban nagyon valószínű, hogy sűrűn megfordulhatott ilyen kiskocsmákban, s biztos, hogy érdeklődéssel hallgatta az emberek beszédét.

Hogy milyen mélyre jutott Nagyváradon az önpusztító züllés útján, azt leginkább egy leveléből tudhatjuk meg, amelyet Zoltai Lajosnak, debreceni újságíró-társának írt, és amely a következőképpen hangzik: „Kedves Luikám, ma reggel veszedelmesen berugva mentem haza úgy 10 óra felé, és így csak este kaptam gratuláló soraidat, mikor újra feljöttem ebbe a büdös szobába, ahol állítólag a dicsőség terem. Kedves Luikám -, ugye eléggé aljas voltam már odahaza is – nekem csak ,otthon' lesz Debrő mindig, – de ma, illetőleg mióta itt vagyok a pakfon városban, – azóta végképp elsüllyedtem, – este 5 – 6 órakor kelek, éjfélig dolgozom, aztán – annyi az ismerősöm, annyi lump jó barátom van, – köztük egy tanár, aki ma nem tanár, hanem 40 ezer forintnak az örököse, és az ország legnagyobb korhelye, ki mellett a nagyváradi társaságban csak én emelkedem, illetőleg süllyedem hozzá. Luikám, meg fogok halni hamar. El kell mennem Váradról, mert megdöglöm, mint egy kutya; minden nap részegen, holtrészegen menni haza, – az megöl engem. Visszamennék szívesen hozzátok, pedig ti nem tudnátok annyi fizetést adni (15-től 70 forintom van; a regényemet 20 forintért varrtam a Laszky nyakába,) – de bizony isten visszamennék a legelső percben, ha hívnátok. Egyébként üdvözlöm az egész redakciót, Koncz urat a lehető legmelegebben; a Laszky könyvét küldjük. – Te pedig légy szolid és ne felejtsd el a Te szerencsétlen hívedet, Krúdy Gyulát.”[63]

A Szabadság levélpapírján kézírással írt levélen nincs keltezés. Később valaki ezt írta rá: „Zoltai Lajosnak – Krúdy Gyula, talán 1897-beli; az év elejéről; esetleg 1896 végéről való.” Lehet, hogy maga Zoltai próbálta utólag, talán mikor a levelet a Kollégium Könyvtárában elhelyezte, megállapítani a megírás időpontját. Bárkitől is származik azonban, nyilvánvalóan téves. Nemcsak 1897-ben, hanem már 1896 végén sem volt Krúdy Nagyváradon. Ha pontosan napra nem is tudjuk megállapítani, minden valószínűség szerint 1896 kora tavaszán írhatta ezt a levelet Zoltainak. Valószínűvé teszi ezt elsősorban a regényének eladására való hivatkozás, amely 1896. január 28-tól február 12-ig jelent meg folytatásokban a Szabadságban. Erre már mint megtörtént eseményre utal, február előtt tehát semmiképpen sem írhatta a levelet, azonban sokkal később sem igen, mert akkor már aligha emlegetné ezt a dolgot.

A levélből, sajnos, nem derül ki, hogy Zoltai mihez gratulált. Lehet, hogy valamelyik írását dicsérte meg barátjának, de az is lehet, hogy egyszerű névnapi gratulációról van szó. Ez utóbbi esetben pontosan rögzíthetnénk a fontos levél keletkezési időpontját: Gyula nap április 12-én van. Akár névnapi üdvözletre válaszolt azonban Krúdy, akár másféle gratulációra, nem szokványos köszönő levelet írt. Nem kímélve önmagát, nem szépítve a tényeket, őszinte vallomásban tárta fel életét, nagyváradi napjait, helyesebben éjszakáit barátja előtt. Látszik, szinte jól esett neki, hogy végre elmondhatta mindezt valakinek. A levélből minden esetre megdöbbentő kép tárul elénk a fiatal Krúdyról. Olyan mélyre süllyedt, hogy az már nemcsak írói tehetségét, hanem szervezetét, egészségi állapotát, tehát közvetlenül életét is fenyegette. Ivócimboráit, „lump jó barátait”, sajnos, nem ismerjük. A régi Nagyvárad legkitűnőbb ismerői (pl. Hegedűs Nándor) sem tudtak útba igazítani, ki lehetett az a korhely extanár, aki 40 ezer forintos örökséggel a zsebében lumpolgatott a század végi váradi éjszakákban. Bárhogyan is hívták azonban név szerint barátait, aligha lehet kétséges, hogy Váradon már nem a művészvilág bohémjeinek társaságában, hanem az éjszakai élet igazi züllött figuráinak körében fordult meg gyakrabban Krúdy. S talán az egyetlen pozitívum levelében, hogy mindezt ő maga is meglepő világossággal látta. Felismerte, hogy sürgősen menekülnie kell Nagyváradról, ha nem akar íróilag is, de talán fizikailag is hamarosan elpusztulni. S szerencsére, tehetségének parancsa ismét erősebbnek bizonyult, mint azok a végzetes, visszahúzó erők, amelyek oly könnyen vesztét okozhatták volna. Alapvetően persze Nagyváradról való elkerülése után sem változott meg életformája. Az ottani ivócimorák helyett talált Pesten másokat, nem kevésbé korhelyeket, annyira közel azonban talán sohasem állt többé a teljes elzülléshez, a végleges elkallódáshoz, mint Váradon.

E fölismerés után már nem is maradt ott sokáig. Az utolsó hetekben, 1896 május-júniusában ritkultak írásai a Szabadságban, s megszaporodtak a fővárosi lapokban. Nagyváradról való távozásának pontos idejét nem ismerjük. Utolsó írása június 10-én jelent meg a Szabadságban. Kilépését nem közölték a szerkesztőségi hírekben, a lap június 24-i számában megjelent, a következő félévre szóló előfizetési felhívásban azonban, amely részletesen ismerteti a szerkesztőség munkáját, az egyes rovatoknak, a munkatársaknak és tudósítóknak kimerítő felsorolásával, Krúdy neve már nem szerepel. Nyilvánvaló tehát, hogy akkor már nem volt ott.

Távozásával nemcsak a féléves nagyváradi tartózkodás végére tett pontot, hanem lezáródott vidéki hírlapírói korszaka s egyúttal írói pályakezdésének első szakasza is. Nem mintha azzal a puszta ténnyel, hogy a fővárosba érkezett, írásművészetében is valami gyökeresen új kezdődött volna. Egyéni mondanivalójának és saját hangjának megtalálásáig még meglehetősen hosszú idő telt el. S elég hosszú az érvényesülésig, az írói beérkezésig is. Mégis, mikor Nagyváradról Pestre érkezett, nyilván tudta, hogy nem csak tartózkodási helyet, munkahelyet cserélt. Ki tudja, sejtette-e, hogy a Nyírség és Podolin mellett ez a város lesz harmadik nagy ihletője is, azt azonban föltétlenül éreznie kellett, hogy mindaz, amit addig az írói pályán tett, csak előjáték, s itt kell majd megvívnia az elismerésért a döntő csatát.

Nem sokkal később, tehát még az élmény frissességével dolgozta fel Krúdy Pestre érkezésének történetét. Harmadik személyben írta művének fiatal író-hőséről, de nyilván önmagáról is beszélt: „Reggel öt-hat óra között érkezett Budapestre. Már világos volt, s a júliusi nap aranyosan bukott fel az égboltozaton. Elkábította az a zaj, ami a pályaudvaron fogadta. Kis táskáját görcsösen kezébe kapva összeszorított ajakkal, de nagyon-nagyon dobogó szívvel szállott le. Hordárok futottak feléje. Szinte erőszakosan nyúltak a táskája után. De ő szilárdan fogta kezében. Keresztül haladt a pályaház óriási csarnokán, s kilépett az utcára. Egy pillanatig tétován állott meg. Az emberek sokasága hullámzott körülötte mindenfelé, s ott feküdt előtte az óriás főváros, ragyogó palotáival, hatalmas utcáival és csillogott minden a kelő nap fényességétől. A széles kerepesi úton vastag fekete emberszalagok kígyóztak előre, befelé a város felé, ahol az élet lüktet.

Valami francia regényből jutott eszébe egy frázis; az ifjú hősről, a deli lovagról, ki lábával toppant a középkori város kapujának küszöbén és szól:

– Ezt meghódítom!”[64]

Valóban meg is hódította, de addig még hosszú volt az út.