Krúdy-arcképek – családi tükörben*
A Krúdy iránti érdeklődés fokozódását, népszerűségének állandó
növekedését nemcsak az író műveinek új és új kiadása, színpadra állítása, film-
és televízió-feldolgozása jelzi, hanem a róla szóló irodalom jól érzékelhető
szaporodása is. A nagy, átfogó Krúdy-monográfia ugyan még mindig késik, de az
utóbbi 1-2 évben is a kitűnő tanulmányok egész sora látott napvilágot az
íróról, a legutóbbi hónapokban pedig a kiadás véletlen egybeeséséből csaknem
egyszerre vehettük kezünkbe az író két leányának apjukkal foglalkozó könyveit.
A közvetlen családi környezetből származó emlékezések – érthető
módon mindig felfokozott érdeklődésre tarthatnak számot mind a szakemberek,
mind az olvasók táborában, hiszen a családtagok olyan dolgokat tudhatnak, olyan
források és dokumentumok birtokában lehetnek, amelyekhez még a
legfelkészültebb, legtájékozottabb kutatók sem juthatnak hozzá. Sajnos, a
szóban forgó két mű közül ez a jellemzés csak Krúdy Zsuzsa könyvére illik rá.
Krúdy Mária: Szindbád gyermekkora című írása életrajzi regény az író nyíregyházi és podolini gyermekéveiről. Voltaképpen posztumusz mű. A
szerző nemcsak megjelenését nem érhette meg, 1973-ban bekövetkezett halála
miatt befejezni sem tudta könyvét. A megkezdett munkát Majtényi
Zoltán folytatta, ő dolgozta át, s öntötte végleges formába Krúdy Mária
szövegét is.
A könyvből nem lehet megállapítani, mi származik Krúdy Máriától, s
mit változtatott vagy tett hozzá az átdolgozó, a kézirat gondozója. Nem
klasszikus irodalmi műről lévén szó, természetesen nem is várhatunk itt
aprólékos filológiai információkat az átdolgozás módszeréről, a szerző és az
átdolgozó pontos részesedéséről a közös alkotásban. Bármilyen legyen is azonban
ez az arány, őszintén meg kell mondanunk, ez a könyv aligha válik a szaporodó
Krúdy-irodalom díszére.
Krúdy Mária korábban is írt már édesapjáról. A Krúdy világa című
gyűjteményben megjelent szép tanulmányában (Az első család) valóban személyes
emlékek alapján szólt apjáról, anyjáról, testvéreiről, s hitelesen elevenítette
fel Krúdy első házasságának viszontagságait. Ezúttal azonban erejét és
ismereteit meghaladó feladatra vállalkozott. Krúdy gyermek- és ifjúkora – mint
egész élete is – elég változatos volt ahhoz, hogy róla regényt lehessen írni,
Krúdy Máriának azonban semmiféle közvetlen családi élményanyaga nem lehetett
édesapja gyermekkoráról, kutatónak viszont nem volt elég alapos, s ami még
ennél is fontosabb, nem rendelkezett a vállalkozás sikeres megvalósításához
elengedhetetlen írói képességekkel. Így aztán műve a felnőttek számára
túlságosan naiv, sőt gyermeteg, az ifjúság számára viszont nem elég érdekes,
nem elég színes és olvasmányos.
Dr. Udvarhelyi Dénes, a kötet szaklektora és az utószó írója azzal
indokolja a mű kiadását, hogy az nem csupán irodalomtörténeti kuriózum, hiszen
„a gyermekkori emlékek, családi körben hallott történetek mellett új adatokat
is megőrzött a kézirat az író gyermekkoráról és diákéveiről”.
Ez bizony, a legtapintatosabban fogalmazva is, vaskos túlzás.
Valójában ugyanis nemcsak új adatokat nem tartalmaz a könyv, hanem a rég
feltárt, kikutatott adatokat is lépten-nyomon tévesen használja, teljesen
összezavarja, s ezáltal nemhogy gyarapítaná tudásunkat az íróról, az eddigi
ismereteket is összekuszálhatja, illetve, akik most ismerkednek Krúdy életével,
azokat eleve hamisan befolyásolja.
Aligha lenne értelme filológiai pontossággal kigyűjteni a könyv
valamennyi tévedését, elírását, képtelen anakronizmusát, hiszen ezek puszta
felsorolása is hosszú oldalakat tenne ki. De nemcsak adatokat ír el, néha az
egész történés beállítása válik hamissá. így pl. az eredetileg nógrádi
származású Krúdy család Nyíregyházára kerülése vagy Radics nagymama halála. Még
bosszantóbb, mennyire nem rendelkezik a szerző és az átdolgozó a legcsekélyebb
helyszíni ismerettel, és tájékozottsággal sem Nyíregyházát, sem Podolint illetően. Anakronizmusaira csupán azért említek
egy-két példát, hogy lássuk, milyen „új adatokat őrzött meg” számunkra a
szerző. Egyúttal azonban annak szemléltetésére is alkalmasak ezek talán, milyen
gondos és lelkiismeretes lehetett az átdolgozó munkája.
A 10 éves Krúdy egy alkalommal szülővárosa utcáin csatangol, s az
egyik ablakból zongorajátékot hall. A szép Virágossy
Irma a Herkulesfürdői emléket játssza. Ez valóban új adat, sőt
felfedezés. Eddig úgy tudtuk, hogy Pazeller Jakab
1902-ben írta híres keringőjét, s lám, Nyíregyházán már 1888-ban ezt játszották
a fehér ujjú kisasszonyok.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ettől és az ehhez
hasonló tévedésektől még akár jó regény is lehetne a Szindbád
gyermekkora, mégis sokat elárulnak az írói módszerről az ilyen apróságok is. S
még árulkodóbb – ezúttal egyértelműen az átdolgozó, a szerkesztő és a
szaklektor gondosságára, körültekintésére – a következő példa. A regényben
többször szerepel a gyermek Krúdy Ödön nevű öccse is. Afféle anyaszomorító,
vásott gyermeknek ismerjük meg. Egyik részletesen leírt kalandja egy nagy
verekedése a város főterén az Ács testvérekkel. A Krúdy család történetéből
ismerjük, hogy Ödön élete később tényleg elég kalandosan alakult, biztosan
verekedett is valamikor, a regényben ábrázolt szituációban azonban aligha,
hiszen 8 évvel volt fiatalabb Gyula bátyjánál, így legfeljebb kétéves lehetett
a történés idején.
De hát köteles-e tudni, s egyáltalán honnan tudhatná az ilyen
apróságokat az életrajzi regény írója? – kérdezhetné valaki. Természetesen sok
forrásból vehetné adatait. Ezúttal azonban nem is lett volna szükség
hosszadalmas után járásra. A kötet képmellékletében nagyon jól olvasható
fénymásolatban szerepel az író édesanyjának, Csákányi Juliskának az imakönyve
első lapján készített feljegyzéssorozata gyermekei születéséről. Itt világosan
látható, hogy Ödön nem a második, hanem a negyedik gyermek a családban, s hogy
mindössze kétéves volt az író első gimnazista korában.
Krúdy Mária számára nem nehéz mentségeket találni. Halála miatt
nem fejezhette be művét, s adatait sem ellenőrizhette talán eléggé. Milyen
mentsége van azonban az átdolgozónak, a lektornak, a kiadónak? Az ilyen henye,
felszínes művek bizony aligha használnak az ügynek, sőt könnyen ellenkező
hatást érhetnek el, mint ami igazi hivatásuk lenne. Nem megszerettetik az írót,
hanem elidegenítik az olvasótól. Félő, hogy az a fiatal, aki a Szindbád
gyermekkorának lapjain találkozik először Krúdyval, később a Szindbád
ifjúságára már nem is lesz kíváncsi.
Címe alapján Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád c. könyvét is
könnyen efféle regényes életrajznak gondolhatná az ember. Ehelyett valójában
egy rendkívül gazdag dokumentumgyűjteményt vehetünk a kezünkbe az író második
házasságából származó leányának tapintatosan mindig háttérben maradó összekötő
szövegeivel és jegyzeteivel. A dokumentumok nagyon sokfélék, hivatalos iratok,
levelek, cikkek, interjúk, előfizetési felhívások stb., a könyvben azonban nem
műfajuk szerinti csoportosításban, hanem az életrajz időrendjéhez igazítva
olvashatjuk őket, így ha formáját tekintve nem is életrajz valójában mégis egy
élet regénye kerekedik ki az érdekes gyűjteményből.
A kötet első darabjai az 1910-es évek közepén íródtak, a
legutolsók pedig 1933 májusának elején, alig néhány nappal az író halála előtt,
így Krúdy pályájának legizgalmasabb, legjelentékenyebb szakaszait kísérhetjük
végig ezeknek a dokumentumoknak a tükrében.
A könyv mennyiségileg legnagyobb, s fontosságában is
legjelentősebb részét kétségtelenül a levelek alkotják. Krúdy nem volt nagy
levelező. Irodalmi levelet – a szó hagyományos értelmében véve – nem is írt.
Még kiadóihoz és írótársaihoz írt levelei is többnyire csak szűkszavú
közlésekre, üzleti ügyekre szorítkoznak, mégis rendkívül beszédes dokumentumai
ezek egy nagy formátumú egyéniség alakulásának, vívódásainak, külső és belső
harcainak.
Nem irodalmi levelezést folytatott, leveleinek egy része nem is
maradt fent, illetve még nem került elő, a címzettek és a levélírók listája
mégis szemléletesen mutatja irodalmi kapcsolatait is. A címzettek között
találjuk többek között Kárpáti Aurélt, Hatvany Lajost, Babits Mihályt,
Kosztolányi Dezsőt, Tevan Andort, a hozzá írt levelek
szerzőinek névsorban pedig többek között Cholnoky
Lászlót, Kunfi Zsigmondot, Gárdonyi Gézát, Ambrus Zoltánt, Babits Mihályt,
Gellért Oszkárt, Germanus Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Móricz Zsigmondot, Supka
Gézát, Szép Ernőt, Hatvany Lajost, Dénes Zsófiát, Márai Sándort és Lázár
Miklóst, hogy csak az ismertebb neveket említsem.
Igaz, hogy a közreadott levelek és egyéb dokumentumok egy részét
már ismertük, elsősorban Krúdy Zsuzsa korábbi közléseiből (Krúdy világa,
Krúdy Emlékkönyv, és kisebb folyóirat-publikációk), így együtt azonban most
először vehetjük kezünkbe az életrajzi források e gazdag tárházát, amely az
anyag okos elrendezése, az író cikkeivel, nyilatkozataival való szerencsés
kiegészítése folytán nemcsak a szakemberek számára lesz ettől kezdve a további
kutatás nélkülözhetetlen alapműve, hanem a Krúdy írásművészetét kedvelők
szélesedő táborának is izgalmasan szép, s nem egyszer megrendítő erejű
olvasmánya.
Mint ahogy ez a már említett korábbi publikációkból is kiderült, Krúdy
Zsuzsa évtizedek óta gyűjtögette ezeket a dokumentumokat. Családi
levelesládájának kincseit éppúgy felhasználta itt, mint a közgyűjtemények
anyagát. A szerző, illetve összeállító ízlése, tájékozottsága elsősorban a
válogatásban, az elrendezésben nyilatkozik meg. Ő maga összekötő szövegeiben
mindig csak annyit mond, amennyi a megértéshez elengedhetetlenül szükséges.
Nagyon helyesen a dokumentumokat igyekszik beszéltetni. Szerénysége
rokonszenves és csak dicsérhető, a jegyzetekben azonban helyenként talán
részletezőbb is lehetett volna. Így pl. nem ártott volna közölni a kéziratos
dokumentumok lelőhelyét. Alapvető célját a könyv így is minden bizonnyal el
fogja érni, s közreadása talán hozzájárulhat újabb, még lappangó levelek és
egyéb dokumentumok felszínre kerüléséhez is. Már most megállapíthatjuk, hogy a
kötet közreadása nagy nyeresége a Krúdy-irodalomnak.
Katona
Béla