Krúdy-arcképek – családi tükörben*

 

A Krúdy iránti érdeklődés fokozódását, népszerűségének állandó növekedését nemcsak az író műveinek új és új kiadása, színpadra állítása, film- és televízió-feldolgozása jelzi, hanem a róla szóló irodalom jól érzékelhető szaporodása is. A nagy, átfogó Krúdy-monográfia ugyan még mindig késik, de az utóbbi 1-2 évben is a kitűnő tanulmányok egész sora látott napvilágot az íróról, a legutóbbi hónapokban pedig a kiadás véletlen egybeeséséből csaknem egyszerre vehettük kezünkbe az író két leányának apjukkal foglalkozó könyveit.

A közvetlen családi környezetből származó emlékezések – érthető módon mindig felfokozott érdeklődésre tarthatnak számot mind a szakemberek, mind az olvasók táborában, hiszen a családtagok olyan dolgokat tudhatnak, olyan források és dokumentumok birtokában lehetnek, amelyekhez még a legfelkészültebb, legtájékozottabb kutatók sem juthatnak hozzá. Sajnos, a szóban forgó két mű közül ez a jellemzés csak Krúdy Zsuzsa könyvére illik rá.

Krúdy Mária: Szindbád gyermekkora című írása életrajzi regény az író nyíregyházi és podolini gyermekéveiről. Voltaképpen posztumusz mű. A szerző nemcsak megjelenését nem érhette meg, 1973-ban bekövetkezett halála miatt befejezni sem tudta könyvét. A megkezdett munkát Majtényi Zoltán folytatta, ő dolgozta át, s öntötte végleges formába Krúdy Mária szövegét is.

A könyvből nem lehet megállapítani, mi származik Krúdy Máriától, s mit változtatott vagy tett hozzá az átdolgozó, a kézirat gondozója. Nem klasszikus irodalmi műről lévén szó, természetesen nem is várhatunk itt aprólékos filológiai információkat az átdolgozás módszeréről, a szerző és az átdolgozó pontos részesedéséről a közös alkotásban. Bármilyen legyen is azonban ez az arány, őszintén meg kell mondanunk, ez a könyv aligha válik a szaporodó Krúdy-irodalom díszére.

Krúdy Mária korábban is írt már édesapjáról. A Krúdy világa című gyűjteményben megjelent szép tanulmányában (Az első család) valóban személyes emlékek alapján szólt apjáról, anyjáról, testvéreiről, s hitelesen elevenítette fel Krúdy első házasságának viszontagságait. Ezúttal azonban erejét és ismereteit meghaladó feladatra vállalkozott. Krúdy gyermek- és ifjúkora – mint egész élete is – elég változatos volt ahhoz, hogy róla regényt lehessen írni, Krúdy Máriának azonban semmiféle közvetlen családi élményanyaga nem lehetett édesapja gyermekkoráról, kutatónak viszont nem volt elég alapos, s ami még ennél is fontosabb, nem rendelkezett a vállalkozás sikeres megvalósításához elengedhetetlen írói képességekkel. Így aztán műve a felnőttek számára túlságosan naiv, sőt gyermeteg, az ifjúság számára viszont nem elég érdekes, nem elég színes és olvasmányos.

Dr. Udvarhelyi Dénes, a kötet szaklektora és az utószó írója azzal indokolja a mű kiadását, hogy az nem csupán irodalomtörténeti kuriózum, hiszen „a gyermekkori emlékek, családi körben hallott történetek mellett új adatokat is megőrzött a kézirat az író gyermekkoráról és diákéveiről”.

Ez bizony, a legtapintatosabban fogalmazva is, vaskos túlzás. Valójában ugyanis nemcsak új adatokat nem tartalmaz a könyv, hanem a rég feltárt, kikutatott adatokat is lépten-nyomon tévesen használja, teljesen összezavarja, s ezáltal nemhogy gyarapítaná tudásunkat az íróról, az eddigi ismereteket is összekuszálhatja, illetve, akik most ismerkednek Krúdy életével, azokat eleve hamisan befolyásolja.

Aligha lenne értelme filológiai pontossággal kigyűjteni a könyv valamennyi tévedését, elírását, képtelen anakronizmusát, hiszen ezek puszta felsorolása is hosszú oldalakat tenne ki. De nemcsak adatokat ír el, néha az egész történés beállítása válik hamissá. így pl. az eredetileg nógrádi származású Krúdy család Nyíregyházára kerülése vagy Radics nagymama halála. Még bosszantóbb, mennyire nem rendelkezik a szerző és az átdolgozó a legcsekélyebb helyszíni ismerettel, és tájékozottsággal sem Nyíregyházát, sem Podolint illetően. Anakronizmusaira csupán azért említek egy-két példát, hogy lássuk, milyen „új adatokat őrzött meg” számunkra a szerző. Egyúttal azonban annak szemléltetésére is alkalmasak ezek talán, milyen gondos és lelkiismeretes lehetett az átdolgozó munkája.

A 10 éves Krúdy egy alkalommal szülővárosa utcáin csatangol, s az egyik ablakból zongorajátékot hall. A szép Virágossy Irma a Herkulesfürdői emléket játssza. Ez valóban új adat, sőt felfedezés. Eddig úgy tudtuk, hogy Pazeller Jakab 1902-ben írta híres keringőjét, s lám, Nyíregyházán már 1888-ban ezt játszották a fehér ujjú kisasszonyok.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ettől és az ehhez hasonló tévedésektől még akár jó regény is lehetne a Szindbád gyermekkora, mégis sokat elárulnak az írói módszerről az ilyen apróságok is. S még árulkodóbb – ezúttal egyértelműen az átdolgozó, a szerkesztő és a szaklektor gondosságára, körültekintésére – a következő példa. A regényben többször szerepel a gyermek Krúdy Ödön nevű öccse is. Afféle anyaszomorító, vásott gyermeknek ismerjük meg. Egyik részletesen leírt kalandja egy nagy verekedése a város főterén az Ács testvérekkel. A Krúdy család történetéből ismerjük, hogy Ödön élete később tényleg elég kalandosan alakult, biztosan verekedett is valamikor, a regényben ábrázolt szituációban azonban aligha, hiszen 8 évvel volt fiatalabb Gyula bátyjánál, így legfeljebb kétéves lehetett a történés idején.

De hát köteles-e tudni, s egyáltalán honnan tudhatná az ilyen apróságokat az életrajzi regény írója? – kérdezhetné valaki. Természetesen sok forrásból vehetné adatait. Ezúttal azonban nem is lett volna szükség hosszadalmas után járásra. A kötet képmellékletében nagyon jól olvasható fénymásolatban szerepel az író édesanyjának, Csákányi Juliskának az imakönyve első lapján készített feljegyzéssorozata gyermekei születéséről. Itt világosan látható, hogy Ödön nem a második, hanem a negyedik gyermek a családban, s hogy mindössze kétéves volt az író első gimnazista korában.

Krúdy Mária számára nem nehéz mentségeket találni. Halála miatt nem fejezhette be művét, s adatait sem ellenőrizhette talán eléggé. Milyen mentsége van azonban az átdolgozónak, a lektornak, a kiadónak? Az ilyen henye, felszínes művek bizony aligha használnak az ügynek, sőt könnyen ellenkező hatást érhetnek el, mint ami igazi hivatásuk lenne. Nem megszerettetik az írót, hanem elidegenítik az olvasótól. Félő, hogy az a fiatal, aki a Szindbád gyermekkorának lapjain találkozik először Krúdyval, később a Szindbád ifjúságára már nem is lesz kíváncsi.

Címe alapján Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád c. könyvét is könnyen efféle regényes életrajznak gondolhatná az ember. Ehelyett valójában egy rendkívül gazdag dokumentumgyűjteményt vehetünk a kezünkbe az író második házasságából származó leányának tapintatosan mindig háttérben maradó összekötő szövegeivel és jegyzeteivel. A dokumentumok nagyon sokfélék, hivatalos iratok, levelek, cikkek, interjúk, előfizetési felhívások stb., a könyvben azonban nem műfajuk szerinti csoportosításban, hanem az életrajz időrendjéhez igazítva olvashatjuk őket, így ha formáját tekintve nem is életrajz valójában mégis egy élet regénye kerekedik ki az érdekes gyűjteményből.

A kötet első darabjai az 1910-es évek közepén íródtak, a legutolsók pedig 1933 májusának elején, alig néhány nappal az író halála előtt, így Krúdy pályájának legizgalmasabb, legjelentékenyebb szakaszait kísérhetjük végig ezeknek a dokumentumoknak a tükrében.

A könyv mennyiségileg legnagyobb, s fontosságában is legjelentősebb részét kétségtelenül a levelek alkotják. Krúdy nem volt nagy levelező. Irodalmi levelet – a szó hagyományos értelmében véve – nem is írt. Még kiadóihoz és írótársaihoz írt levelei is többnyire csak szűkszavú közlésekre, üzleti ügyekre szorítkoznak, mégis rendkívül beszédes dokumentumai ezek egy nagy formátumú egyéniség alakulásának, vívódásainak, külső és belső harcainak.

Nem irodalmi levelezést folytatott, leveleinek egy része nem is maradt fent, illetve még nem került elő, a címzettek és a levélírók listája mégis szemléletesen mutatja irodalmi kapcsolatait is. A címzettek között találjuk többek között Kárpáti Aurélt, Hatvany Lajost, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Tevan Andort, a hozzá írt levelek szerzőinek névsorban pedig többek között Cholnoky Lászlót, Kunfi Zsigmondot, Gárdonyi Gézát, Ambrus Zoltánt, Babits Mihályt, Gellért Oszkárt, Germanus Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Móricz Zsigmondot, Supka Gézát, Szép Ernőt, Hatvany Lajost, Dénes Zsófiát, Márai Sándort és Lázár Miklóst, hogy csak az ismertebb neveket említsem.

Igaz, hogy a közreadott levelek és egyéb dokumentumok egy részét már ismertük, elsősorban Krúdy Zsuzsa korábbi közléseiből (Krúdy világa, Krúdy Emlékkönyv, és kisebb folyóirat-publikációk), így együtt azonban most először vehetjük kezünkbe az életrajzi források e gazdag tárházát, amely az anyag okos elrendezése, az író cikkeivel, nyilatkozataival való szerencsés kiegészítése folytán nemcsak a szakemberek számára lesz ettől kezdve a további kutatás nélkülözhetetlen alapműve, hanem a Krúdy írásművészetét kedvelők szélesedő táborának is izgalmasan szép, s nem egyszer megrendítő erejű olvasmánya.

Mint ahogy ez a már említett korábbi publikációkból is kiderült, Krúdy Zsuzsa évtizedek óta gyűjtögette ezeket a dokumentumokat. Családi levelesládájának kincseit éppúgy felhasználta itt, mint a közgyűjtemények anyagát. A szerző, illetve összeállító ízlése, tájékozottsága elsősorban a válogatásban, az elrendezésben nyilatkozik meg. Ő maga összekötő szövegeiben mindig csak annyit mond, amennyi a megértéshez elengedhetetlenül szükséges. Nagyon helyesen a dokumentumokat igyekszik beszéltetni. Szerénysége rokonszenves és csak dicsérhető, a jegyzetekben azonban helyenként talán részletezőbb is lehetett volna. Így pl. nem ártott volna közölni a kéziratos dokumentumok lelőhelyét. Alapvető célját a könyv így is minden bizonnyal el fogja érni, s közreadása talán hozzájárulhat újabb, még lappangó levelek és egyéb dokumentumok felszínre kerüléséhez is. Már most megállapíthatjuk, hogy a kötet közreadása nagy nyeresége a Krúdy-irodalomnak.

Katona Béla


* Krúdy Mária: Szindbád gyermekkora. (Életrajzi regény.) Bp. 1975, Móra Kiadó.
Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád. (Visszaemlékezések, levelek, dokumentumok.) Bp., 1975, Magvető.

 

(Szabolcs-Szatmári Szemle (Nyíregyháza), 1976/1. (február) 127-129. p.)