ÖZV. DR. VOTISKY GÉZÁNÉ KRÚDY ILONA

A LEGFIATALABB TESTVÉR EMLÉKEIBŐL

1. Családi arcképcsarnok

Nagyapánk, idősebb Krúdy Gyula magas, szi­kár férfi volt, sötét hajjal, sasorral és feltűnően tüzes, fekete szemekkel. Közvetlen, kellemes mo­dora sok barátot szerzett részére. Nagyszerű elő­adói képességgel rendelkezett, amit mind a tár­saságában, mind foglalkozásánál kitűnően tudott érvényesíteni. Nagyanyánkkal Győrben ismer­kedtek meg egy honvéd-bálon. Ígéretet tett, hogy el fog érte menni Várpalotára és feleségül veszi. Nagyanyánk szülei nem szívesen hallottak erről a házasságról. Forradalmi idők voltak, amikor is a katonaságot hol ide, hol oda vezényelték. Nagy­apánk betartotta ígéretét, elment Várpalotára, és a 16 éves Radics Máriát magával vitte Komárom­ba, ahol az akkori szokás szerint a honvéd zászló alatt esküdtek meg. A komáromi várban nagy­anyánk a többi honvéd-feleségekkel együtt a har­coló honvédeket étellel, itallal látta el. A világosi fegyverletétel után, amikor a honvédeknek bújdosniuk kellett, nagyanyánk hazament szüleihez Várpalotára, ahol megszületett apánk. Később Szécsénykovácsiba utazott nagyapánk szüleihez, hogy ott várja be a bújdosásból visszatérő férjét. Nagyapánk visszatérése után Debrecenbe költöz­tek, ahol a volt honvédkapitány ügyvédi irodát nyitott. 1867-ben megyei ügyészséget vállalt Kállóban, mert akkor ott volt Szabolcs megye szék­helye. Onnan aztán Nyíregyházára költöztek, ahol véglegesen letelepedtek. 24—25 évi házasság után. amikor apánk letette az ügyvédi vizsgát és volt már, aki eltartsa, nagyanyánk elvált nagyapánk­tól. Nagyapánk ugyanis változatosságot kedvelő férfi volt, és hogy ezt a hajlamát kiélje, nem is volt válogatós. Miután nagyszüleink elváltak, apám együtt maradt az anyjával, nagyapámmal pedig minden érintkezést megszakított. Csak a későbbi években, mikor mi gyerekek már na­gyobbak voltunk, akkor szokta meghívni kará­csony este vacsorára nagyapánkat.

Az elválás után nagyapánk háztartásának veze­tésére magához vette Humik Karolinát, egy kis­iparos 16 éves leányát. Humik Karolina tudta, hogy nagyapánknak volt egy Ilonka nevű kis­leánya, aki 7 éves korában meghalt, és emiatt vígasztalhatatlan. Hogy nagyapánkat ezért kár­pótolja és jobban magához kösse, a rokonságából magához fogadott egy kislányt. Ezt a kislányt nagyapánk felnevelte, örökbe fogadta és adop­tálta. Családunk azonban erről az örökbefogadásról nem vett tudomást, és ezzel a lánnyal, vala­mint nevelőanyjával, Humik Karolinával soha nem érintkezett. Humik Karolina szép, derék, sző­ke nő volt, aki uralkodó természetével a nála sokkal idősebb nagyapánkat erősen befolyásolta. 1907-től 1910-ig volt nagyapánk a Honvéd Menház parancsnoka, ezt az állását azonban házveze­tőnője miatt el kellett hagynia. Ugyanis a Menházban ápolt honvédek panaszt tettek illetékes helyen, hogy nagyapánk házvezetőnője, ki a kony­hát vezeti, sok mindent megvon tőlük, amit aze­lőtt megkaptak. Ezekután nagyapánk kénytelen volt állását elhagyni, és visszaköltözni Nyíregy­házára. Itt halt meg Nyíregyházán 1913 augusztu­sában, 93 éves korában végelgyengülésben. Halá­los ágyán polgári házasságot kötött házvezetőnő­jével, hogy annak részére az özvegyi nyugdíjat biztosítsa, mivel hosszú évtizedeken át gondozó­nője volt.

Nagyanyánk, Radics Mária fekete hajával, kék szemével nem volt mindennapi jelenség. Apja kereskedő volt, Dalmáciából, Nóviból származott. Magyarországra jövet Várpalotán telepedett le. Nagyanyánk úgynevezett katonás asszony volt, hűvös, kimért modorral. Sokat olvasott, állandó­an több újságot, folyóiratot járatott. Éltető eleme a politika volt, éppen ezért csak a férfitársaságot szerette, ugyanis azt tartotta, hogy csak férfiak­kal lehet komoly dolgokról beszélni. Így barát­nője kevés volt. özv. Kohut Jánosnéval és özv. Misleinével tartott melegebb barátságot. Apánk halála után, 1903-ban elköltözött Várpalotára, mert visszavágyott szülőföldjére. Volt néhány igen értékes képe, ezt abban az időben eladta a Szépművészeti Múzeumnak, és ennek az árán egy 3 szobás kis házat vásárolt magának Várpalotán. Apánk halála után is gondoskodott anyjáról. Ugyanis végrendeletében 10 000 Ft-ot hagyott anyjának a nyíregyházi árvaszéknél letétben oly kikötéssel, hogy ennek kamatát negyedévenként folyósítsák anyja részére. Ez a járandóság képez­te nagyanyánk megélhetését. 18 évig lakott Vár­palotán, ezalatt Erzsók nevű nővérem kevés kivé­tellel állandóan nála tartózkodott. Leginkább nyáron szokott hazajönni Nyíregyházára, amikor mi gyerekek szoktunk ellátogatni Palotára. Nagy­anyánk nagy turista volt, még 80 éves korában is versenyt gyalogolt velünk. Házirendje katonai pontossággal volt beosztva, és elvárta, hogy ven­dégei ehhez alkalmazkodjanak. Bár nagyapánk­tól elvált, holta napjáig visszavárta. Elválását a későbbi években nagyon megbánta, és erősen hit­te, hogy a „gróf” egyszer mégis vissza fog hozzá térni. 18 év alatt Palotán kétszer látogatta meg a „gróf”, amikor, úgy mint régen „Mancikám”-nak szólította. Nagyanyánk volt az, aki legelőször felismerte Gyulánk tehetségét, állandóan érdek­lődött irodalmi munkássága iránt, és tőle kapott erre biztatást és elismerést. Gyulánk szülői rész­ről mindezt nélkülözni volt kénytelen, mert apánk nem sokra becsülte az effajta foglalkozást. Sőt! Nagyanyánknak Gyula volt a kedvenc uno­kája, és nagy reményeket fűzött hozzá. A későbbi években gyakran mondogatta: „Szegény Gyula fiam, ha ezt megérte volna, legalább látta volna, hogy nekem volt igazam, és nem neki.” Az 1914- es világháború után, amikor a devalváció bekö­vetkezett, nagyanyám járandósága is lassankint megszűnt. Miután nem volt többé miből élnie, először eladta értékeit, utána eladta kis házát, s mikor mindezek árát felélték, 1921-ben Erzsókkal együtt visszajöttek Nyíregyházára. Tudott te­nyérből jósolni és teákkal gyógyítani, amiatt na­gyon sokan felkeresték őt még messze vidékről is. 1925-ben halt meg tüdőgyulladásban, 96 éves ko­rában, még élete utolsó napján is a 48-as nótákat énekelte: „Nincs már ágyúdörrenés, nincs már honvéd temetés”.

Anyánk, Csákányi Juliska középtermetű, na­gyon szép barna nő volt, sötét hajjal, sötét sze­mekkel és szabályos arccal. Apja nyíregyházi hentesmester volt, akinek a Kossuth utcán volt egy kis üzlete is. Gyermekkorunkban gyakran elvitt minket anyánk a Kossuth utcára sétálni, ahol megmutatta nekünk szülőházát. Anyánk édesapja korán meghalt, és özvegye három gyer­mekével nagy szegénységben maradt. Mivel anyánk volt köztük a legidősebb, neki kellett jár­ni dolgozni, mégpedig oda, ahol éppen munkát kapott. Mikor apánkkal összekerült, Csákányi Ju­liskából Júlia lett, így szokta őt szólítani apánk és nagyanyánk. Anyánk igen eszes, tanulékony volt, és nagyszerű megfigyelőképességgel rendel­kezett. Apánkkal sokat utazott és mindenütt min­den érdekelte. Színes, csillogó fantáziája volt, a legszürkébb dolgokat is élvezhetően kiszínezve tudta előadni. Ezt a csillogó, színes fantáziát anyánktól Gyulánk örökölte. Anyánk a tót nyel­vet kitűnően beszélte, és így apánknak nagy segít­ségére volt a kliensekkel való érintkezésben, és szorgalmas háziasszony volt és gondos családanya, aki gyermekeit féltő gonddal nevelte. 10 gyer­meknek adott életet, ebből 3 meghalt kiskorá­ban. Fiú gyermekeit mindig előnyben részesítet­te velünk, lányokkal szemben. Elsőszülött fia, Gyula volt a kedvence, akire nagyon büszke volt. Aranyos jó szíve volt, jó módjában sem feledke­zett meg azokról a szegény kisemberekről, akik közül ő is kikerült. Lakott hozzánk közel egy igen szegény asztalos. 8 gyermekével, ezeket a gyermekeket odahívta, odaszoktatta házunkhoz, és a fiúkról lekerült ruhákkal és sok minden mással segítette őket. Ezek voltak a Bucsák-fiúk, akik játszótársai és iskolatársai voltak a Krúdy-fiúknak. Szíve titkon mindig a szegény emberek­hez vonzotta, azt az úri osztályt, amely neki nem tudta egyszerű származását megbocsátani, ő sem tudta soha megkedvelni. Soha nem volt beteg, egész életében derűs életfilozófiája volt, ennek köszönhette a legkésőbbi öregkorig testi és lelki rugalmasságát. Végelgyengülésben halt meg 1945 októberében, 86 éves korában.

Apánk, ifjú Krúdy Gyula magas, derék férfi volt, barna hajjal, dús, sötét bajússzal és nagy zöldes szemekkel. Utcai megjelenése tekintélyes, modora pedig kimért, hűvös volt. Mint családapa nagyon szigorú volt, pedig gyermekeit rajongásig szerette. Éjjel bármilyen későn jött is haza, első útja a gyermekszobába vezetett. Minden gyer­mek homlokát megnézte, nem lázas-e, cipőjüket átvizsgálta, nem szorul-e javításra, nehogy bár­melyik is felhüljön. Dr. Ernyei János volt a házi­orvos, aki naponta ellenőrizte a család egészségi állapotát. Ha büntetni kellett, apánk nagyon szi­gorú volt. Ha valamelyik fiú, mert hiszen csak róluk lehetett szó, vagy a kocsis be volt rendelve az irodába kihallgatásra, már tudtuk, hogy nem ússza meg verés nélkül. Éppen ezért anyánk, amit lehetett, eltitkolt előtte, hogy megkímélje őt az izgalmaktól. Apánknak az volt az elve, hogy a gyerekeket idegenben, sőt intézetben kell nevel­tetni, és így is cselekedett. Igen művelt ember volt, sokat olvasott, de inkább a tudományos mű­veket szerette, és kevésbé a társadalmi regénye­ket. Sokat utazott, nyáron a Tátrát szokták felke­resni, ide Gyulánkat is magukkal szokták vinni nagyobb fiú korában. Apánk igen szépen tudott zongorázni, Debrecenben tanult igen jó mesterek­től. Rendesen este vacsora után szokott zongo­rázni, játszott klasszikusokat és magyar nótákat is. Holta napjáig nem tudott belenyugodni, hogy Gyulánk nem végezte el a jogi pályát, és így nem lett az ő utóda. Nagyon sokat dolgozott, hogy nagyszámú családjának jólétét biztosítsa, beteg szíve éppen ezért idő előtt kimerült. 1900 január elsején temették el 50 éves korában.

Béla, apám öccse nagyon szép fiú volt, magas karcsú, fekete hajjal, fekete szemmel. Mikor szü­lei elváltak, még kisfiú volt, és nevelési költségei apánkra hárultak. Középiskoláit Eperjesen vé­gezte, ott is tett érettségit. Később huszárhad­nagy lett Nyíregyházán, ő volt nagyanyánk büsz­kesége. Mi gyerekek rajongásig, szerettük, mert sokszor játszott velünk még hadnagy korában is. Sajnos azonban, a Krúdyak betegsége, a romantikus szerelemre való hajlam hamarosan őbelőle is kiütközött. Szerelmes lett egy 16 éves szép sző­ke kisleányba, akinek mindössze az volt a bűne, hogy szegény volt, és nem rendelkezett a szüksé­ges kaucióval. Bár nagyanyánk is ellenezte ezt a házasságot, de hogy Béla fia mégis bent marad­hasson a katonaságnál, igyekezett apánkat rábe­szélni arra, hogy ő biztosítsa a kauciót a fiatalok részére. Apánk azonban erre nem volt hajlandó, és a sok viharos családi vitának az lett a vége, hogy apánk és Béla között a jóviszony elhidegült, sőt teljesen megszakadt. Azonban minden csa­ládi ellenkezés dacára, Béla mégis kilépett a ka­tonaságtól, és feleségül vette Szakács Matildot, egy kereskedőnek a leányát. Családunk erről a házasságról nem vett tudomást, sőt apánk Bélát kitiltotta a házból, még az anyjához sem volt sza­bad járnia. Miután Béla a katonaságtól kilépett, a törvényszéken vállalt állást, szenvedélyes va­dász lévén, minden szabad idejét vadászattal töl­tötte. Már egy-két éves házasok lehettek, amikor egy ilyen vadászat alkalmával meghűlt és megbe­tegedett. Az orvosok levegőváltozásra küldték, ahonnan már igen súlyos betegen tért vissza az anyjához, ahol pár hét alatt beteg tüdeje végzett vele. Huszonhét éves korában, 1897. szeptember 6-án halt meg.

Bátyám, legifjabb Krúdy Gyula már gyermek­korában nagyon zárkózott természetű volt, még legközelebbi terveit sem közölte senkivel. Nagyon csendes, hallgatag gyermek volt, a játszótársait is inkább csak nézni szokta. A szomszédokkal jó viszonyban volt, annál is inkább, mert iskola­társai laktak ott. Egyik szomszédunk özv. Kovács Ferencné volt, akinél Oltványi Ödön, mint ro­kon nevelkedett. Oltványi Ödönnel, bár 3 évvel feljebb járt Gyulánál, nagyon jó barátság fűzte össze még a későbbi években is. Másik szomszé­dunk Imre János ügyvéd volt, kinek János fia Gyulánkkal együtt érettségizett. Harmadik szom­széd Lenkey mérnök volt, kinek fia szintén osz­tálytársa volt Gyulánknak. Gyulánk nemcsak az idegenekkel, hanem szüleivel és testvéreivel szemben is zárkózott volt, de nagyon jószívű, se­gíteni mindig kész, gavallér természete volt. Talán még nagyanyánkkal szemben volt a leg­közlékenyebb, aki azt szokta mondani róla: „Gyu­la a hangulatok embere, őt nem lehet nyárspol­gári mértékkel mérni.” Ők ketten nagyon jól meg­értették egymást, és ez volt az oka, hogy Gyulánk többet tartózkodott nagyanyánknál, mint szülé­inknél. Ott megtalálta azt a csendet, amire neki szüksége volt, azután pedig ott jól el tudott rej­tőzni apánk haragja elől is, ha a helyzet úgy hozta magával. Így egy alkalommal, amikor előző este elfelejtett hazajönni, két cigánnyal állított be nagyanyánkhoz, hogy a mulatást folytassa. A legnagyobb titkolózás dacára is apánk neszét vette a dolognak, és már indult is nagy bőszen, hogy véget vessen a mulatásnak. Mikor a cigányok az ablakon keresztül megpillantották apánkat, is­merve nagy szigorúságát, máris felkötötték a nyúltalpakat. Mire pedig apánk beért a lakásba, már Gyula sem volt található sehol. Nagyanyánk így mentette meg őt apánk haragja elől, de nem is egyszer. Apánk is jól ismerte fia természetét, és azt, hogy az atyai intelmeket nem hajlandó meghallgatni. Egy alkalommal szüleink azzal a szándékkal utaztak fel Pestre, hogy apánk komo­lyan fog beszélni Gyulánkkal arról, hogy a félbenhagyott jogi tanulmányait továbbfolytassa. Szokás szerint a szállodába rendelték Gyulánkat, és magukkal vitték kocsikázni, ugyanis apánk ezt a módját találta ki annak, hogy Gyulánk az atyai intelmek elől ne tudjon megszökni. De alig kez­dett bele mondókájába, Gyulánk máris leugrott a robogó kocsiról, és csak azt kiáltotta vissza: Kezét csókolom, apám — és nem is látták többet pesti tartózkodásuk alatt. Gyulánk anyánkat na­gyon szerette, bár az még férfi korában is szokta őt korholni. Anyánk nagyon bőbeszédű lévén, Gyulánk megszokta várni, míg kibeszélte magát, aztán a végén csak annyit szokott mondani: „Na, jól van anyám, éppen úgy van, minden, ahogy maga mondja.”

2. A szülői ház és apró epizódok

A szülői ház hosszú, földszintes sárga ház volt, öt fehérkeretes ablakkal. A lakás öt szobából állt, ebből három utcai, kettő pedig udvari volt. A kapu melletti szélső szoba volt az ügyvédi iro­da, ebből nyílott a vizitszoba, és utána az ebédlő következett. Ez a szoba volt Gyulánknak a szobá­ja. Az ebédlőből nyíló udvari szoba volt szüleink hálószobája, utána a gyermekszoba következett, melynek külön bejárata volt. Az iroda előtt levő széles, beüvegezett tornác volt a kliensek váró­szobája, amelyet egy nagy tejüveg-ajtó választott el a család által használt többi résztől. Az iro­dának érdekessége a pipatórium volt, amelyen apámnak gyönyörű érettre kiszívott tajtékpipái sorakoztak. Egyébként a divatban levő bútorok­kal volt berendezve. A legszebb szoba a vizitszo­ba volt, amelynek közepén egy szalongarnitúra, egyik sarkában pedig apánk hosszú beregszászi zongorája állott. Az ablakok előtt virágasztalok voltak elhelyezve, amelyek már február 16-án, megteltek jácintokkal, amivel apánk szokott ked­veskedni anyánknak Juliánná napjára. A mi ud­vari szobáink után következett nagyanyánk, Radics Mária lakása, amely két szoba és mellék­helyiségekből állt. A ház hatalmas nagy udvará­nak a végében volt elhelyezve a konyha, cseléd­szoba, istálló, kocsiszín stb. Az udvar közepén modern tornafelszerelés volt a gyerekek részére, hinta, gyűrűshinta, nyújtó stb. Az udvar folyta­tása egy nagy szőlőskert volt, amelynek helyén épült fel később a két Közép utcai ház. A város szélén pedig egy ötholdas gyümölcsös kertünk volt. Három kutyára emlékszem, volt egy gyö­nyörű farkaskutya, a Fickó, egy puli, a Szerda, és egy kis tacskó, az Ámor. A gyermekek hasz­nálatára volt egy taliga, ehhez tartozott egy kis lovacska, a Zsoli, és egy csacsi, a Linda. Szüleink házánál a vendéglátás igen szíves volt, sok vidéki vendég megfordult házunknál, de melegebb ba­rátságot a Virág és a Dudinszki-családdal tartot­tak fent. A Virág-családdal rokonságban vol­tunk, mert nagyapánk édesanyja Virág-lány volt. Kunfalvy törvényszéki bíró is gyakran megfor­dult házunknál, különben két fiúnak keresztapja is volt. A Riszdorfer-családdal is igen jó viszony­ban voltak szüléink, Riszdorfer Anna zongora-tanárnő volt, aki családunk több tagját tanította zongorázni. Fiatalabb húga, Riszdorfer Elza iránt Gyulánk melegebb érzelmeket táplált érettségiző ifjú korában. Riszdorfer Anna később Zempléni Árpád írónak lett a felesége, Elza pedig Vágner Károly postatiszthez ment feleségül.

Epizódok. Gyulánk egy alkalommal váratlanul megérkezett azzal, hogy pár napig itthon fog pi­henni, és ami fő, este korán fog lefeküdni. Le is feküdtünk már korán, azonban úgy éjfél tájban valami neszt hallott anyám a Gyula szobájából. A következő pillanatban Gyulánk már felöltözve ki is lépett, mondván: Anyám, én mégis elmegyek Jurás bácsit meglátogatni. A Jurás-féle vendéglő volt abban az időben a legjobb Nyíregyházán. Más alkalommal ugyancsak azzal jött le Pestről, hogy hazajött pár napra pihenni, de másnap már vissza is utazott azzal, hogy nem bírja a vidéki csendet.

Mikor apánk egy alkalommal elutazott, Gyu­lánk felhasználta ezt a jó alkalmat, este nagy kirándulást rendezett, a kocsissal befogatott és a kocsikázás végén a Zöldág nevű kocsmában kö­töttek ki. A kocsis is másnap délelőtt került elő, amikor jelentette anyámnak, hogy a kocsmáros addig nem hajlandó kiadni a kocsit és lovat, amíg a számla ki nincs fizetve. Anyám, miközben a ko­csisnak leadott egy nagy pofont a kimaradásért, máris adta neki a pénzt azzal az utasítással, hogy azonnal hozza haza az úrfit, a kocsit és a lovat, mielőtt a tekintetes úr megérkezik. Mire azonban Gyulánk hazakocsikázott, apánk már otthon volt, és csak azt várta, hogy az úrfi bemenjen a szo­bájába, és máris bement hozzá a nagy leszámo­lásra. Anyánk azonban rosszat sejtve utána osont, s a kellő pillanatban közéjük is ugrott, és így a nagy atyai pofont Gyulánk helyett anyánk kapta meg.

1918. szeptemberében Gyulánk felkereste Olt­ványi Ödönt, régi iskolatársát, aki abban az időben főjegyzője és helyettes polgármestere volt Nyíregyházának. Hosszan elbeszélgettek és abban állapodtak meg, hogy felkeresik fiatal­koruk kedves jó barátját, az öreg Benczi Gyulát, a híres nyíregyházi cigányprímást, hogy az ő kedves játékát még egyszer élvezhessék. Benczi Gyula öleléssel, csókkal fogadta őket, s emlé­keik felújítása közben elértek Benczi Gyula klasszikus muzsikájához. Gyulánk megkérte, hogy játssza el nekik a Tell Vilmos nyitányát. Benczi Gyula bágyadt mosollyal azt mondta, hogy megkísérli. Kérte feleségét, hogy adja oda neki a hegedűjét, felhangolta, felállott, s kezdte játszani Tell Vilmos nyitányát. De alig, hogy játszani kezdett, az ő biztos fogásai összekúszálódtak, és ekkor letette a hegedűt és zokogva borult az asztalra, és azt mondta: Ez volt az én utolsó hegedű-játékom, nem bírom már idegek­kel. Így írta ezt meg Oltványi Ödön annak ide­jén a helyi újságban.

 

(45-55. p.)