Színház
Írta: Kemény Simon.
[...]
Zoltánka.
(Színmű, írta: Krúdy Gyula.)
Ez a darab négy felvonáson át tartó merengés Petőfi
nagyságáról; négy felvonáson át húzódó meghatottság a kis Zoltánka haldoklásán
és fiatal halálán; négy felvonáson keresztül tartó rosszalló fejcsóválás a szép
Júlia gyors vigasztalódása miatt. Ez a színpadi műfaj nem sok izgalmat ígér s aki
ezt ment keresni, az Krúdy darabjánál hasztalanul töltötte idejét. A finom
érzelmességek barátainak, a halk, tompított szomorúságok kedvelőinek, azoknak,
akik Krúdy elérzékenyedett mélyről jövő irodalmát oly sokra becsülik: azoknak
rendkívül gazdag estét szerzett a Zoltánka. Az ódon sifonérok fiókjait
kinyitogatni, tartalmukat: fakult írású, megsárgult leveleket; régi
fotográfiákat; anyánk báljairól maradt kotillonokat; táncrendeket; nagyanyánk
viselte csipkekendőket; régi imakönyvet senki olyan szépen előszedni s
elmagyarázni nem tudja, mint Krúdy. Művészetének egyik legértékesebb kincse ez
a szomorú, de férfiasságtól telt elbeszélő hang. Sajnos, a színpad nem
kedvezett neki, szégyenlősen és félszegen feszengett Krúdy művészete a nagy
érdemű közönség előtt, akitől nem lehet annyi áhítatot és türelmes megértést
követelni, hogy egy szerzőnek elnézze, hogy csak költészetet ad, de a produkció
cirkuszi és artista részéről egészen megfeledkezett. A színdarab
megszerkesztésének bravúrját, azt a mértani művet, amely sem egy milliméterrel,
sem egy másodperccel nem tévedhet, azt a konstrukciót, amelyen belül aztán akár
irodalom is lehet a szerző műve, a közönség – igen helyesen – nem engedi el. Ha
elnézőbb volna, akkor mindenki a hiú deszkákra tódulna és Krúdy sem írná
gyönyörű könyveit, amelyek a mai irodalom leltárában a legbecsesebb drágaságok
között szerepelnek. Már pedig ha választani kell, inkább gyönge darabot és
gyönyörű regényt írjon az író, mint fordítva. Persze legjobb, ha mind a kettő
telik valakitől. Krúdy első kísérletében nem egy jele van annak, hogy idővel
ezeknek a szerencséseknek sorába kerül.
(Magyar Figyelő, 1913/29. /december 1./ 387. p.)