I.
— A Magyar Színház bemutatója. —
—
Örökre! — mondja a kedves doktor bácsi; Szendrey
Júlia igéző toilettében az ajtó előtt áll, a
karosszékben, fehér párnára hajtva fejét, Petőfi Zoltán pihen, ez a kis feketerigó,
aki a kőszáli sas útját akarta követni a végtelenben. Oly gyenge volt
szegény, hogy elszédült, amikor a magasba nézett. Most meghalt, csendesen
és hősiesen; a tüdővészes és a zseni közt csupán annyi a különbség,
hogy az egyik testi, a másik lelki rendellenesség. Az elmúlás kiegyenlíti
ezt a különbséget is. Zoltánka halott arca,
mondják, csudálatosan emlékeztetett Petőfi Sándor borongós
arckifejezésére. A függöny legördül, de Krudy
Gyula annyira primitív és mégis öntudatos művészete tovább cseng hallgatói
szívében; az orgona hangja ez, amely templomi áhítatot parancsol. A
színház pedig, ahol Krudy első színpadi műve
megelevenedett, nem templom, még a hangversenyterem fülledt
ünnepélyességéhez sem hasonlítható. (Ennek a színműnek méltó előadásához nemes
tradíciók kellenek, lelkes és lelkiismeretes rendező, színészek, akikben hit és
rajongás él, a Nemzeti Színház jut eszembe csupán, bár összes színházaink
működésében ebben a szezonban fájdalmas dekadencia
érezhető.) A mai est meleg és őszinte sikerében kevés része van a
Magyar Színháznak. Mély és megindult hódolatunk az íróé.
2.
Négy
gyönyörű novella. Az első Szendrey Júliáról szól,
akit még tömjénfüst leng körül, az elesett költő szerelme. Mily érthető és
emberi az a lázas és állhatatos hajsza, amivel az 1850. utáni Pest
fiatalsága a szép asszony után vetette magát. Még ma
is, hogy az isteni Júlia porából talán már kamélia nyílik, átborzong
rajtunk a hím kíváncsisága: az ajka íze, Petőfi itta; a válla
remegése, Petőfi karja fonta át; a karja fehérsége, Petőfi hajtotta rá
megittasult fejét. Krudy Gyula tágranyílt szemű érzékisége, stílusának buja illata még
fokozza Szendrey Júlia jelenlétének testiségét.
Valóban ez a hölgy az, aki a költő fejfájára sötét lobogóul akasztotta
özvegyi fátylát, az érzelgős, kacér, sajátszerű társadalmi helyzetétől bódult
asszony, amint a függönyeibe temeti a fejét és lopva a havas
utcát figyeli. A gavallérja hajadonfőn áll a sarkon, lakkcsizmában és
galambszürke pantallóban, kékre fázott kezében rózsabokrétát
szorongat. (Ezt a bidermájer-képet ily hűen csak
Krudy Gyula festhette, az ő színei ragyognak
itt, mindazok az előkelő és ellenállhatatlanul vonzó kvalitások, amelyek az
írónak megkülönböztetett pozíciót biztosítottak a modern magyar litteraturában.) Az első felvonás után teljes
hangulat áradd a nézőtérre. És ahogy Zoltánka
belép tépett, fekete dolmányában, fürjtollas, poros kalapkájában,
saját magyar sorsunk tragikuma nyilal belénk.
Júlia asszony bálba készül, az üres lakásba beoson két rongyos magyar színész,
Petőfi Zoltán céltalan bolyongásának kísérői. Egy verset dalolnak az elbukó
hattyúról, az élet fájdalmairól; egy ismeretlen Petőfi-költeményt. Megrázó
hatása van. Krudy novellisztikus beállítása minden
színpadi tudatosság nélkül a lélekbe markol. Egy pillanatra elmúlt
ifjúságunk fénye fátyolozza el a szemünket, nyárfák zizegnek, egy tó
vizébe fehér kavicsok hullanak, esti séták a
ligetben, amelynek lombjait bizonyára kivágták már, fejszecsapások ütemes zaja,
egy fehérruhás kisleány a zsebkendőjét lengeti, őszi este temeti el a
kis várost, az emlékezés göröngyei hullanak a múlt
koporsójára. — A gödöllői erdőben verset ír Zoltán és egy rajongó,
bájos gyermek ölébe hajtja lázas, beteg fejét. Csudálatosan finom és
artisztikus ez a felvonás, annyira üde és friss, mint az erdei tisztás,
amely az élettől búcsúzó Petőfi Zoltán boldogtalan, első és utolsó
kalandjának tanúja. — Zoltánkának még egyszer
játszanak a színészek, szerelmese megsimogatja a homlokát, aztán minden emóció
nélkül utolsót pislog a kiégett kanóc: Petőfi fia csöndesen elszenderül...
Krudynak
kedves témája a forradalom utáni írók fantasztikus, korcsmázó ifjúsága; az
öreg Szendrey nyers és konok közönye, amivel a gyűlölt
Petőfi fiának killobbanását nézte, a vándorló
színészek borgőzös útja, Zoltánka emésztő sóvárgása;
néhány, tökéletes acélmetszetre emlékeztető írása tanúskodik arról, hogy bus-komoly, férfias lírája mennyire elmerült e korban, hogy
érzi és érti a szerepeit, mily szeretetteljes közösséget tart az ősi magyar
bohémek kalandos életével. A „Zoltánka”
ezeknek a hangulatoknak becses ajándéka. Egy nagy és kiforrott költői talentum
szól benne a publikumhoz, keresetlen eszközökkel a makulátlan, szűzi
irodalom hangján. Megvalljuk, aggódva néztünk a mai premier elé. Megértik vajjon, lesz visszhangja Krudy
szépségektől túlzsúfolt színművének?
Őszinte
meghatottsággal adjuk hírét Krudy Gyula rendkívüli
sikerének. A közönség már az első felvonás alatt beleélte magát a darab
hangulatába és felüdülve, boldogan élvezte az író nagyszerű magyar
stílusát; előbb a mű magyarsága fogta meg, aztán önfeledten követte az
írót, aki magával vitte a nézőteret olyan régiókba is, ahol a pesti
bemutatók publikuma már régen nem járt. Az első felvonás után nyolcszor, a
második után húszszor, a harmadik után még többször tapsolták ki a függöny elé Krudy Gyulát, a negyedik felvonás alatt rég nem látott
megindultság lett úrrá a nézőtéren. Krudynak a darab
végén még számtalanszor kellett megköszönnie a közönség tomboló
elismerését.
A
szereplők közül elsősorban Cs. Aczél Ilonát kell megemlítenünk, aki Szendrey Júlia nehéz szerepében teljes illúziót
keltett. Sugárzóan szép és értelmes volt, művészi pályája legnagyobb és
legértékesebb sikerét aratta. A Nemzeti Színház súlyos hibát követett el,
amikor a művésznőt elengedte. Aczél Ilonát nyílt színen is
megtapsolták és minden felvonás végén ismételten hívták a lámpák elé.
Emlékezetes estéje volt; remélhető, hogy ezután gyakrabban gyönyörködünk
finom, keresetlen és oly kifejező művészetében. Törzs, a tüdővészes, rajongó Zoltánka,
intelligens, komoly színészi munkát produkált. Legjobb volt a negyedik
felvonásban. Nagyszerű vén komédiás Papp
Miska, aki a mai estén talán a legközelebb járt ahhoz a figurához, akit az
író elgondolt. Verő Márta
újra meglepett bájosságával és egyszerűségével. A közönség tüntető
melegséggel fogadta. Igen jó Dobos
Margit egy komorna szerepében. A többi szereplő játékához, a szerző iránt
való tiszteletből, ez alkalommal nincs szavunk
Lázár Miklós.
(Pesti Napló, 1913/271. /november 16./
17-18. p.)