KRÚDY GYULA EMLÉKEZETE

 

...Ott ült a hajnali órákban az Erdélyi Borozó söntésében, a bejárattól balraeső asztalnál egyedül a magyar irodalom egyik legjelesebbike, Krúdy Gyula. Sudár az alakja, mint a fiatal jegenye, férfiasan szép a feje. A kihalófélben levő magyar dzsentri e díszpéldánya szótlanul, magába mélyedten bóbiskolt hajnalonkint a fehér asztalnál, előtte a megkezdett korsó sör, kezében a cigaretta, füstölögve...

Ritkán, nagyon ritkán volt látható nagyobb társaságban.

Az egyéniségéhez tartozott, hogy kerülte az embereket. Inkább csöndes szemlélője volt a körülötte kavargó, színes, eleven és ragyogó éjszakai életnek. Figyelte az éjszakai vendéglőben az egymást váltó vendégeket. Dióbarna okos szeme a félig hunyt pillák alól a fényképezőgép lencséjéhez volt hasonlatos: pillanatfölvétel arról, ami körülötte történik, hogy aztán később, amikor kiforrott agyában a téma, megjelenjék valamelyik napilap hasábjain a műremek, gyönyörűségére az olvasónak...

Szemközt az asztalával volt az éjjel hírlapszedők asztala. Ide sereglettek a Globus-nyomdából munkájuk végeztével az éjjeli szedők egy kis kvaterkára. Ott kóválygott, föl-alá sétálva az akkori pesti éjszaka egyik nevezetessége, a százhúsz kiló súlyú B. N. kopasz fejével, irtózatos hasával. Köszönt minden belépő és kilépő vendégnek, rámosolygott az artistanőkre, s innen kapta a melléknevét: „Köszönő bácsi”.

Ebben a környezetben láthatóan jól érezte magát Krúdy Gyula. Lélek az asztala mellé le nem ülhetett, csupán azok a kevesek, akiket szemének rebbenésével, vagy alig észrevehető kézmozdulattal magához intett.

Ezek közé tartoztam én is.

 

Reggeli utazás a gumirádlison

 

Egy nyári reggelen, hét óra körül járt már az idő, elhatároztam, hogy korábban fekszem le mint máskor. A borozó már csaknem üres volt, amikor kifizetve a cehhemet, vettem a szalmakalapom és indultam kifelé. Az utam a söntésen vezetett keresztül, s így el kellett haladnom Krúdy Gyula asztala mellett is.

Megemeltem a kalapomat.

– Szervusz, Gyula bátyám.

Kézmozdulattal bökött az asztal másik oldalán álló szék felé. Ez azt jelentette – jól tudtam a leckét -, hogy „méltóztassék he1yet foglalni'”. Ellentmondást Krúdy bátyám nem tűrt.

Leültem.

Rámutatott az üres korsójára, amikor az asztalhoz lépett álmosan az egyik pincérlány – női kiszolgálás volt abban az időben -, aztán a magasba emelve a karját, két ujját mutatta és felém bökött. Nyírvidéki virágnyelv szerint ez azt jelentette: „Két korsó sört, egyet a barátomnak.”

Már ott is habzott az asztalon.

– Szervusz – szólt halkan.

– Szervusz.

Cigarettára gyújtottam és – vártam. Amíg meg nem kezdte a társalgást, addig kukkot sem volt szabad szólnom. De minek is? A hallgatása is tartalmas volt.

Szótlanul ittunk meg három korsó sört, aztán azt mondotta:

– Maradj még, kérlek... Olyan jó így veled ülni csöndesen... Megiszunk még egy snittet, aztán átmegyünk a Bécsi Sörházba...

Ellentmondásról szó se lehetett.

Nyolc óra felé járt már az idő, amikor Krúdy szürke puhakalapját fejébe nyomva, kiléptünk a híres borozó ajtaján, hogy – mint annakelőtte számtalanszor – végigbandukolva szótlanul a Nagymező-utcán, be térjünk a Király-utcában levő Bécsi Sörház-ba.

– Itt szoktam olykor egyedül is sört kávézni – szokta volt mondani a „Vörös Postakocsi” szerzője.

Amint a gyalogjáróra léptünk, utunkat állotta a pesti lumpok híres fiakkerosa, az Árpád.

A cájgja két pompás szürke lóval ott vesztegelt a Dalszínház-utcai oldalon, a járda szélén. Árpád úr mélyen leemelve szürke keménykalapját, így köszöntötte Krúdyt:

– Szindbád nem tehet egy lépést sem gyalogszerrel, ha kiskocsmába vezet az útja... Ezt mondta Rezeda úr is Melindának a regényben, mert ha megszegné szokását, menten elvinné a „Podolini kísértet” ...

Árpád, a fiakkeres, Krúdy regényeiből idézett, s mi sem természetesebb, hogy az alig nyúlfarknyi utat ezúttal nem csöndesen ballagva tettük meg a „macskafejű” köveken, hanem gumirádlison, mint ahogyan az „előkelő pasasérok”-hoz illik.

Árpád a két szürke közé csapott, három perc sem telt el, már meg is állt a cájg a Bécsi Sörház előtt.

Krúdy Gyula – erszényt sohasem láttam nála – benyúlt a kabátja külső zsebébe, kihalászott onnan egy tízkoronás bankót és odanyújtotta Árpádnak.

– Köszöni Szinbádnak a legalázatosabb szolgája – szólt le a bakról Árpád, megemelve kalapját.

Mialatt Krúdy lelépett a gyalogjáróra, s kezét rátette a vendéglő ajtajának kilincsére, a fiakkeros a kabátom zsebébe csente vissza a bankjegyet és halkan mondta:

– Csak nem képzeli, szerkesztő úr, hogy pénzt fogadok el tőle! ... Adja vissza neki! ...

Még volt annyi időm, hogy a tízkoronást

kivegyem a zsebemből és Árpád felé nyújtsam.

– Tegye csak el gyorsan, hogy meg ne lássa, mert menten agyonütne, ha megtudná, hogy...

– De nekem nem kell... Lopja vissza a zsebébe – szólt és a lovak közé csapva, elrobogott...

 

Mért nem járt Krúdy kávéházba?

 

...Teremtett lélek se volt rajtunk kívül a Bécsi Sörházban. Az ódon boltíves falak, a várszerűen épített, ívben csúcsosodó mennyezethez jól illett volna a vakolatlanság, hogy a csupasz téglák rozsdavörös színe még inkább azt a benyomást keltse, mintha ősi lovagvár pinceborozójába lépett volna be a szívesen látott vendég, vértezetten és sisakkal a fején, míg toporzékoló lovát künn hagyta, csatlósára bízva, az ámbitus előtt! ...

Talán éppen ez a középkori hangulat fogta meg Krúdy Gyulát annyira, hogy olyan nagyon szeretett idejárni? Vagy egyedül, vagy velem. Ki tudja?

A kékkötényes csapos szó nélkül hozta a két krigli sört, rendelést sem várva, a belső szobába, amelynek egyik pirosabroszos nagy kerek asztalánál letelepedtünk. Ösmert már minket.

Kívülről már beszűrődött az ablakokon a pesti gettó zsivaja, de ez egyáltalán nem zavarta a nagy magyar írót.

– Látod – törte meg a csöndet, miután megízleltük a frissen csapolt sört -, én az utóbbi években sohasem járok kávéházba.

– Miért, Gyula bátyám?

– Gondolhatod, hogy megvan a maga oka... Mert, nézd csak... te rendőri riporter vagy... írtál már, ugye, többször arról, hogy valaki betért reggelizni a kávéházba... a pincér hozta a kávéját... a reggeli lapokat... s alighogy olvasni kezdte a pasasér az újságot... hirtelen lefordult a székről... és meghalt... megcsapta a guta...

– Hogyne. Talán két, vagy három eset történt az utóbbi években.

– Na látod. De ugye, az nem fordult még elő sohase, hogy valakit kocsmában üssön meg a guta hirtelen, sörözés, vagy csöndes borozgatás közben?

– Nem, Gyula bátyám – feleltem mosolyogva, de belül egy kicsit megdöbbenve –, az még nem fordult elő.

– Na látod. Ezért nem járok én kávéházba...

(Később, esztendők múlva, amikor a sor som és a viszonyaim úgy alakultak, hogy csak elvétve és véletlenül hozott össze az utam Krúdy Gyulával, sokszor eltöprengtem magamban: vajon mi lappanghatott e filozófia mögött? Már 1910-ben félt volna ez az izmos és szikár nyíri dzsentri a haláltól? Ki tudja?)

...Két perc múlva Krúdy szép feje a mellére kókadt. Elnyomta az álom. No most – gondoltam magamban -, itt az ideje, hogy visszacsempésszem a tízkoronás bankót a zsebébe a többi közé. Óvatosan elővettem... lassan-lassan közeledett a kezem a zsebe felé, s mint egy gyakorlott zsebtolvaj, hajtottam vissza a kabátzseb szárnyát... pillanat még és a pénz a helyén van újra, amikor...

– Megittad már a sörödet? – kérdezte, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.

Hirtelen visszarántottam a kezemet.

– Meg.

– Akkor hozass még két kriglit... Nagyon megszomjaztam közben.

Mire a csapos az új söröket az asztalra tette, ismét friss volt és élénk, mintha most kelt volna föl az ágyából.

Ezen a délelőttön szokatlanul bőbeszédűen társalgott mindenféléről. Saját magáról is, ami nagyon ritkán fordult elő. Mert alapjában véve zárkózott lélek volt; nem egykönnyen barátkozó természet. Távol tudta magától tartani azokat, akiket nem kedvelt, de minden sértő él nélkül. Mindig kiütközött belőle, minden cselekedetében megnyilvánult a született magyar úr.

 

Mért nem lett színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból?

 

Egyszerre csak, minden átmenet nélkül azt mondta:

– A Nemzeti Színház fölszólított, hogy írjak színdarabot a „Vörös Postakocsi”-ból.

– Elvállaltad?

– Nem. Mit gondolsz, miért?

– Nos?

Azért, mert képtelem volnék rá... Nem értek hozzá... Ha keresztre feszítenének, se tudnék megírni egy egyfelvonásost sem, mert nem ez a mesterségem... Regény, elbeszélés... Ködlovagok a régi jó időkből... az igen... az az én imádott világom... Muskátlis ablak a szőke Tisza partján... a nyírségi vadludak húzása... kiskocsma piros abroszos asztalkákkal a Tabánban... kis, egydecis szögletes pohárban a hegy leve... a Kereszt-téren az Albecker... schramlizene búg... mint a vadgalamb... Kakukkos óra zörgi, hogy elmúlt az életünkből megint egy darabka... pókháló a pincegádor sarkában... lopótök a penészes hordó mellett odatámasztva... mintha egy öreg óbudai bennszülött most indulna sétára botjára támaszkodva a Viziváros felé... lámpását lóbálva baktat a bakter, figyelmeztetve a lump pasasérokat, hogy kilencet ütött az óra... Látod, ez az én világom, nem a festett deszkák és vásznak hamis és mondvacsinált levegője...

Valósággal ittam a zengő-búgó szavait, a halkan muzsikáló orgonabugást, ennek a kivételes magyar talentumnak a szélborzolta magyar búzatáblákat, s a közöttük virító pipacs és kéklő búzavirág illatát megelevenítő, szuggesztív őserejét.

Pici szünet után megkockáztattam a kérdést:

– Mit mondtál nekik?

– Mit mondhattam volna? ... Azt feleltem az igazgatónak, hogy hagyjanak engem békén, csináljanak a „Vörös Postakocsi”-ból színdarabot, ha akarnak, de adjanak egyszer és mindenkorra érte négyszáz forintot ...

– Ezen aztán megfeneklett a dolog, ugye?

– Meg. Nincs négyszáz forintjuk, úgy látszik... Nem lesz színdarab a „Vörös Postakocsi”-ból, hála Istennek? ... Na igyál...

Pár perc múlva megint elbóbiskolt.

Na most – gondoltam magamban -, de a kísérletezésem a tízkoronással ismét kudarcba fúlt.

Reménytelennek látszott már a helyzet, hogy a bankjegyet vissza tudjam csempészni Krúdy Gyula zsebébe, amikor az az ötletem támadt, hogy leejtem a padozatra, a széke mellé. Majd csak észreveszi, vagy észrevétetem vele, ha fizetésre kerül a sor, hogy – kiesett a zsebéből...

Így is történt.

... A Teréz-templom tornyában éppen delet harangoztak, amikor a Bécsi Sörház ajtaján kiléptünk a napsütésbe.

A szemünk káprázott volna?

Nem. Ott állt a gyalogjáró szélen a cájg. Bakján Árpád, a fiakkeros.

– Tessék beszállni! ... Hazaviszem az urakat... Szindbádot a Margitszigetre...

 

Krúdy emléke egy óbudai kocsmában

 

Óbudán halt meg Szinbád.

Most múlt négy éve, május 12-én. Elaludt és nem ébredt föl többé. Ködlovag lett a ködlovagok szerzőjéből is...

...Néhány héttel a temetése után, Óbudán, a Mókus-utcában, özvegy Kéhli Józsefné népszerű kocsmájának egyik szobájában, a falra erősítve, a legnagyobb csöndben és föltünés nélkül lelepleztek egy kicsiny, négyszögletes márványtáblát, amelyen az aranyozott, vésett betűk ezt hirdetik a hálátlan utókor számára:

 

 

Ennek az egyszerű márványtáblácskának kettős jelentősége van.

Az egyik: megtiszteltetése haló porában is a nagy magyar írónak, hogy azt az asztalt, amelynél szűkebb baráti körével az élete alkonyán szinte nap-nap után összeült csöndes borozgatásra, márványtáblával örökítik meg. (Hogy kik tartoztak szűk baráti köréhez? Ennél az asztalnál ültek vele: Kun Andor dr., Herczegh Elemér, Kerekes Aladár dr., Márai Sándor, Hegedűs Gyula, Szekula Jenő, Trócsányi Zoltán dr., Mann Hugó, Olty Antal, Kállay István, Boros Ferenc, Szirmay István, Bernát Ottó.)

A másik: amikor irodalmi egyesületek és testületek épp csak hogy képviseltették magukat a temetésén, de arról nem gondoskodtak már, hogy elmúltával is hirdesse kivételes tehetségét, ízig-vérig magyar írásainak ragyogó fényét valamely maradandó emlék, – akkor előállt egy óbudai derék kocsmáros, s ódon, földszintes háza egyik szobájának falán megörökíti:

„Itt ült Krúdy Gyula, a nagy magyar író...”

*

Isten veled, Gyula bátyám, elvitt téged is a „Vörös Postakocsi”, de a kerekek, amelyek fölverték az országút porát, nem érték a köntösödet, mint azokét a ködlovagokét sem, akikről oly nagyon-nagyon szépen írtál és te magad is azzá lettél!

Ott, ahol most pihensz, nem fenyeget az a veszedelem, hogy kikapcsolják a villanyórát, de van Óbudán egy kiskocsma, ahol most is könnycsepp fátyolozza valakinek a szemét, ha ráesik a pillantása arra az egyszerű márványtáblácskára...

Matskássy József

 

(Magyarság, 1937/110. /május 16./ 9-10. p.)