Krúdy Gyulához

Írta: Milotay István

Ezt a cikket 1917 május 10-én
írta Krúdy Gyuláról Milotay István.

Kedves Gyulám, évek óta úgy járunk-kelünk itt Budapesten, hogy csak éppen köszöntjük egymást szégyenlősen. Mint a székely utcaseprők, a dunántúli rendőrök, vagy az alföldi villamoskalauzok, akik kikoptak a domíniumokból, a csodaszép erdélyi hegyek, a dunántúli lankák és a végtelenbe ásító alföldi televény kicsúszott alóluk, „állás”-ba jutottak idefenn s borzasztó restellik egymás előtt a karrierjüket.

Leggyakrabban a körúton találkozunk, Budapest szegény, szomorú karavánútján, ahol egy elzüllött országi szerencselovagjai és szerencsétlen aranyásói futják végeszakadatlan zarándokútjokat.

Most már bevallom Neked Gyula, hogy ilyen találkozásunk alkalmával én megálltam néha, utánad fordultam, utánad néztem egy pillanatra. Azon gondolkoztam ilyenkor, hogy utánad kellene kiáltani is: Krúdy? Hisz olyan sok mondanivalónk volna egymásnak...

Az évek múltak és én sohase kiáltottam utánad.

Most megint, évek óta, már egy redakcióban vagyunk mindennaposak s még mindig nem mondtuk el egymásnak, amit szeretnénk. Úgy szokott lenni: az egyik ajtófélfához Te támaszkodsz, a másikhoz én s sok mindenről beszélgetünk, de leginkább hallgatunk, mert ehhez különösképpen értünk mind a ketten. Aztán elkezelünk egymástól, de mindig úgy, hogy ez a kézszorítás azt mondja: akartam valamit Neked mondani, de majd legközelebb.

Most azonban csakugyan beszélgessünk, Gyula. Egyedül ülünk a tavaszi napon, előttünk a Balaton, hátunk mögött a siófoki strand még becsukott fehér bódéival, a gesztenyefákon fehér-rózsaszín virágok, mint óriás zöld csillárnak a gyertyái, poharunkban mint a vér, úgy ragyog az ebédutáni napfényben a vörös bor; este vissza kell mennünk Pestre, beszélgessünk hát, Gyula.

Most egyedül vagyunk, mint két akácfa a nyírségi országút mellett, köröskörül senki élőlény, a zöld vetések felett a tavaszi szél suhog s nemsokára bealkonyodik, mit mondhat egymásnak újat ilyen két vén fa? Hisz, ha nem szólnak is, örökké ugyanazt gondolják. Együtt nőttek fel egy állóhelyükben, ugyanazt látták az életükben, ugyanazt a képet, ugyanazokat a színeket, ugyanazokat az embereket, ugyanazt az eget és ugyanazt a földet. Látták számtalanszor valamikor régen az agarászó lovasok sziluettjét a kora hajnali októberi ködben, látták a szomszéd faluból az urakat sárga kocsin bőrfedeles fekete hintón a városba hajtani, látták az ispánt, akinek arcát a végeszakadatlan tűnődés szoborrá ráncolta, látták a zsidóbérlőt piros kalapú feleségével a városba menni a szekéren tengeri csutka ülésen ülve, látták a parasztokat apró lovakkal, látták egy évben egyszer a grófot, látták a fehérlábú parasztlányokat virító piros szoknyájukban búcsúra vonulni lila és fehér zászlók után, látták mindennap a porfelhőkben hazatérő kondát és csordát; látták a csendőr elől futó zsiványokat lobogó hajukkal, a vadmadarakra emlékeztető kiáltozásukkal, látták a soha ki nem száradó tenyérnyi tavat, látták a fűzfákat messzi a töltésen túl, a holdat kelni novemberi éjszakákon, a vándorlegényt küszködni a hófúvással piros alkonyatnak idején s hallgatták az égről lekiáltó vadludakat. Annyiszor látták s annyira tudják mindezt, mit mondhatnának egymásnak?

Úgy-e, ezért nem szoktunk mi beszélgetni egymással.

Mégis, én most meg akarok Neked köszönni, kedves Gyulám, egy sereg tiszta élményt, alakokat, színeket, hangokat, amelyekkel megajándékoztál írásaidban s aztán kérni akarok Tőled valamit, nem magamnak, de mindazoknak, akik Téged szeretnek azzal a szeretettel, amely néha követelővé is tesz Veled szemben. Mindezt pedig új könyved alkalmából, amelyet az éjjel végigolvastam.

Kedves Gyulám, mindenekelőtt Te ajándékoztál meg a Vörös postakocsi első kötetében Alvinczy alakjával, aki ott kísért évek óta elválhatatlan ismerőseim, néma útitársaim soraiban, akiket mind a szép és nagy könyvek adtak nekem. Ez az Alvinczy a Te művészeted jóvoltából úgy él tovább bennem, olyan kísérteties elevenségével a valóságnak, mint örök szerelmem, Karenina Anna, mint Dickens emberei, mint Thackeray Esmond ezredese, mint Gogoly látomásai közül, mondjuk, a drága Nozdrev, vagy mint Lermontov szőke hajával és fekete szemével; vagy akinek a nevét elfelejtettem. Ahogy Te Alvinczy alakját leírod!, nem tehetek róla, ki kell mondanom, az engem művészetének egyszerűségénél és nagyságánál fogva mindig a Napoleonéra emlékeztet, a Béke és háborúban Borodino előtt, miközben Fabvier jelentést tesz neki.

Hogy tudsz Te korokat visszaidézni, Gyula. Sohase felejtem el egy kis tárcádat. Semmi se volt benne: egy katonatiszt és egy színésznő találkoznak egy balatonparti csárdában a múlt század húszas éveiben. Öt „kramplis” tárca volt az egész, de olyan illattal, mint a régi imakönyvekben lepréselt virágoké, egy egész kor minden parfőmje és élettől ma is finoman reszkető lehelete, érzései, viselete, szavai; külön napfénye és borának külön tüze egy miniatűrbe sűrítve, amit örökké el tud nézni az ember és nem tud betelni vele.

Aztán, emlékszel a Pici-re, Petőfi Zoltán idejéből? A szőke kiskocsmai kiszolgáló lányra, akit ő nehéz halálos ágyán, arcán a tüdővész sárga-piros rózsáival, magához kéret azon a hóförgeteges decemberi éjszakán. A belvárosi Aranykéz-utcába. Mialatt a szél a boltajtók felett a bádog cégéreket zörgeti s a Nemzeti Színházban Laborfalvynénak tapsolnak...

Vagy emlékszel Matskássyra, a testőrre, aki a nyírségi házban él a falu végén, az országút mentén, a dombtetőn s a téli éjszakákon gyertyafény mellett gálaruhában járkál fel-alá a pádimentumos szobában, a nagy királyné képe alatt, egy mosoly emlékére és tiszteletére. És Ábrándos Ábrándira, a szegény nyurga, költői-lelkű vándorszínészre, emlékszel, akit egy szepességi kőbástyás városkában egy disznótoros mulatságba sodort a véletlen, ahol, – jóllehet hasa már a hátához száradt a koplalástól, ennie nem szabad, csak innia rogyásig, a sültekkel rakott tálakat elkapkodják az orra elől, s ő szegény hajnalra emlékül a dorbézolásból szikkadt, céltalan életébe elviszi magával nem a sültek illatát, hanem egy forróságos, hófehér asszonyi kar érintését, amely a lakoma közben arcához ért.

Neked köszönhetem Gyula azokat az őszi színekben fénylő és haldokló szépségű és nyírségi képeket, amelyek ennek a két olyan végletesen ellentétes arculatú tájéknak a lelkét árasztják magukból különös embereken, különös házakon, különös alakú fákon keresztül, félelmetes realitás és titokzatos valószínűtlenség vegyülékével.

A Nyírségnek, ennek a nappali világításban olyan józan, az alkonyat félhomályában s az ősz párájában olyan turgenyevi vidéknek árnyéka a Te írásaidból jár vissza hozzám azóta, hogy onnan elszakadtam. A borókakoszorús, vas ajtós cipcer-kocsmák dorbézoló zsoldosai Bethlen Gábor és Wallenstein idejéből éppoly élő alakok lesznek érintésedtől, mint a szabolcsi régi híres szép özvegyasszonyok. S hogy tudod Te le írni az ájult, szegény, piszkos, unalmas alföldi kisváros embereit és éjszakáit, amikor odakünn vonítanak a kutyák. A hold tébolyodottan botorkál a felhők között, s az „Arany Sasban” Ugovszky tanár úr és a kvietált lengyel főhadnagy biliárdoznak, a söntés rácsa mögött a szegény; piros blúzos kisasszony ásít s be-bedűl az ajtón a korhely megyei levéltáros. Az unalomtól félholt cigányok a Rákócziba kapnak s otthon az asszony sír öt szuszogó gyerek között a szomorú dunyhás szobában... És ki ismeri nálad jobban, Gyula, a nyolcvanas évek Budapestjét, San Franciscot a magyar Kaliforniában szélhámosaival, burgerjeivel, gavallérjaival, színésznőivel, mulatóival, spekulánsaival, kártyásaival, íróival, redakcióival, ecetfás tabáni házaival, a halott Buda csodáival, mint Te?

S mégis ennyi szépség, ennyi írói hivatottság mellett valahányszor a könyveidben lapozgatok; nem tehetek róla, nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, milyen könnyelmű, milyen végtelen nagy úr vagy te, Gyula, abból a keleti fajtából, amely ragyogó bravúrokban tékozolta el az életét, aranypénzeket dobált a tömeg közé, amerre járt, de hotelszobában lakott s kényelemből, félig a világ iránt való megvetésből, félig szeméremérzésből sohasem tudta elszánni magát, na, most egy nekigyürkőzéssel egészet alkotok, olyat, amibe egy öleléssel belefoglalom mindazt, amit eddig töredékeiben adtam.

Pedig én ezt kérném tőled, Gyula. Az új nagy magyar regényt, – amelyet a kritikusok, akikhez én nem tartozom, mesterségüket se értem, – Herczeg Ferenctől kezdve az utolsó harminc év minden magyar írójától számon kérnek, egyre reménytelenebbül. Ezt a regényt az utolsó negyedszázad Magyarországából senki se tudná úgy megírni, mint Te, Gyula, ha akarnád. Megmondom azt is, hogy az eddigieken kívül és felül miért éppen Te.

Azért Gyula, mert Te ennek az új kaotikus magyar társadalomnak még abból a rétegéből jössz, amelynek az írói, művészi és politikai szemhatára egyaránt arra volt diszponálva, hogy egy nagy tehetségben tudja látni, áttekinteni az egész magyar életet, összes ambícióival. Te nemcsak a parasztot és a félurat ismered, mint Móricz Zsigmond, nemcsak a pesti doktorokat, kávéházakat; csirkefogókat és a Lipótváros régi és új dinasztiáit, mint Molnár Ferenc, nemcsak a Herczeg Ferenc dzsentrijét, hanem az igazit, a titokzatos őslényt, akit még meg nem írtak, akivel Justh Zsigmond próbálkozott. Te ismered a zsidóságot nőiben és férfiaiban, jobban mint Bródy Sándor és ismered az ország nagyurait, nem úgy, mint Szomaházi István, vagy szegény Beniczkyné Bajza Lenke. Te ismered mindezeket és, – ami legfontosabb, – nem vonzódol külön-külön egyikhez sem, egymáshoz való viszonyaikban objektíve tudod látni őket, mindegyik érdekel, mindegyiket nagyszerűen érzed, de egyik se tud úgy elhatalmasodni rajtad, hogy csak azt az egyet írd s egyik alakja elhomályosítsa előtted a többieket.

Ezért tudnád Te az új magyar regényt megírni Gyula, ismétlem, ha: akarnád. És a másik nagy erődnél fogva, az eltűnt korokat, a porrávált embereket felidéző képességeidnél fogva meg tudnád írni úgy, ahogy mi látjuk a hatvanhetediki Magyarországot, amikor Ferenc József négyes fogaton járt vármegyéről-vármegyére s a nádasokban; út menti erdőkben urakból lett betyárok lőttek a fehérkabátos szalinérekre. Az akkori nőket, a nagyanyáinkat, a szépanyáinkat senki se tudná úgy megírni, mint Te és megtudnád írni úgy, ahogy mi látjuk a negyvennyolcadiki és negyvenkilencediki Magyarországot. Emlékszel rá, amikor Görgey Szentgyörgyábrányban, a szabolcsi oláh faluban, a rekkenő júliusi estén fogadja Bethlen Kázmér grófot, a magyar külügyminisztert a zsúptetős faluházán, kinn az utcán a csordát hajtják hazafelé, a szomszéd földes-szobában a vezérkar vacsorázik és két magyar úr fojtott, halálos gyűlölködéssel szívükben egymás iránt arról alkuszik, hogy minden veszve, föl kellene ajánlani a cár nagybátyjának Szent István koronáját...

Hogy meg tudnád Te írni mindezt, Gyula. Megírod-e?

Nézd, a pohárban pirosló bort, hogy süt át rajta a napfény, aztán átmegy rajta a tekinteted azzal a különös nézéssel, amely sohase az előtte álló tárgyon pihen, hanem mindig azon túl, az ismeretlen messzeségbe réved, ahogyan úri kalandorok tekintetével átnézel rajtam és nem felelsz...

(Magyarság, 1933/109. /május 14./ 16-17. p.)