Krúdy Gyula

 

Ahol a bölcsesség nem segít, csak a mese gyógyíthatja a lelkeket. Ahogy a nagy mese mondók csillaga mindig olyankor ragyog fel, mikor a tömegek kétségbeesése a szörnyű valóságok világából visszafordul az álmok felé, ahol testet ölthet minden vágy s ahol a valóság is álommá enyhül. Ahogy Krúdy Gyula írásaiban úszott a mesterséges paradicsom felé három generáció: az első, amelyik minden idegszálában érezte a katasztrófákat megelőző nagy feszültséget, a második, amelyik a katasztrófákban egész életstruktúrájának szétzúzódására rémült fel, a harmadik, amelyik a valóságos sírjába fektetve, csak a meséből meríthet reményt, hogy felépítheti újra azt a világot, amely nem a halálhoz hasonlít, de az élethez.

Banális eszköz, amelyik alakjaihoz hasonlítva, jellemzi a költőt, de a banális eszközök sokszor élesebben állapítanak meg valamit, amit a legfinomabb elemzés se tud. Krúdy Gyulát is így jellemzi egyik alakja, akiben önmagát rajzolta meg s azokat a kalandokat, amelyeket átélt s azokat, amelyeket csak szeretette volna. Szindbának, a tengerésznek a hajóján mindig ott ült maga a nagy mesemondó is, belépett vele titokzatos házakba, amiknek kapuja magától nyílt fel, hallotta a rekedt suttogásokat, amelyeket furcsa öregasszonyok nyögtek éj fél után a templomtéren Szindbád fülébe, sétált vele girbe-görbe utcákon, ahol egyszerre láthatatlan ablakokból a lábuk elé levendula hullt, belépett rosszhírű házakba, ahol csupa arisztokrata hölgyek ültek, találkozott öreg alakokkal, akik misztikus jeleket mutogattak neki. Szindbáddal mindig csoda történt, ahogy csoda történt Krúdy Gyulával is, mert a csoda soha nincs a külvilágban, amely az embereket körülveszi, de magában az emberben, aki átéli a csodát és nem csinálja, nem formálja, nem irányítja, csak figyelmes fülekkel és tágra nyitott szemekkel nézi és hallgatja a maga életét.

Amit Krúdy a világban látott, az minden bent az ő lelkében történt. A nyílegyenes városi utcák titokzatos sikátorokká görbültek, a masszív házak teteje elferdült, a járó– kelőknek vasorra nőtt, a vízvezetéki csap meséket zümmögött, az autóbusz recsegés régi szekerek emlékét keltette fel, az esti árnyak titokzatos formákat öltöttek s a milliós fővárosban kivirágzott az a furcsa és különös hangulat, ami a felvidéki városkák holdas éjszakáin fogja el az embert, hogy végül már nem csodálkoznék, ha fehérparókás lakájokat látna régi postakocsik bakkján s krinolinos hölgyek cicáznának a platánok alatt a mezőn. Kis titokzatos budai kocsmák mélyén Krúdy Gyula rejtett hordó­kat ismert, amikben csodálatos borok rejtőztek. Krúdy Gyula megittasult, de nem ezektől a boroktól, de valahogy attól a vi­lágtól, amelyet maga körül látott s amely bent a saját, mindig titkokat érző, csodákat látó, mindent hívő és semmin nem csodál­kozó lelkében élt.

Inventárszerűen mindenki számba szed­heti ezeket a csodákat: téli est, döcögő vo­nat, barokk kapu, görbe utca, kinyíló ablak, kakukkos óra, levendula illat, meisseni por­cellán, krinolin, régimódi cilinder, pislogó lámpák, titokzatos harangütés s az egész misztikus világ fölött valami csendes és ked­ves humor, amellyel a varázsló a maga cso­dáit nézi, amelyeknek a trükkjét tudja s amelyekben mégis valahogy hisz. Ez a kel­léktár ott van mindenütt, ahol irodalomról folyik a játék, csak éppen művész kell hozzá, aki magara veszi. Kontár kezében színfalhasogatás, igazi és nagy művész ke­zében a megelevenedett csodák birodalma.

Szindbád utazása véget ért. Megtörtént vele a legnagyobb csoda, amelyet már nem néz­het és nem hallgathat figyelő szervekkel s legfeljebb egy utolsó csendes mosolygással állapíthatta meg, hogy a legegyszerűbb do­log is milyen csodás és a legnagyobb csoda is milyen egyszerű s az a kis szerkezet, amelyről az ember mindent tud és nem tud semmit, a nagy zseniknél is ugyanúgy áll meg, mintha közönséges halandók lettek volna.

 P. A.

 

(Ujság, 1933/108. /máj. 13./ 5-6. p.)