Perepatits Antal
KRÚDY NYOMÁBAN . . .
Az irodalom
területén a statisztériához tartozom az egyszerű, átlagos olvasók rendjébe. Ez
a véleményem saját magamról nem változott meg azóta sem, hogy ebben a
témakörben időközben írnom is kellett egyetmást és
még attól sem, hogy Kellér Andor – tudomásom szerint
Kárpáti Aurél sugallatára –, írói mindenhatóságának jogalapján kinevezett
engem, az „őszülő debreceni férfiút” Krúdy elsőszámú és legfanatikusabb
rajongójává.
A
Krúdy-birodalomban köztudomásúlag sok különc, elférek köztük én is – gondoltam
magamban és napirendre tértem olyan közönnyel a dolog felett, mint valami
régimódi könyvelő, aki könyökvédővel a karján annak rendje-módja szerint
kitöltötte a „követel” rubrikát.
Az évfordulók
azonban és a rang, amelyet a Mester után immár hűséges famulusa, Kellér Andor is adományozott nekem, köteleznek arra, hogy
idejegyezzek néhány sort, amiknek most jött el az ideje, olyan őszinteséggel,
amilyen csak Rousseau vagy szent Ágoston nevének említésekor érződik fel
képzeletünkben, ezen felül legfeljebb olyan alkalmakkor – és ez a legnagyobb
őszinteség –, amikor Szindbád elutazása előtt igaz szerelmet és hűséget hazudik
a nőknek. (A közelben gyors lovak kapálják patájukkal a földet: Szindbád új
útra indul és miközben a kocsis zöldülő kabátját nézegeti, magában hangtalanul
újabb hűségeskü szövegét fogalmazza.) A most olvasott bekezdésből is, és más
egyebekből is nyilvánvalóvá válik a közhely, amelyet hangsúlyoznom kell, hogy
filológia és krúdyzmus teljesen ellentétes fogalmak.
Ami alább következik az Szindbád módszerei szerint készül: kötetlenül, tisztán
emlékeimre bízva magamat elmondom hogyan eredtem annak idején Szindbád nyomába
és hogyan futamodtam utána majdnem negyven esztendeig.
Szindbád és A
vörös postakocsi idejében értem olvasóvá. Az idő a freudizmus virágkorával
azonos. Én is a velem egyívásúak is, faltuk a Ferenczy Sándor által magyarra
ültetett sárgafedelű füzeteket. Amikor egy alkalommal a Szindbád ifjúságában
ahhoz a passzusához értem amikor Szindbád éjjeli lámpa szeretett volna lenni a Sacre Coeur-ben, keresett nőorvos
Pesten stb., rádöbbentem arra, hogy ime itt egy
illusztráció Freud tanához. Mert – most is joggal kérdezem – mi egyéb e mondat,
mint a Freud tana szerinti ún. „vágyálom” (Wunschtraum)
? Feltételezhető-e, ha Freud történetesen magyarul is olvas, felvehette volna-e
ezt a mondatot művének casuisticájába?
Azóta már többet
tudok Krúdyról és a kötetről is.
Azt írta róla
Tisza István lapjának a Magyar Figyelőnek kritikusa, hogy az addig Mikszáth
utánzó K. Gy. kitépte magát addigi gyökereiből és a
köteten erősen érzik az orosz határnak nem fizikai értelemben vett közelsége.
(Itt egyelőre pontot teszek, de később majd folytatom a gondolatot.)
Hosszú évekig
ilyen módon és ilyen jogcímen faltam Krúdyt, amikor a bennem levő tornyok
összedőltek: A Nyugatban olvastam Ferenczy Sándor cikkét, amely bizonyos
szempontból rangsorba veszi az akkori írókat. K. Gy.-ról
azt írja: bámulom, mert ösztönös, minden kimódolástól mentes író. Ferenczyról akkor már tudtam, hogy Nyíregyházáról származó jóismerős, gyakori beszélgető partner, az akkori
irodalomnak nemcsak ismerője, hanem sok esetben ihletője, irodalmi kérdésekben
és különösen ebben az esetben megfellebbezhetetlen fórum. Ítéletét másodfokon
nemsokára Schöpflin Aladár is helybenhagyta ugyancsak
a Nyugatban.
A bennem lefolyt
csendes tragédiát enyhítette és ilyetén sorsomat erősen befolyásolta, hogy
kevés idő múlva, közeli ismeretségbe kerültem a Három Holló „nyomdafesték
szagától megrészegedett” kocsmárosának feleségével, aki nagyon sokat beszélt
nekem mindarról, ami a Három Holló-ban történt és
mindazokról, akik a Holló borából inni szoktak.
A Három Holló egy
cseppet sem volt előkelő kiskocsma. Vendégei főként lányokből
és a közeli operaház zenészeiből állottak, akik előadás után bajuszukat itt
sörbe szokták mártani. Irodalom történeti nevezetessége attól az időtől
számítódik, hogy Nagyvárady Endre éjjeli
udvartartásának rezidenciája lett. Itt fogadta a költőfejedelem uralkodótársait
és hódolóit. Hangos és szenvedélyes ún. hitviták folytak itt és elvben meg szellemben
itt készítették a petárdákat, amelyek Rákosi Jenő és Tisza István
tönkretételére robbantak. Szívesen járt erre a barátságos helyre az akkori
irodalom színe-java, csak Hatvany Lajos cilindere és redingotja
vált el élesen a környezettől.
A Holló felesége
az Angolkisasszonyoknál tanulta a magyar nyelvet és irodalmat és érettségi után
ilyen előtanulmányokkal cseppent a nagyok világának kellős közepébe. Így
történt, hogy hosszú esztendőkön keresztül egy külön, az én számomra készült,
eleven irodalomtörténetet olvasgattam.
Sokat köszönhetek
ennek az asszonynak. A többek között a következőket:
Krúdy hívei
voltunk mindketten és sokat beszélgettünk a legfőbb Krúdy-témáról, az álomról.
Rövidesen azt kellett megállapítanunk, hogy egyező időben, mindketten egyszerre
hasonlót vagy (a leggyakoribb esetben) ugyanazt álmodtuk. Egyszerre merült fel
bennünk a gyanú is, hogy udvariasságból (vagy más egyébből) becsapjuk egymást
és később azt a módszert használtuk, hogy előre leírtuk egymásnak álmainkat és
így győződtünk meg az igazságról, de megtörtént, hogy az egymást keresztező
levelek is bizonyítottak.
Az asszony
ötletéből levelet írtam Szindbádnak, aki akkor Az Újság mellékletén
álomfejtéssel foglakozott. Azt kértük tőle mondaná meg nekünk, honnan e
véletlen és honnan jönnek az egyforma álmok.
Szindbád azonnal
válaszolt.
A „Vándorlegény”
jeligéjű üzenet így kezdődik „Meg kell hagyni, hogy az elmúlt hét
álompostájából hangjában és témájában kiemelkedik Vándorlegény levele.”
Boldogok voltunk,
mert mi ismertük és tudtuk, hogy a dicséret és elismerés szuperlatívusza nála
így kezdődik: „Meg kell hagyni, hogy...”
Érdemes
idejegyezni azt is, amit az álomra vonatkozólag üzent. Amaz ikerálmok közűl való, amit akkor álmodnak a szerelmesek, ha kezükben
ugyanazzal a verskötettel térnek éjszakai nyugovóra.
(Évekkel később
megtagadtam olvasói mivoltomat. A Rádió Újság kétoldalas rövid prózára
hirdetett pályázatot. Ezt a történetet írtam meg – jóval halála után –, az
„Álmoskönyv becsukódik” címmel a pályázatra és több mint kétezer írás közül
nekem ítélték a díjat dolgozatom tiszta és helyes magyarsága, tehát stílusa
érdeméből.)
Az újságokat és
folyóiratokat a Krúdy előfordulások szerint értékeltem. Hamarosan végeztem a
rendes forgalomban megszerezhető írásokkal és akkor a könyvtárakat kezdtem
bújni: egészen előlről kezdtem. Ebből a korszakból is
vannak kedves emlékeim, amelyeket nem szándékozom a szűk tér miatt szaporázni,
de ízelítőül felemlítem az olyanszerű meglepetéseket, mint amikor Szemere
Miklós egyik lapjának, az Előkelő Világ-nak borítólapján, ahol a
munkatársakat szokták emlegetni, felsorolni és ismertetni egy és ugyanazon
oldalon fedeztem fel Erdélyi Gyula (Sylvester titoknok), Pilisi Róza (Madame Louise) és Krúdy Gyula nevét. „Idő állj, óra járj” felírás
olvasható a finom merített papíron megjelenő folyóirat emblémájában és a
szerkesztő neve Lengyel Gizella, a postakocsi Dideri Dirje. (Erről a szerkesztő-dámáról az a hír járta, hogy
vidéki előfizető körútjain falusi káplánokkal szokott verekedni.) Olvastam azt
a főként Krúdy tollából származó sok-sok hírt különösen a Művészvilágban és a
Magyarországban, amely ugyancsak a postakocsiból ismert Medve Miklósnak és
bájos színésznő partnerének szerelmi történetét tárgyalja, amikor a színésznő
nyílt levélben kéri fel Medve Miklós Debrecenben lakó szüleit, hogy vőlegényét,
akit őrültnek nyilvánítottak a családi fogságból eresszék szabadon. Követtem
Simli Mariska történetét stb. stb.
Itt egy csak
általam ismert titkot kell felfednem. Korabeli rejtély volt K. Gy. jólértesültsége. Senki sem
tudta ezt annak idején megfejteni, pedig az ügy túl egyszerű.
Pilisi Róza
kiérdemesült öreg dámákat tartott abból a célból, hogy a városba, a felsőbb
tízezer körében szállongó történeteket, pletykákat hírül vigyék.
K. Gy. 1896-ban érkezett Pestre, 1898-ban már azt a
díszalbumot szerkeszti, amely a legrangosabb 5000 magyar nő részvétsorait
közvetíti, Ferenc Józsefhez a királynénak 1898-ban bekövetkezett halála
alkalmából, díszes kiállításban, fekete papíron fehér tintával sajátkezüleg írva.
Madame Louise öregasszonyai és ezek a nők voltak az egyik, a
jelentéktelenebb hírforrás, a másik – az ujságíró
számára jelentősebb és hasznosabb – Szemere Miklós, akiről nincs jogom kétségbevonni mindazt, amit róla Kellér
Andor írt nemrégiben második kiadásban megjelent „Zöld gyep zöld asztal” című
könyvében. Szemerének ez a külső, látható alakja azonban álca. Az a nézetem,
hogy ha nem is az akkori Európának, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiának
bizonyára legtehetségesebb kéme volt.
Szemere, – aki
különben a postakocsi Alvinczyjével azonos – és ez
Krúdyból is kitűnik – egy csomó lehetetlen figurát tartott és pénzelt maga
körül. Amikor levelezését átnéztem azonnal gyanum
támadt. Levelezéséből kitűnnek pl. olyan adatok, hogy a törököknek az első világháborúba
a Monarchia mellett való belépését a maga dicsőségének tartja. A levelezése
elárulja, hogy II. Vilmossal is szoros kapcsolatban állott. Szemerét kitiltotta
Ferencz József Bécsból, elmenekült Szentpétervárról,
ahol az osztrák magyar követségen szolgált. A hír mindenütt párbajokról, kártya
csatákról szól, de magánlevelezése szerint diplomáciai kártyáit is sűrűn
keverte. Felfigyeltem erre a tevékenységére már a levelei alapán
is, de bizonyságot erről nekem Angyal André (debreceni egyetemről) szolgáltatott
véglegesen, amikor közölte velem, hogy az akkori orosz-magyar irodalmi
összekötőtisztnek Bonkáló Sándornak hagyatékában olyan írások vannak, amelyek
szerint Szemere a cári udvarnak is szolgálatokat teljesített és hogy tagja volt
az egyik nagyon sötéten reakciós orosz titkos egyesületnek is.
De nagyon
messzire vezetne, ha ezt a felsorolást még tovább folytatnám. Ehelyett inkább
summázom azt, ami olvasmányélményeimből leszűrődött. Kutatónak sohase lesz
könnyebb dolga, mint nekem volt Krúdyval. Ti. a vele történteket, (majdnem
kizárólag azokat) megírta regényekben és a regények epizódjait újságműfajokban.
A kétféle anyag összehasonlítása, – ezen felül az élményanyag és a mű
összehasonlítása – feleletet adhat számtalan ma még problémának tekintett, de így
leegyszerűsödő kérdésre.
Ismét csak
példaként érintem, hogy regényei öt nő köré kristályosodnak (akik a köztük levő
Pilisi Róza és Marinovich Jolán foglalkozása ellenére
is), valamennyien „szentek és mártírok”.
Az a munka, amit
így végeztem, olyasféle mint amilyent Radics János (a nagyanyai részről való
nagybácsi) végzett el 1899 december 31-én (Fin de siècle!)
éjjel, Id. Krúdy Gyula szobájában, annak érdekében, annak halála előtti
órákban, amikor is: legyeket fogdosott, majd pedig K. Gy. apjának megbízása
szerint kötőtűvel átszúrta annak holt szívét. (Bővebben lásd: Dunántúli
Tiszántúlinál.)
Másként türelem
kérdése az egész.
Nem vagyok benne
biztos, hogy egy újságkötetbe beleférnének-e azok az újságkötegek, amelyeket a
Krúdy név fémjelez és amelyeket eddig olyam örömmel átolvastam.
*
Most azonban már
leintem magam a további részletezéstől, mert még sok a mondanivalóm. Amit eddig
elmondottam azt, ha nem kártyázik és nem iszik, hanem idejét ilyesmikre
pazarolja, bárki utánam csinálhatja. Vannak azonban történeteim, amelyek eddig
csak az enyémek voltak és amelyeket őszülő férfiú létemre és ebből a
helyzetemből folyólag – ha ilyen alkalom adódott rá –
át kell adnom a nagy nyilvánosságnak.
Elkövetkezett az
idő, amikor azt hittem – természetesen elhamarkodottan –, hogy már mindent
tudok, amikor hirtelenül papír- és porszagot kezdtem érezni a könyvtárban,
olyasmire vetemedtem, amivel kevés átlagolvasó dicsekedhetik, igyekeztem
kézfogásnyi közelségbe kerülni olvasmányaim, a regények alakjaival.
*
Nagy szerencse
kísért az első utamban. Kezet csókolhattam a Bukfenc Gyöngyvirágjának, vagy aki
ugyanez, az Útitárs Eszténájának, tovább: a Rezeda Kázmér szép élete kis
tanítónőjelöltjének. Egy kézcsókkal három (vagy több) regény főhőse irányában
róhattam le tiszteletemet. (Milyen nagy különbség és távolság a jelzett könyvek
között és az élményanyag mégis ugyanaz. A vörös postakocsi címmel színmű is
született ebből a témából, amely majdnem előadásra került a Nemzetiben.
Amennyire én ismerem, nem ártott neki az idő, az évfordulóra nagyon alkalmas
darab volna.)
Mindössze harminc
esztendő múlott el 1933 és sokkal kevesebb Gyöngyvirág halála óta, nagyon
közeli még ez a két dátum ahhoz, hogy ezt a könnyes, fájdalmas beszélgetést
elmondhassam. De idézem annak a levélnek a bekezdését (gondoljunk csak a
Bukfenc előszavára), amelyet nekem Gyöngyvirág megmutatott és amelyet a
pontosan negyvenéves K. Gy. írt: Tizenhét éves vagy
ma. Jut-e eszedbe öreg barátod ősz feje, a siófoki nyár stb. stb.
Jól;emlékszem:
Gyöngyvirág, amíg én a levelet olvasom, gondolataiba merül. A levél úgy
fejeződik be, hogy K. Gy. rózsát tart a kezében és
körülötte minden a virágnak üde illata. Kövér könnycsepp szalad végig
Gyöngyvirág arcán és mondja: Két évvel később fizettem ki az óbudai fűszeresnél
azt a hitelbe vett gyertyát, amely az éjjeli szekrényen családi-sörös üvegbe
állítva egyetlen szemtanúja volt annak a jelenetnek, amikor Szindbádot a Halál
meglátogatta. (Különös, hogy erről sohasem írt, sehol sem írt, pedig hányszor
feltámadott írói életében: fagyöngy lett egy apáca olvasójában és más egyebek.)
*
Folytatok egy már
megkezdett témát: Szindbád fiával is beszélgettem. A publikálás lehetősége
ezúttal örömöt okoz. Többször találkoztunk a Szabó Ervin könyvtárban
legeslegifjabb Krúdy Gyulával, a negyedik Krúdy Gyulával. Talán úgy fejezném ki
magamat helyesen, ha azt mondanám; hogy aprólékosan meggyóntattam.
Bizonyos
szempontból érdekes az, ahogy elbeszélte apjával való éjszakai kirándulásait
ugyanúgy, ahogyan azt néhány elbeszélésben olvashatjuk. Jellemzőbb azonban
Krúdyra, amit róla más tekintetben mondott. Mikor a beszélgetésben idáig
jutottunk így világosított fel;
–
Félt a Tiszáktól. Családi körben többször beszélt róluk, elmondta az okot is.
Mikszáth Tisza Lajos karján érkezett Szegedről a kormánypártba, Jókait Tisza
Kálmán édesgette oda. Most rajtam a sor, Tisza István mindent megtesz ennek
érdekében. De, én nem megyek.
Ehhez a tömör és
befejezett közléshez a könnyebb érthetőség kedvéért kénytelen vagyok néhány
mondatot fűzni.
A politikus Krúdy
portréja ismeretlen az irodalmi közvélemény előtt, ez ideig talán még hiányzik
is az archívumból. Általában apolitikusnak hiszik, pedig nem az. Ezt az olvasó
műveiből is megállapítja, ha akarj a: nagyon sok helyen a lírai ömlést erős
politikai jellegű kifakadások bontják meg. Ezt, ezer hellyel lehetne
bizonyítani, erős szatírikus és kritikai érzéke és
indulata nyomán teszi. Mondani szokták hogy belülről ábrázol. Én ezt nem
tagadhatom, de itt a belülről való ábrázolás tisztán és kizárólag hitelesség
szempontjából történik: „Higyjétek el, hogy olyan az
a társadalom, amilyennek én mondom, hiszen én magam is olyan vagyok benne.”
Amit itt elkezdtem azt nem folytatom, mert ez nem az én dolgom. Ennyit is csak
azért mondtam el, mert úgy vélem – Krúdy kritikai szándékai vitán felül állnak.
Ezt azzal tudom
egyelőre és itt hihetővé tenni, hogy megkérem az olvasót, gondoljon utána,
hogyan veszi kezébe ötven vagy száz ével későbbi utóda Krúdyt és mit talál
abban. Megtalálja az író kora egy osztályának hiteles rajzát, és bizonyára
utálattal gondol majd rá, hogy olyan világ és olyan emberek is voltak,
amilyeneknek képe a Krúdy műben a lírai retusálás dacára is visszataszító, vagy
éppen azért még visszataszítóbb.
Erről azonban
csak az győződhet meg, aki műveit a Szent Pál leveleitől a Purgatóriumig
elolvassa. Mi, mert még így és ilyen betűkön nevelkedtünk, elsősorban líráját
becsüljük nagyra. Idevonatkozólag erről a líráról
annyit, hogy ömlése annyira áradó, hogy elhomályosít mindent. Teljesen sötétbe
borította azt az arcát, amelyről most szólunk, az irodalmi közvélemény szemében
sokkal inkább különc Szindbád, sem saját magára, sem másra nézve nem
veszedelmes szoknya- és párbajhős író, mint ami ugyanolyan vagy nagyobb tűzzel
és lélekzetvétellel volt: Krúdy Gyula újságíró, aki
minden komoly kérdésben bátran hallatta szavát.
Már újságírói
zsengéiben 17–18 éves korában is találunk erre utalásokat, vannak hozzászólásai
húsz éves korában a Várkonyi-mozgalomhoz, melyek ma is nyomdaképesek és így
tovább addig a keserves sóhajig, amikor halála előtt kevéssel azt kérdezte:
Magyar író, lesz-e feltámadásod?
Mindössze pár
éve, hogy kiásták a Tanácsköztársaság idején írt, és a régi világ után
ügyészért kiáltozó cikkét. Ennyit tudunk róla és a tőle megszokott
nosztalgiáival kérdi 1919-ben: Miért búsulnék régi világom után, amikor annak
szekeréről sár freccsent a kabátomra?
Magyar író lesz-e
feltámadásod?
Mikszáth halála
után rendszerint meghívót kapott kéthetenként arra a vacsorára, ahol Tisza
irodalmi barátaival szokott, mint a Magyar Figyelő szerkesztője találkozni és
értekezni. Ady is cikket írt az író Mikszáth várható és tülekedő utódairól, a
politika is Mikszáth utódát kereste. Az utódlás kérdése akkor így állt: Krúdy
vagy Herczeg Ferenc? Az eredményt tudjuk.
Jól nyomon
követhetjük ezt a történetet, ha a Magyar Figyelő akkori évfolyamait
végigböngésszük. Az első időkben sűrűn jött Krúdy (egy regénye is
folytatásokban), az előbb ismertetett kritika után a megjelenések ritkulnak.
Krúdynak ez az
időszaka nemcsak stílus-változást jelent, hanem sokkal többet. Krúdy a Holnap
harcai közben dezertált Tisza mellől. A Francia Kastélyban krúdysodik
már, a Szindbádban még inkább, a Vörös postakocsiban már Adyhoz tartozik akkor
is oda, ha Horváth János mércéjét vesszük: arisztokratikus stílus demokratikus
célért, akkor is, ha Adyt vesszük mértékül: minden addigitól különböző hang és
lírai beállítottság, domináló líra.
Az itt említett
három munka megjelenési dátumai is bizonyítanak.
*
Most pedig a
regény és a pletyka gyenge szálain egybefűzött történet következik a Pekár
Gyulától Hatvany Lajosig terjedő térben . és időben.
Lázár Miklóssal
kezdem azért, mert Pilisi Róza A Reggelnek halt meg, amint akkor újságírói
nyelven mondták.
1931-ben történt,
hogy K. Gy. egy szombati napon felkereste Lázárt és a
következő hétfőn reggel megjelenő lapból két oldalt kért egy nekrológ számára.
A Krúdy név akkor mesterségesen elkoptatott volt (átmenetileg) és hosszas
alkudozás kezdődött. K. Gy. ritkán jelent meg
akkoriban, a szerkesztők már nem kaptak rajta annyira, mint még egy évtizeddel
azelőtt és megjelenése csak baráti szívességből és áldozatkészségből történtek
csak.
– Gyulám! Te
magad is tudod, hogy lehetetlent kérsz.
– Tudom, de mégis
kérem – felelte K. Gy. Végre megegyeztek egy
oldalban.
– De
bolhabetűkkel. – felelte K. Gy. akinek ellentmondást
nem tűrő hangját jól ismerte a közvetlen környezete, amelybe Lázár is
tartozott. (Diktátorok irigyelhették volna ellentmondást nem tűrő hangjáért, de
néha elegendő volt hosszú mutatóujjának egyetlen mozdulata ahhoz, hogy az
asztalánál üldögélő fiatalokat rendre és csendre intse.)
Vasárnap délre
kapta meg a szerkesztőség a kéziratot, amely Pest rózsája címmel Pilisi Róza
civil életrajzát tartalmazza. Lázár elolvasta a szemmel is láthatólag egy
oldalnál hosszabb kéziratot és újabb csata kezdődött kettejük között a kurtitások irányában. Amikor végre megegyeztek ebben is
elővette belső zsebéből kopott tárcáját és kicsomagolt selyempapírosból egy
kopott fényképet, amely elárulta, hogy egy életen végig húzódott a tárca
rejtett fiókjában.
Lázár is úgy
mondta nekem, az ő hangja volna szükséges ennek a jelenetnek elmondásához:
– Ezt is
hozzátok, – kérte elcsukló hangon, mondotta a szerkesztő – majd így folytatta,
– Sohasem fog meghalni, de akkor halt meg először, amikor egy életen át őrzött
kincsét, a fényképet átadta.
Nemsokára ezután
elkövetkeztek a költőre a Purgatórium szomorú napjai, még két évig vonszolta
magát.
Róza halála előtt
pár hónappal jött ki a zárt szanatóriumból. Amikor a kézirat dolgát elintézték
K. Gy. beszélgetett életének erről a szakaszáról.
Valamilyen módon érintkezésbe jutott mégis a külvilággal és üzent Marinovich Jolánnak, az Asszonyságok díja Jolánjának, hogy
szabadítsa ki.
(Pár szót erről az
ugyancsak érdekes Mária Terézia termetű asszonyságról. Legjellemzőbb rá az,
hogy ágya felett Jókai életnagyságú képe van olajban. A kép alatt huszárkard. A
képet állítólag Jókai ajándékozta neki, aki tőle a zsidó konyha rejtelmeit
tanulta. A kardot Krúdy vitte a szobába egy zajos estén, amelyről hetekig írtak
akkor a lapok.
Egy este betért
az Erdélyi Borozóba, az Opera mellett Sztojanovich
huszárkapitány, aki aznap nyerte meg a bécs-budapesti
távlovaglási versenyt. Ott találta Krúdyt társaságával, leült egy közeli
asztalhoz és egész este ugratta. K. Gy, tűrt, tűrt a végtelenségig. Amikor a kapitány egy már elvi,
lelhetetlen kijelentést tett, K. Gy. felállt az
asztaltól és ráförmedt:
– Azonnal kérjen
bocsánatot!
A kapitány újabb
sértéssel válaszolt. Erre K. kiemelte az asztal mellől, helyesebben átemelte az
asztalon, földhöz vágta és mint a dühödt bika a torreadort,
alaposan megtiporta, hátrafeszítette a kapitány karját és elkövette rajta a
legnagyobb sértést, amit lehetett: elvette tőle a kardját. Azt hóna alá vette
és elvitte Jolánhoz, annak szobájában felakasztotta a Jókai képe alá.
Jolán azonnal
bort és az elmaradhatatlan sokszor megénekelt húslevest hozott, a szoba ajtaján
kívülről egy szál cigány pedig húzta a „repülj fecskémet”.
Másnap keresték a
kapitány segédei és úgy intézte, hogy azok Jolán lakásán keressék fel,
helyesebben csak ott találják meg. Amikor a segédek közölték vele, hogy
megbízójuk elégtételt kér, akkor azt válaszolta nekik, hogy már elintézett
ügyben járkálnak, hiába. Az történt magyarázta, hogy tulajdonképpen ő a sértett
fél, a kapitány őt sértegette egész este, ő pedig már a maga módján elégtételt
vett magának és ezzel az ügyet a maga részéről befejezettnek nyilvánítja. A
régi Pesten ennek az ügynek, hiszen az akkori olvasó eléggé botrányéhes volt,
hatalmas sajtója kerekedett. Jól megszellőztették a lapok magát az esetet is és
a belőle kerekedett következményeket is. Egy darabig járatta a segédeket és a
legsúlyosabb feltételekkel párbajoztak. Előre megígérte a segédeknek, hogy tisztán
az ő kedvükért mégegyszer elbánik a kapitánnyal. Így
is történt.
Egy cikkében
világirodalmi példák bő felsorolásával megírja később, hogy az íróvá váláshoz
bizonyos fizikai cselekedetek szükségesek.
És valóban sokkal
hamarabb lett Pesten híres párbaj hős, mint beérkezett író.
Jolánról röviden
még annyit: az egyetlen ember volt, aki kezelni tudta, akinek szót fogadott.)
Jolánnak azt
üzente, hogy nem bírja a rabságot, valahogyan szabadítsa ki. Jolán meg is
szervezte az ismerős fiakkereseket és a bőven
rendelkezésére álló lányokat. A megbeszélt napon K. Gy.
nagyon figyelt minden neszre, amely a külvilágból hozzá érhetett.
Figyelt...
figyelt... olyan kitartással, mint amilyennek csak a börtönéből szabadulni
vágyó ember tud.
Messziről éktelen
kiabálás hallatszott, amely egyre nőtt, mert közeledett az Aréna úton.
K. Gy. még feszültebben figyelt.
A kiabálás,
amelybe itt-ott már egy-egy lövés is vegyült, távolodni kezdett.
1930 szeptember
30-a volt és a liget tájékán tüntettek a lázongó emberek...
*
Pilisi (családi
nevén Schuhmayer) Rózához erős családi kötelék fűzte.
Róza is őrzött a velszi herceg szobájában a falon egy
régi honvédfényképet, a nagyapjáét, aki tábori orvos volt Komáromban 1849-ben,
ahol a nagyapa legidősebb Krúdy Gyula vörös sapkás századosként szolgált,
együtt szolgált és jó barátságban volt a két öreg. Akkoriban ez volt általában
véve a legerősebb rokoni kötelék.
Róza megszökött
hazulról egy osztrák tiszttel, változatos kalandos életet élt, mint markotányosné szolgálta végig a boszniai okkupációt,
virágárusnő lett a Szervita téren és itt tűnt fel Apponyinak a századfordulói
egyházjogi parlamenti viták és Trianon hősének. A nemes gróf állítólag Róza
szobájában tanulta be a földig érő nagy tükör előtt képviselőházi szónoklatait.
Róza ugyanakkor a rózsafüzért szemelgetve imádkozott, hagy a szónoklat
sikerüljön.
De Róza nem járt
mindig ilyen szemlesütve. Ha valaki férfiember megtetszett neki, azt meg is
kerítette magának.
Hátrahagyott
levelezésében van egy vers, amelyet Palágyi Lajosnak
címzett:
– Az almáért,
miért nem nyúl a nyúl.
Azért, mert gyáva a nyúl.
Kezdődik a levél
és folytatódik úgy, hogy „jöjjön el, majd beszélgetünk”.
Úgy beszéli az
akkori pletyka, hogy amikor Pekár Gyulát meglátta, rögtön kivetette rá a
hálóját. Sokféleképpen szerette volna megközelíteni, de amikor ez nem ment
simán, rávette Erdélyi Gyulát és Malonyay Dezsőt, a
nevezetes férfi fogságba ejtésére. Ezek ketten leitatták és így csalták Pekárt
Róza házba.
Pekár ezt nem
bánta meg, mert Róza viselte párisi egyetemi tanulmányainak költségeit.
Előkelő, nagy helyen, a Sorbonne-on végezte Pekár a tanulmányait.
(Hogy nem
lehetett mindenféle ember, azt az is bizonyítja, hogy a művésznek is megakadt
rajta a szeme: A Nemzeti Múzeum előtt álló Arany szobor mellékalakjának, a
Toldinak, ő a modellje.)
A Blaha
Lujza-szerű megjelenésű Róza sem mindennapi jelenség. Idevonatkozólag
az öreg Szinnyei Józsefet kell tanúságul hívnom. Hatalmas többkötetes és még ma
is, és talán mindörökké forrásmunkának maradó műve, A magyar írók élete és
munkái a Pilisi Róza névnél elveszíti mértéktartását és a végig tudományosan
száraz hang lírába olvad.
Szinnyeiben
olvashatjuk, hogy Róza öngyilkosságot követett el. Szíven lőtte magát a
hálószobájában. Szinnyei idézi is a kis hírt egy akkori lapból.
A sérülthöz a közeli Nemzeti Kaszinóból hívtak át egy
katonaorvost, aki kételkedett az öngyilkosságban. A másik szobában Pekár
tartózkodott... a daliás huszártiszt. A katonaorvosok általában meg tudják
állapítani hogy a golyó milyen irányból és milyen messziről jött.
K. Gy. a múlt század végének egyik téli estéjén kéziratot
gyűrt a zsebébe és elindult vele a Lovag utcába páter Kacvinszkyhez,
aki rendszerint egy arannyal szokta díjazni írásait. A Szemle szerkesztőjét
azonban nem találta hivatalában és így vacsora nélkül maradt. Másfelé kellet
tehát tájékozódnia.
A Lovag utcából a
József utcába gyalogolt. Biztosra vette ugyanis, hogy mindenkori mentora,
felfedezője és a szegény években mecénása, Gáspár Imre ezúttal sem hagyja
cserben. Gáspár Imre az Ivkoff kocsma
padlásszobájában lakott, az anarhisták tanyáján.
Gáspár Imrét meg
is találta, de vacsorára valót nem kapott.
– Pénzem az
nincsen, de vacsorával szolgálhatok – és ezzel átnyújtott neki egy
aranyszegélyes meghívót vacsorára Pilisi Róza házához. Nekem szól, de téged is
szívesen fognak látni.
Vacsora után az
egyik díszes szobát nyitották ki számára. Így és itt készülődött hosszú, egy
életre szóló útjára A vörös postakocsi.
*
Húsz egynéhány
esztendővel később Pekár kultuszállamtitkár lett. Természetesen ellensége volt
mindenki, aki előéletéről tudott. A Madame-mal történt szakítása után pénzesen
nősült. Mindene megvolt a világon és a keresztény kurzus meghozta részére a
politikai karriert is.
Méltó is maradt
önmagához.
Nevéhez fűződik a
Népszavás Révész Bélának és Gábor Andornak a
Tanácsköztársaság ideje utáni bebörtönzése.
Lapja is volt
Pekárnak a Magyar Múzsa, melyet Négyessy László és
Császár Elemér szerkesztettek. Amikor a Betyár álma című kedves kötet
megjelent, ebben a lapban ismertetés jelent meg a könyvről: Krúdyzmus
vagy bolsevizmus? címmel.
Krúdy válaszolt, helyesbben válaszolni akart. Két verzióban is megírta a Két
szegény tanár című cikket, de kiadót akkor, 1920-ban, amikor félig-meddig
Orgoványról irányították a magyar irodalmat, nem kapott. A kéziratnak az a
jellegzetessége, hogy ellentétben a Krúdy kéziratokkal (amelyekben száz oldalt
is találni javítás nélkül), ez a kézirat tele van javításokkal, ami azt
bizonyítja a késői olvasó előtt, hogy kivételesen nagy gonddal készülhetett.
Leírja ebben,
hogy fiatal kora dacára (42 éves volt) látott már Magyarországon néhány
disznóságot. Emlékszik rá, hogyan kezdtek ki Jókaival, látott nyavalyatörős
ebeket, akik Adyra acsarkodtak, de az árulásnak és a köpönyegforgatásnak azt a
színjátékát, amelyet a kurzus produkál, még nem látta. Most azok a keresztény
Magyarország hivatalos képviselői, akiknek vallásuk azelőtt legfeljebb bírói
kihallgatás alkalmával jutott eszükbe. Emberek, rongyok, szegények, magyarok.
Az akkori levegő,
a levelek zörgése, a baglyok huhogása, a hullámok csobbanása, amint a Sziget
partjaihoz verődnek mind-mind azt tanácsolták, hogy meneküljön.
(Ami itt
következik, az Hatvany Lajos közlése.)
Hatvany Lajoshoz
úgy kerültem Pozsonyi úti lakására, hogy kíváncsi voltam ennek a történetnek
folytatására.
Rippl-Rónai
önarcképe alatt, Heine és Petőfi kéziratok között, úgyszólván irodalomtörténeti
múzeumban négyszemközt mondta el nekem az alábbiakat. Olyan hitelesen jellemző
azonban a történet mindkét szereplőjére, hogy minden szó ebben az irányban
felesleges.
Nem tudok
uralkodni magamon és először Hatvanyról kell beszélnem, hogy ezzel a már nem is
hiányzó néhány milligrammal tetézzem Hatvany emberi – és mondjam ki bátran –,
mecénási jó hírét.
Feketével, süteménnyel
és cigarettával kínált. Minden, különösen a kínáló szavak, jól esett, de a
nagyon gyenge és nagyon illatos cigarettát felében eloltottam.
Hatvany rámcsapott:
– Nem ízlik?
Csak a teljes
őszinteség segíthetett rajtam szorult helyzetemben és kivágtam.
– Magyart szoktam
szívni. De nem baj – folytattam –, van nálam.
Majdnem
rendreutasító hangon felelt
– Az én vendégem
csak az én cigarettámat szívhatja.
Kinent a szobából és más nem
lévén kéznél valami idős nőrokonát küldte le a közeli trafikba.
(Történt már
velem egy s más életemben, de életem legnehezebb percei közé tartozik ez a
párbeszéd, amihez azt kell hoztáfűznöm, hogy nem
valamilyen fajta kisebbségi érzés mondatja el velem, mert Hatvany kedvessége az
ilyet még abban is feloldja, akiben esetleg megvan, hanem gesztus, a
közvetlenség.)
*
Mikor mindezeken
átestünk, először saját magáról, személyes dolgairól és arról beszélt, hogy
megérte 1945-öt és nem csalódott.
Krúdyval
folytattuk.
Meghallgatta róla
szóló értesüléseimet. Kifaggatott nézeteim felől, vitánk is volt, majd
megkérdezte, mire vagyok kíváncsi. Mikor előhozakodtam kíváncsiságommal,
ugyancsak szívesen beszélt.
*
Krúdy élőszóval
üzenetet küldött neki, hogy Bécsbe szeretne menni, számíthat-e a támogatására?
H. még ugyanazzal a postással üzent: Jöjjön, szívesen látja, lesz hely a
számára.
H. akkor a lainzi császári vadászkastélyt bérelte az osztrák államtól.
A később
megbeszélt időre H. egy közös ismerősüket, egy volt erdélyi főbírót küldte
eléje az állomásra. Amikor a kastélyba megérkeztek ő maga fogadta őket.
Megkezdődött az elszállásolás.
Ez hosszabb időt
vett igénybe.Krúdy lassan, mindent jól szemügyre véve
haladt végig a szobákon, válogatott, mert hát volt miben. Így jutottak el a
szobába, ahol a falon, a mennyezetes ággyal szemben, úgy, hogy az ágyban fekvő
jól láthassa,, a volt közös külügyminiszter, a cigányképű és a pesti bálakon suszternékat táncoltató
Andrássy Gyula olajképe függött a falon.
H.
felvilágosította, hogy az az anarchisták által meggyilkolt királyné szobája, K.
felkiáltott:
– Ugye mindig
mondtam, hogy a szeretője volt. Itt maradok, ide hozzátok a poggyászomat.
A poggyász iránt
a főbíró, az italok iránt K. intézkedett.
Egy nagymérettű mosdótálba az ágy alá boros palackokat, szódás
üvegeket jegeltek be és miután K. az esetleg szükséges pótlás iránt is
tárgyalt, kijelentette:
– Fáradtnak érzem
magamat. Pihenésre van szükségem. Hagyjatok magamra, míg nem jelentkezem.
A pihenés hosszú
napokig tartott. A figyelmes Hatvany nem zavarta, csak a személyzetnél
érdeklődött hogyléte felől. A személyzetnek az alváson és iváson kívül nem volt
jelenteni valója.
A harmadik vagy
negyedik napon viszont ő maga jelentkezett kora hajnalban H. hálószobájában.
– Sürgősen
menjünk, mert csengetett a Jóska.
– Milyen Jóska? –
kérdezte az álmélkodó Hatvany.
– I. Ferenc
József a császár.
– Álmodban ? –
hangzott Hatvany újabb kérdése.
– Nem álmomban,
hanem ő maga személyesen.
Hosszas bogozás,
kérdezés után derült ki, hogy a Császár szobájából a lakáj szobájába egy az
épületfalán kívül vezetett dróton rángatható csengő vezetett. A csengő valószínűleg
a szél lengetésétől valami nagyon halvány hangot hallatott.
– Gyengécske már
Európa legelső gavallérja, még azt a hitvány csengőt sem tudja becsületesen
megrázni. Forradalom után rossz kosztja lehet a kapucinusok kriptájában.
Menjünk, nézzünk utána viselt dolgainak.
Felkerekedtek a
sötét hajnalon és elindultak a császárnak abba a katonás egyszerűséggel
berendezett szobájába, amelyről olyan sokat írtak a lapok.
K. mindent
aprólékosan vizsgálat alá vett.
Az osztrák
kincstár érintetlenül adta át a kastélyt Hatvanynak és K. hosszú időt töltött
azzal, hogy az itatóspapíron a császárnak közismert aláírását felfedezze. Ehhez
a művelethez a tükröt is igénybe vette. Tovább folyt a kutatás ágyon, asztalon,
minden bútordarabon végig. A végére maradt egy szekrény, amely azonban zárva
volt és konokul útját állta a további nézdelődésnek.
A zár kinyitásával különféle próbákat tettek, de az sehogyan sem sikerült. K.
tanácsára éjjel felvertek álmából egy lakatosmestert, aki kinyitotta a makacs
szekrényt.
Krúdy és Hatvany
talán még azóta is csodálkoznak.
A szekrény üres
volt, mindössze néhány éjjeli edény volt az alján. Meg kell hagyni azonban,
hogy finom dolgok voltak, a híres meisseni gyárban égették rá a kétfejű sasos
Habsburg címert.
A lainzi kastélyban csendesen teltek a napok. Itt készült egy
gyönyörűen cizellált ötvösmunka: az Őszi versenyek.
Ezen felül még
az, hogy H. hosszas unszolására K. Gy. megcsináltatta
a fogait. A vendégszerető házigazdának még erre is volt gondja.
A történet a
későbbi esztendőkben folytatódik, amikor Hatvany is hazatért az emigrációból és
itthon bebörtönözték.
Húga útján
üzenetet küldött Krúdyhoz, hogy írjon valamit az érdekében, olyasmit, ami
hasznára válhatna.
Amikor Hatvany
tizenöt esztendővel K. halála után idáig ért visszaemlékezéseiben,
mennydörgött.
– Elintézett egy
olyan semmitmondó írással, amelyből legfeljebb az tűnik ki, hogy amolyan
Krúdy-szótárba illő ködbáró vagyok.
Amikor H.
kiszabadult, ismert módján felmondta a barátságot. Hosszabb ideig kerülték
egymást és nem beszéltek; helyesebben H. nem fogadta a közeledést.
Itt viszont én
szóltam közbe, hogy tévedés van. Emlékeztem rá és később ki is kerestem, el is
küldtem H.-nak a Hol vagy Táncsics című cikket, amely
a Vázsonyi párt hetilapjában, a Polgárban jelent meg. Arról szól a cikk hosszú
hangulatos bevezetés után, hogy a „mai” Táncsics nyugodtan ülhet, üldögélhet
börtönében, Magyarországon sötét van, Táncsics ülhet nyugodtan abban a biztos
tudatban, hogy a szabadság napja sohasem fog rásütni.
Azután történt,
hogy valamilyen irodalmi ünnepélyen a rendezőség mindkettőjükkel nagyot és jót
akart cselekedni: egymás mellé ültette őket. Amikor már nem tudták tovább az
időt húzni, mégis leültek egymás közé és fagyos arccal feszengtek egymás
mellett.
Krúdy dőlt ki
hamarabb és odasúgta:
– Komolyan
haragszik?
– Miért
haragudnék én Önre ? Magamra kellene haragudnom. Én csináltattam meg a fogait,
tudnom kellett volna, hogy lesz mivel megharapnia.
*
Szép Ernő
történeteiből hagyományos krúdyzmusénál fogva az
alábbi kívánkozik papírra:
Amikor Babay József felkerült Pestre, Heltai vezette fel az
Otthonba jókora távolságból mutogatván neki az épen jelenlevő óriásokat és
hatalmasokat, amikor Krúdy került sorra Babay majdnem
összetett kézzel könyörgött neki
– János bácsi, ha
istent ismer, csak vele ismertessen össze.
– Nem olyan
egyszerű az, látod, hogy kártyázik.
Leültek és
továbbra is a jelenlevőkről beszélgettek. Közben látják, hogy K. Gy. mint a nyárfa felegyenesedik asztalától, ami – mindenki
tudta – azt jelentette, miszerint az összes pénzt elvesztette.
– No Jóska, neked
alighanem szerencséd lesz, gyere velem, kíséreljük meg.
Megtörtént a
bemutatkozás és Heltai pár szóval beajánlott Babayt.
K. Gy. kezdte: érdeklődött a teljesen meghatódott Babay és munkái felől. Majd így fordította a szót:
– Ismerem a
dolgait, de mégis megkérdezem tőled, azt hiszed te, hogy Pesten az írásból meg
lehet élni?
– Ennyire ostoba
azért mégsem vagyok. A kenyeremet zongorázással keresem egy óbudai kocsmában.
– Ügyes fiúnak
látszol. De látod, már jól esteledik. Nem kellene még indulnod?
– Már régen ott
kellene lennem, de egyelőre boldog vagyok, hogy a Mesterrel beszélgethetek.
Utóvégre az ismeretségek is fontosak.
– Ebben igazad
van, de a pénz, amit esetleg így elmulasztasz, az se kutya.
– Azt jelenti ez,
hogy elmenjek?
– Azt rád bízom,
azt neked kell tudnod.
Babay elfelé készülődik,
nehezen, de mégis indulna már, de a Mester visszainti.
– Mond csak,
hogyan jársz Óbudára?
– Spórolás
szempontjából villamoson.
– És azt hiszed,
hogy ez így rendjén van?
– De drága
Mester! Gyalog mégsem mehetek, hosszú az út.
– Gyalog? Az a
legnagyobb őrültség volna. Nem sokra viheti ebben a városban az olyan ember,
aki gyalog vagy villamoson jár. Utóvégre elismert író vagy már, a rangodnak is
tartozol valamivel. A gyalogjárók, meg a villamoson utazó pasasérok
között eltűnsz a tömegben, észre sem vesznek. Járj te csak egész nyugodtan fiákkeren, rövid idő múlva meglátod, hogy többre becsülnek
az emberek. Drágább az igaz, de a saját személyének is tartozik valamivel az
ember, különösen, ha író. Ha otthon tepertőt vacsorázol is, mint boldogult
emlékű költőtársunk Vajda János tette, az nem baj, azt nem látja senki, de
ebben a flancos városban sokat adnak a látszatra. Szaladj csak, szólj a szolgának,
kerítsen egy fiákkert, de gondja legyen rá, hogy
mutatós szép lovacskák legyenek. Veled megyek én is. Kíváncsi vagyok rá, hogy
csinálod?
Így utaztak.
A kocsmában Babay beosztása szerint odaült a zongorához, a Mester a
saját maga szertartásai szerint étkezett, utána pedig eliszogatott szép
csendesen és egymagában egészen a záróráig. Akkor odavitette Babayval az asztalához a bejáratnál elhelyezett tányért,
amibe a vendégek a pénzeket rakták távozás előtt. Megolvasta a tányéron levő
pénzt, majd az egészet a kabátja külső zsebébe öntötte. Az aznapi keresetből Babaynak csak az álmélkodás jutott.
Az utcán kezet
fogtak elbúcsúztak
– Elnézek még egy
kicsit a Kéhliékhez, ihatósabb
ott a bor, mint ebben a helyiségben.
Babay ismét álmélkodott.
(Ennek a
történetnek ellenkezőjére is számtalan példa adódik, amikor K. Gy. bőven osztogatta pénzét a szegénysorsú
kollégáknak és pénzgazdálkodására nem ez, hanem Imrey
Gyula bácsi története a jellemzőbb.
Ady és Révész
Béla utáni sorrendben az egyik első háborús évben elnyerte a főváros
tekintélyes irodalmi díját. A díjat egy aranytekercsben kapta és abból jócskán
elfogyott a barátok részére adott vacsorán is, de még több úgy, hogy hazamenet
a lyukas nadrágzsebből kipotyogott az aranyak jó része.)
*
Elmondom még a Kellér Andor által ismertetett utazást, Farkas Mária
szobaasszony után való futamodásom történetét.
Egy cédulácskát,
egy kötelezvényt találtam, amelyben K. Gy. elismeri,
hogy Farkasné szül. Szabó Rozália szobaasszonytól jelentős összeget vett
kölcsön. Ez az asszony ugyancsak az Astoriában dolgozott és anyaként viselte
gondját. Sokat véltem megtudni tőle, de későn érkeztem nem Tolnába, hanem a sopronmegyei Rábatamásiba. Szabó Rozália már nem élt. Csak
a pap és az anyakönyvek alapján tudtuk nagynehezen,
nem őt, hanem a rokonait megtalálni.
*
Bizony megtettem
néhány utat.
Jártam Várpalotán
is, ahol csak a falu (vagy város) idős regélő asszonya emlékezett csak az öreg
„ezredesné”-re, az apai
nagyanyára, Radics Máriára. Ő mutatta meg a szelíd dombhajlaton kőből épült,
vakolatlan házat, ahol R. M. született és lakott.
Az anyakönyv is
szolgált egy kis meglepetéssel atyai délszülei Radics Ferenc és Volein Mária.
*
A régi
Nyíregyházát – úgy vélem – jobban ismerem, mint az ottaniak. Beszéltem
iskolatársaival, egy tanárával, dr. Vietórisz
Józseffel, akinek Giuseppe költeményei című verseskötetéről 17 éves korában
komoly kritikát írt a diák Krúdy a debreceni és pesti lapokban. A legfiatalabb
nőtestvére Ilona mondta el, hogy leánykorában Szamuelly Tibor udvarolt neki és az ő kérésére Krúdy
helyezte el őt Pesten valamelyik szerkesztőségben. A forradalommal való
rokonság tehát folytatólagos. Nyárády Miklós
múzeumigazgatóval közösen derítettük fel, hogy az emléktáblát nem jó helyre,
nem a szülői házra helyezték el és az anyakönyvi bejegyzés nyomán elindulva a
tényleges szülőhelyét Katona Béla derítette fel.
Néhány szót még
arról, hogy bármerre jártam bárkihez fordultam, mindenki szívesen emlékezett és
mindenki szívesen beszélt. Másik dolog, amiről meggyőződtem, hogy az
élményanyag és az írás mindig párhuzamosak.
Utaimon egy ideig együtt
jártam-keltem Krúdy Zsuzsával, akit ölbenvaló
gyermekkora óta nagyon szeretek és akit ismeretlenül Kárpáti Aurél egy róla
szóló írásából szerettem meg.
Egyetlen hely
akadt, ahol az ajkak szigorúan bezárultak előttem, ott, ahol a legkevésbé
vártam és ez: Kézzelfogható Evelin. Evelin lánya – eleven Szindbád illusztráció
– annál szívesebben beszélt Krúdyról és Adyról, mintha csak arról akart volna
bizonyságot tenni, hogy a Szindbád hölgyek népes családjából való.
Párszáz
lépésnyire lakik csak tőlem, gyakran látom az utcán, puszta megjelenésével is
figyelmeztet még le nem törlesztett adósságaimra.
Különös
meglepetés ért a Magyar utcai öreg színészek otthonában, ahol a Vörös
Postakocsi egyik színésznőjét látogattam meg. Én közöltem vele és mikor
elolvasta, igazolta előttem, hogy a regény róla szól.
Addig azonban nem
tudott róla.
Egy üzleti könyvbe
kovásszal beragasztva őrizte meg pályája emlékeit. Végigböngésztem a könyvet.
Ady és Tömörkény ugyanolyan véleménnyel vannak róla, mint Krúdy.
Ezt a színésznőt Feledy Boriskának hívták.
*
Hosszas nyomozás
után meg tudtam annyit, hogy a másik Debrecenből Pestre került színésznőnek
Paula a neve.
Kikerestem az
akkori debreceni színlapokat abban a reménységben, hogy a keresztnév után majd
megtalálom a vezetéknevet is. Így gondoltam, de nem így sikerült. Két Paula
volt ugyanis az akkori debreceni társulatnál: Sárosy
Paula és Gallyasi Paula. A nyom tehát majdnem
elveszett.
Szerencsémre
azonban a társulat névsorából nyilvánvaló lett az is, hogy ugyanabban az időben
ennél a társulatnál játszott a kedves emlékű Rózsahegyi Kálmán.
Ujabb reménysugár!
Kálmán bácsit
budai lakásában kerestem fel. Beszélgettünk sokat az akkori időkről, míg végre
feltehettem a nagy kérdést:
– Kálmán bátyám a
két Paula közül melyik tartozhatott Krúdyhoz?
– Hát édes öcsém
– felelte Kálmán bácsi vékonykás hangján – erre könnyen felelhetek: a Galyasi az enyém volt!
*
Abba a szerencsés
helyzetbe kerültem, hogy éppen az Evelinnel és Krúdy Zsuzsával együtt töltött
napjaim alkalmával öltöztethettem új ruhába a róluk szóló két legkrúdysabb regényt: Az asszonyságok díját és a
Napraforgó-t.
Nem mánia ez
nálam, ha itt-ott annak tűnik is, – ebben az írásban is lehiggadtam kissé, de
megkérdezek valamit.
Az asszonyságok
díjában egy pesti polgár találkozik saját magával néhány lépéssel Marinovich Jolán házától – önmagával. Egy végtelenül
reálisnak született és reálisnak rajzolt ember két énje vitatkozik egymással.
Jellemző erre az emberre, hogy amikor Cholnoky László
az Asszonyságok díjáról ismertetést adott, ellenséges viszonyban állott
Krúdyval (a regény rovására írta azt, hogy Cziffra Jánost, a temetésrendezőt,
az önmagával beszélgető pesti polgárt nagyon jól megismerte és felismerte a
pesti utcán.)
Vagy: Hol van a
párja a Napraforgónak, amelyben Pistoly és Végsőhelyi
Kálmán figuráját önmagáról mintázta az író. Szindbád egy regényben két bőrben.
Megkérdezzem-e,
megkérdezgetem-e, van-e valami köze az itt elmondottaknak a freudizmushoz?
Feleletet természetesen nem adok, a kérdés feltevésének jogossága azonban
bizonyos. Ennek dacára én tudom, hogy minden Krúdy-figura hús és vérből álló
modell után készült. Tudom, mert itt-ott kezet fogtam velük. Akit az író
Kézzelfoghatónak nyilvánított, kicsúszott a kezeim közül...
*
Ezek a kérdések
is izgattak. Nagy lélekzetet vettem és megfelelő
bátorságot hozzá és beszélgettem ezekről a kérdésekről néhány neves
irodalomtudósunkkal.
Elsősorban is az
ismert irodalom-történész dinasztia tagjával, Kardos Pál tanárral. Hosszú és
ismételt beszélgetésünknek csak egy mondatát idézem, amely valószínűleg (a rá
nagyon jellemző szellemeskedésnek rögtönződött), de
mélyen elgondolkoztató:
– Egész életműve
azt bizonyítja, hogy realista beállítottságú író, mert hiszen férfikora
alkonyatáig az ágy, azon túl az asztal örömeit zengette.
A Földessy Gyulával történt beszélgetés a vártnál azért volt
több, mert kamaszkoráig Nyíregyházán élt és nagyon hasznos meg érdekes felvilágosításokat
adott a családról is.
Elvi kérdésekben
sokat beszélt az Adyval való rokonságról és igazolta azt a feltevésemet, hogy a
Krúdy probléma megoldására az az egyetlen járható út van, ami az első időkben
„érthetetlen” Ady esetében volt. A zsigerelésig menő vizsgálat, az élményanyag
és a mű összehasonlítása „miből, milyen szándékkal, mi lett” alapon,
szükségesek. Figyelembe veendő hogy a Nyugat nemzedék, Ady irodalmi forradalma
sok húron vagy hangszeren ugyanazt az indulót fújta. A meglevő különbségek csak
árnyalatiak.
A Kárpáti
Auréllal történt beszélgetés azért látszott sokat ígérőnek, mert hiszen ő írta
az utolsó kötetben megjelent regénynek, a Boldogult úrikoromban-nak
ismertetését a Nyugatban. Ismertettem vele az „Ökrök asztaltársaságának tagjait”,
a regény modelljeit, akiket részben személyesen, részben hírból
ismert, vagy ismerni vélt. Régi véleménye ezeknek a tudatában megváltozott és
még aznap megbeszélte mindezeket Kellér Andorral, a
Krúdy világ jó ismerőjével. Akkor készült Kellér
Andor gyűjteménye, az Asszony a nagybőgőben és így kerültem én is a
Krúdy-irodalomba.
*
A Krúdy-probléma
megoldása az eddig szerzett ismereteim alapján könnyű lesz, ha összegyűjtjük
Krúdy erre vonatkozó nyilatkozatait.
Eddig csak egyet
kérdeztem: Freudizmus?
Felelek is rá.
Mondhatom,
helyesebben feltételezhetem azt is, hogy a jó megfigyelő képességű író, akkor a
levegőből szívta fel azt, ami akkor a levegőben volt a freudizmust. Hogy
azonban mi volt arról a véleménye, arra megbízhatóbbnak tartom legalacsonyabbrangú könyvének, az Álmoskönyvnek f
ellobogtatását.
Száz esztendőt
megért nagymamája messze környéken hires álomfejtő
volt. Az álmoskönyv kútforrásai között Radics Márián kívül helyet foglal: dr.
F. S., egy híres pesti idegorvos.
Úgy vélem, hogy
amit ebben az ügyben eddig tettem, nem volt teljesen hiábavaló. Nekem bizonyára
azzal a haszonnal járt, hogy kultúremberhez méltó szórakozással töltöttem el az
életemet.
Népes család ez,
amely Krúdyt rajongja, ezt misem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor
Mikszáth annak idején virágja teljében 3000 példányban készült, Krúdynak
Francia Kastélya egy olcsó filléres kiadásban 100 000 példányban nyomatott ki,
de nem kevésbé feltűnő a Vörös Postakocsi diadalmas pályafutása sem. Az
asszonyságok díjára még kiadása előtt – most néhány évvel ezelőtt –
jelentkezett 20 000 vásárló. Megjelenése alkalmával azonnal elfogyott.
Közben ötven
esztendő telt el változatlan közönségsikerben.
A tudomány még
nem hallatta szavát Krúdy kérdésében. Nehéz dió is ez. Krúdy szertelenkedő író
volt. Erre vonatkozó példaként itt freudista vonásairól szóltam egy-két szót.
Sokszor és sokat
emlegettem legismertebb művét a Vörös postakocsit és az Őszi utazásokat. Ha
jogom volna, mint egyszerű olvasónak ilyen nagy dolgokba beleszólni, akkor
volna kedvem a saját szavaimmal is egyet-mást arról mondani, hogy ez a két
furcsa könyv kritikai szándékú. Olyan ember írta, aki a második kötet
előszavában azt írja, penge helyett jegyzőkönyvecskével járt-kelt a világban.
Azt is elmondhatom róla, amit Ady mondott és ami többé-kevésbbé
bizonyít, bár Ady lealacsonyítólag mondta, hogy pasquillszerű, az akkori szó jelentősége, jelentése
ellenkezőre változott. Ma Krúdy érdemére válik és könyvelődik, ha annak aminek
mestere volt, a gúny fegyverével szólt a könyv szereplőiről, akik – e fölött
vita nem lehet – jellegzetes alakjai az akkori fonák társadalmi
berendezkedésnek.
Akadt egy
újsütetű kritikusunk, aki Krúdyt az irodalmi műveltség próbakövének nevezte.
Igaza volt.
Krúdy könyvének
elolvasása más eredménnyel járt a Három Holló vendégei között és ismét mást
jelentett azoknak a nagyságáknak, akik a lélekelemző orvosok dívánján fetrengtek abban az időben.
Tessék a
világirodalomból még egy példát felmutatni arra vonatkozólag, hogy ugyanazzal a
szöveggel ilyen két egymással ellentétes érdeklődésű réteg ugyanolyan erősségű
érdeklődését megnyerje, az író úgy, hogy mindenki megkapja a magáét, a Három
Holló a kritikát, a tömeg pedig a szirupot.
Mégis kimondtam,
hát, amit nem akartam és aminek kimondására semmiféle diploma nem jogosít fel.
Idevonatkozólag még két olyan adatom
van, amelyek nem mindennapiak az irodalom történetében.
A regény,
helyesebben a líra pókhálószárain zsonglőr módjára a hajó kötél erősségével
összefont sóhajtássorozat két főszereplője Róza és Szemere a legilletékesebbek
nyilatkozni arról, miként érintette őket az írás, hiszen az ő érzékeny, jól
ápolt bőrükre ment a dolog.
Az első kötet
megjelenése után rövid idővel az író és Szemere a bécsi lóversenypályán
találkoztak. Furcsán villant Szemere álmos szeme és csak ennyit mondott:
– Mérséklet, író urám!
Róza bővérűbb és bőbeszédűbb. Az Őszi utazások megjelenése után
levelet írt az írónak a magyar irodalom ügyében. Ebből a levélből látszik –
utóvégre jelent meg néhány regénye és még több elbeszélése, – hogy irodalmi
műveltsége korszerű.
Amint Szemere,
úgy ő is a saját nyelvén beszélt:
– Madame Louise és Alvinczy ismét a szügyedben vannak – szól az idevonatkozó mondat.
Így nyilatkoztak
a hősök a regényről.
Legyen és van is
igaza Adynak: pasquill. Ehhez még csak annyit, hogy a
könyvek megjelenése idejében a Pesti Futár, ez a tömegek ízlése szerint
szerkesztett különös riportlap állandóan napirenden tartotta Róza pezsgős
vacsoráit. Aki csak felületesen ismerte is az akkori pesti világot,
megtalálhatta az összefüggést, annál is inkább, mert a szereplők nevei vagy
ugyanazok a regényben, mint a polgári anyakönyvben, vagy ha azok álnevek, hát jellemzésükból könnyen felismerhetők.
Mindezzel csak
azt akartam mondani, hogy Krúdy – aki esztétikai – kritikai szempontból
borotvaélen sétál a völgyből a hegyre vagy megfordítva, nehéz eset és a
megoldáshoz ilyenszerű aprólékos, mélyre való bányászás szükséges. A mű
egymagában, vonatkozásai nélkül semmit sem mond, hanem félrevezet bennünket,
különösen ha hozzászámítjuk az elbűvölő lírát, amely alól kevesen tudják
kivonni magukat és akik tudják, azok „száraz” emberek.
Innen van, hogy
olvasni inkább rajongók, mint olvasók. Prózájának van bizonyos zeneisége.
(Magamban úgy hívom: szózene.)
Olyan
ellentmondások, mint az, hogy a maga korában a legmodernebb irodalmi
állásponton helyezkednek a művei, hogyan egyeztethetők össze azzal a ténnyel,
hogy témájának fő jellemvonásai a babona és az álom és itt kimondom végre, nem
a Freud szerinti, hanem a szó elsődleges jelentése szerinti álom, úgy ahogy azt
pl. a várpalotai mesélő asszony értené.
*
Éppen ezért
legsilányabb művéből, az Álmoskönyvből idézek.
Láttam az
irkalapon készült kéziratot. Az álmoskönyv alfabetikus szokásos részét
függőleges, szálkás betűivel Gyöngyvirág írta, a könyvhöz fűzött „magyarázó”
jegyzeteket Krúdy. (Nem kell szégyenkeznie érte, amint az az itt következő
példából is kitűnik.)
„Két kéz írta...
a Babonák könyvét.
Az egyik kéz
dolgozott fényes napvilágnál, amikor a kőművesek az ő sokablakú, téglából és malterből való házaikat építik, amikor a pincék
bolthajtásait falazzák és a tetőt ráhúzzák arra az ürességre, amelyet padlásnak
neveznek. Napvilágnál írta e sorokat a fénylő toll és fénylő tinta, amikor a
nádasoknak nincs hangjuk a szélben, a baglyok alusznak a romfalakban, lidércet
nem látni az ingoványon...”
Annak
betudásával, hogy Krúdy írta, kijózanító, hétköznapiak, reálisak.
„A másik kéz
éjszaka dolgozott az íróasztalnál. Éjjel, mikor különös hangon szólal meg a
Sziget alatt elkanyaruló Duna, tótul, németül, csehül beszélgetnek egyes
hullámok, melyek rombadőlt várak, boszorkánymesék
világából hoznak postát, a vízen futó szél éjféltájban hirtelen megszólal,
emberi hangon jajgat és kiáltozik, röppen a bagoly és huhogásával riaszt,
mintha végzetes közleni valója volna. A padláson
láncot csörgetnek a futkározó egerek. A pincében helyét változtatja a korhadó
gerenda. Az ablakok mögött árnyak leskelődnek. Kívülről próbálgatja valaki a
kilincset. A tűz aluszékonyan pislog, mintha a kéményből fújdogálna valami
jeges lehellet. Óbudán éjfélt ütnek az órák és az
ember lehunyja szemét, midőn a téli fák között tomboló vihart hallgatja. Mily sötétek
lehetnek most az országutak, amelyek mellett feszületek állnak és amerre a
hontalan utonjárók elhaladnak...” és így tovább.
Ez az itt közölt
szöveg mintaadag. Vizsgálati célokat szolgál, mert hiszen a vízcseppnek is az a
kémiai összetétele, ami a tengernek, a Krúdy betűtengere is ilyen cseppeknek az
összetétele.
Mi ennek a
szövegnek a jellemzője, a legfőbb jellemzője?
A primitív (népi,
mesemondó és egyéb) elemek felhasználása. Ezeknek az elemeknek felhasználásával
olyan ötvözetet készített, amelynek (az életművének) alapján azt szokták
mondani (helyesen-e vagy nem?) hogy megelőzte ilyen viszonylatban
legkiemelkedőbb kortársát: Proustot.
Ez a sokat
emlegetett Krúdy – titok.
Aki reagál az
ilyesmikre, hazatalál, ha Krúdy bármelyik könyvét, bárhol kinyitja.
Az eredete Radics
Mária (erős és romlatlan ilyenszerű) egyénisége és egy versszakával talán
Puskin:
Tatjána
hitt a babonákban,
mit a nép mesékbe szőtt
és minden egyéb, ami e
versszakba van száz egynéhány kötetes terjedelemben található meg.
Tatjánában a
franciás műveltség keveredik a népből a magasabb műveltebb társadalmi rétegre
is ható népi irodalmi elemekkel.
Krúdy
közvetítésével az ősi, a primitív népi művészet győzedelmeskedik a mindenkori
modernség, és mindenfajta izmusok fölött.
Halála alkalmával
az őt fejlődésében és emberi alakjában is jól ismerő Schöpflin
mondta, hogy a kritika bajban volt vele, nem illettek rá a szokott mértékek.
Tudjuk, hogy még
ma is bajban vagyunk vele.
Ezzel az írással
– ha már alkalom adódott rá – példákat akartam felmutatni arra vonatkozólag,
mennyire bonyolult ez a kérdés és arra is néhány hevenyészett mondattal, hogy
merre kellene indulnunk a megoldás érdekében.
Eredeti célomat
és feladatomtól eltértem és már régen tiltott területen járok. Ezért egyelőre
befejezem.
(Krúdy
világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron.
Bp., 64, FSZEK. 707-720. p.)