1913 őszén két meghívó érkezett Szemere Miklóstól
Krúdyékhoz. Az egyiket Krúdy Gyulának az írónak, a
másikat ifj. Krúdy Gyulának, a diáknak hozták. Az aranynyomatos meghívó Szemere
Cséri pusztai céllövészeti ünnepségére, versenyére szólt. Krúdy is, Szemere is
büszkén emlegette őseit, Krúdy nosztalgiával szemlélte az Anjouk adta, és Mária
Terézia megerősítette nemességét, szeretettel emlegette a litterátor Crúdy
Dániel püspököt, Krúdy Ferenc nemesi testőr hadbíró-kapitányt, Bárczi Sándor
műveinek megjelentetőjét, a szabadságharc Krúdy Kálmánját és Krúdy Gyuláját,
aki nemcsak Komárom hőse volt, hanem száz évet elérő életében szóval és tollal
egyaránt lelkesített 48 eszméi mellett.
Szemere Miklós császári és királyi kamarás volt,
az Osztrák-Magyar Monarchia párizsi, római, szentpétervári követségén
dolgozott, s mikor leköszönt a diplomáciai pályáról, országgyűlési képviselő
lett. Kártyázott és lóversenyezett, hihetetlen szerencsével játszott, s a
költséges életformájához szükséges pénz előteremtését mégis furcsa, titokzatos
anekdoták, történetek kísérték. Büszkén hirdette származását, Huba vezér
leszármazottjának vallotta magát.
Krúdy Gyula Kiss József folyóiratának, a Hétnek, írta A vörös postakocsi című regényét. Lelkesen vállalkozott rá, igazi
pesti regényt kívánt írni. Regénye megjelenése után bírálatával Ady Endre is
üdvözölte: „...Krúdy édes szerencsénkre, nem azt
írta, amit regénye bejelentőjében felsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi
ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát.
A vörös kocsi nemcsak a tegnapnak, a pestbudai
bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény – ha ugyan
regény – nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogyan
Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, s állandóan
a napidíjas és az Úristen között libegő. Csak ez látja meg és kedveli a
társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon
kívül bitangolnak.
De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez mégis, úgy
ahogy írta, fölséges versvallomás arról, miként teszik az álmok passzívvá a mai
Casanovát.”
Krúdy e regényeiben is szokatlan emberekről,
tájakról ír, nem mindennapi történeteket mond el, s nem mindennapi hangulatot,
emléket idéz. A regény fő témájához asszociációk gazdagsága kapcsolódik s ezek
az asszociációk – írja Rónay György – bár elvisznek bennünket a
reális ábrázolástól, mégis azt szolgálják, azt mélyítik. Csodálatos líra Krúdy
e három kötete is, hol a kevés vezérmotívumot a sokrétű, gazdag dallamok
bravúros komponálása teszi egységessé. Krúdy Gyula nem folytatja a
dzsentri-irodalom hagyományait, nem halad az Eötvös, Mikszáth vágta úton, nem
nevelni kíván, csupán emlékeket, hangulatokat idéz. Az életből, korából való
kiábrándultságát azzal akarja hangsúlyozni, azokkal a furcsa, az életben oly
ritka alakokkal, kik a valóságban nem fordulnak elő, s akiket a korából
kiábrándult, csalódott, de az élet szépségét nem
tagadó ember képzelete szült. Ezt igazolja Kiss Józsefhez írt levele: „Mit
lehet írni Pestről?” – olvashatjuk többek között. – Ordenáré
passzió, mint az állatkínzás... A magányban talán érdekesebbnek
látom az embereket.”
A vörös postakocsi írásakor Krúdy nem gondolt arra, hogy több
kötetben foglalkozzék Alvinczi Eduárddal. Ahogy belemelegedett az írásba, úgy
kívánkozhatott mind több és több Alvinczi Eduárdról, s így születtek meg A vörös postakocsi, Őszi utazás a vörös postakocsin,
Nagykópé, A velszi herceg, Rezeda Kázmér szép élete, A kék szalag hőse.
A VÖRÖS
POSTAKOCSI először a Hét 1913-as évfolyamában jelent meg,
eddig hat kiadást ért meg, Krúdy színdarabnak is feldolgozta. – Őszi utazás a vörös postakocsin 1917-ben
a Magyarország hasábjain jelent meg, könyvformában
eddig két alkalommal. A kék szalag hőse
a Pesti Napló 1931-es évfolyamában
jelent meg, könyvformában most adjuk ki először.
P[etrichevich].
H[orváth]. J[ános].
(A kékszalag hőse című kötet utószava.
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956. 437-439. p.)