Irodalmi kincsesházak

Szindbád pátriájában

Krúdy Gyulának Nyíregyháza és a Nyírség volt kedves hazája, „ahol messze hallhatóan vertek a magyar történelmi múlt órái” és „még a szél is valamely ősi hangzatokon fújdogál ezen a tájon”. Itt szálltak meg hajdanában a honfoglaló Szabolcs vezér hadai, az ő földbe süllyedt emlékeiket gyűjtögette a Nyír-víz nádasaiban az a Jósa András, aki egyszer élesre fent bicskájával megoperálta Krúdy jobb szemét, s akiről a megyei múzeumot elnevezték.

Múzeum postakocsiban

Krúdy Gyula nyilatkozatot adott egy nyíregyházi újság munkatársának és akkor beszélte el Jósa Andris „bátyjáról”, hogy „kedvesebb, eredetibb, érdekesebb regényalak kevés járt még a magyar tájakon ... Regényt kell írni róla”. A regény ugyan sohasem készült el, de A tegnapok ködlovagjaiban megírta, hogy a derék tudós „honfoglalási emlékeket gyűjtött és ebből olyan múzeumot rendezett be, hogy megtekintésére irigykedve jöttek el messzi földről a tudósok. Szabolcs megyei múzeumnak neveztetik ez a ritka gyűjtemény, ősi hangzatok ébrednek fel bennünk, amikor kapuján belépünk”.

A múzeum hűs falai között ma már az ősi hangzatok modern írója, Krúdv Gyula is kapott két termet és egy folyosót az első emeleten. A kiállítást nemrégiben nyitották meg, de az író és a város régen egy-másra találtak.

A Krúdy-kiállításoknak hagyománya van a szabolcsi fővárosban, hiszen korábban egy általános iskolában, majd a Kossuth Gimnáziumban lehetett szerényebb gyűjteményt találni, aztán a múzeum régi épületében, 1968-tól pedig a színház egyik öltözőjében őrizték az író helyi emlékeit! A mostani reprezentatív kiállítás tartalmazza ezek anyagát, kibővítve azzal, amit Krúdy Zsuzsa ajándékozott és amivel a Petőfi Irodalmi Múzeum sietett a segítségükre. Sok hasonló irodalmi emlékházat ismerve nyugodtan állíthatom, hogy a nyíregyházi Krúdy-gyűjtemény külsőségeiben egyike a legszebbeknek, rendezésében (Miklós Róbert munkája) a legjobbaknak, tartalmában a leggazdagabbaknak.

A tárlók kör alakú sötét fakeretei az író nevezetes vörös postakocsiját szimbolizálják; a hátulról besugárzó fény sok-sok eredeti fényképet, a család használati tárgyait világítja meg. Az egyik terem életrajzi rendben mutatja be az írót, a másik műveit és utóéletét ismerteti meg velünk.

A kiállítás első „kocsijában” a nagyszülők kaptak helyet, Radics nagymama mellett elsősorban a nagyapa, legidősebb Krúdy Gyula, aki honvédkapitányként harcolt az 1848—49-es szabadságharcban. Utána vármegyei főügyész volt, de híven ápolta a 48-as hagyományokat, évtizedekig elnökösködött a honvédek egyletében, néhány évig parancsnoka volt a pesti Honvéd Menzának, öreg katonák között készült fényképét is megnézhetjük a tárlóban. Ez a nagyapa őrizgetett fekete dobozában egy gyolcs darabkát, ami állítása szerint Garibaldi vérében ázott; a különben zárkózott ember szívesen beszélt unokáinak saját szabadságharcos élményeiről, még többet a testvéréről, Krúdy Kálmánról, a nógrádi úri betyárról, mert a család eredetileg a palócok földjén élt. Bizonyára ezért írta meg Mikszáth Kálmán 1899-ben a Krúdy Kálmán csínytevései című kisregényét, de ez a dédnagybácsi vált Krúdy Gyula hősévé is, 1922-ben, az Egy nemzeti rablóvezérben. A Krúdy-művekben és publicisztikában mindig jelen levő 48-as hagyomány tehát a nagyapától származott, az unoka pedig soha nem feledte, hogy a családban ez az örökség milyen erős volt, azt az író édesapjának sírfelirata is mutatja. A nyíregyházi temetőben ugyanis ezt vésték a családi síremlékre: „Krúdy Gyula 1848—49-i honvéd kapitány fia.”

Házak a Kállai úton

Krúdy a gyermekkori ragaszkodás féltő szeretetével őrizgette a szülőváros emlékét, írásaiban lépten-nyomon felködlik a sóstói erdő, a Morgó-temető, az Angyalzug meg a Kaszás utca, de Nyíregyháza sem feledkezett meg róla. A második tárló ad képet a szülőkről, Krúdy Gyula jómódú köz- és váltóügyvédről, és az író születésekor 17 éves édesanyjáról, Csákányi Juliska szolgálólányról; gyermekéveinek színteréről is tájékoztat.

Ezekre a helyekre el is látogathatunk, hiszen közel esik a múzeumhoz a Kállai út, a mai Vörös Hadsereg útja, ahová Katona Béla, minden Krúdy-titkok tudója kalauzol bennünket. Ő a nyíregyházi tanárképző főiskola tanára, de sokáig tanított abban a középiskolában, amelyről Krúdy úgy emlékezik, hogy „felírtam nevemet a Kossuth főgimnázium bádog ablakpárkányára.” Meg is találta a bekarcolt nevet, de aprólékosan felkutatta, megírta az író életének nyírségi mozzanatait is. Az ő társaságában nézegetjük a Kállai út múlt századi polgárházait.

Az utca 8-as számú házán emléktábla, amelyet „hálás megemlékezéssel Nyíregyháza város lakossága” helyezett oda 1963. május 12-én, Krúdy halálának 30. évfordulóján. Legfelső sorában idézet; „Ennek a városnak voltam az írója.” Ez abból a levélből való, amelyet 1928-ban a város közgyűléséhez írt, s amelyet a kiállítással egy épületben levő megyei levéltárban őriznek. Ha belepillantunk, még ezt is olvashatjuk: „Minden írásomból kitűnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására.”

Krúdy Gyula tehát 1878. október 21-én a nyíregyházi Kállai út 8. számú házban született; az épület utcai frontját átépítették, de az udvari szoba, ahol meglátta a napvilágot, még a régi. Idősb Krúdy Gyula ugyanis itt bérelt ki a szülés idejére egy helyiséget, mert akkor még a fiatal anya nem a felesége, hanem a család cselédje volt, és a nagyszülők nem igen örvendeztek az újszülöttnek.

A neheztelés azonban nem tartott sokáig, még csecsemőként a családi házba került, ugyanezen út 42. számú telkére. Ez az épület már nem létezik, magánszanatóriumot építettek a helyére; most a rádió stúdiója működik itt. A nagy kert is két telekre oszlott azóta, a szőlőjük helyén ház emelkedik, de még hajladozik a szélben néhány öreg fa azok közül, amelyek alatt a gyermek Krúdy játszadozott.

Innen járt négy évig elemi iskolába, hogy aztán a szatmári gimnáziumba kerüljön. Az ottani egy évnek kevés a nyoma az írásaiban, annál inkább a következő háromnak, amit a szepességi Podolinban töltött. Új arcok, élmények, az első gyermekszerelmek emléke fűződik a kisvároshoz, az „édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem” aranyozza be ezt a kort, amelynek a történetét Wittkó Irma tíz évvel ezelőtt, 83 éves korában mondta el Tóbiás Áronnak, legalább olyan rajongással, ahogyan Krúdy a Szindbádban.

Bontakozó tehetség

A tizennégy éves diák visszakerült szülővárosába, a gimnázium V. osztályába. A múzeumi kiállításon az azóta kibővített gimnázium egykorú képét láthatjuk, amelyet Krúdy a város legszebb épületének tartott. Szemben az író szülőházával áll a Kossuth Gimnázium, az út, túloldalán, falán emléktáblák soráról derül ki, hogy ott tanult — Krúdy után, de még az életében — Szamuely Tibor, Münnich Ferenc és Rajk László. Ebben az alma materben bontogatta írói szárnyait Krúdy olyan irodalombarát, lapszerkesztő, költő tanárok óvó vezetése mellett, amilyen Leffler Sámuel, Gróh István, Vietórisz József és Porubszky Pál voltak. Mindegyikükre hálás szeretettel emlékezett vissza, de csak egyetlen mondattal idézzük őket: „Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára Bessenyei György gárdistahadnagy gyönyörű élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők velünk, mellettünk és a szemünk láttára bontakozik tehetségük.”

Az ő tehetsége szokatlanul korán kivirult. Kilenc nappal múlt 14 éves, amikor 1892. október 30-án első novellája megjelent a Szabolcsi Szabadsajtóban, de már korábban kézzel írt lapocskát szerkesztett a gimnáziumban, Nagy Dob volt a címe, amit hamarosan a nyomtatott Gimnáziumi Híradó követett. Ekkor alapította a Nyíregyházi Sajtóirodát, helyi híreket küldtek fővárosi lapoknak — akkor is, ha nem történt semmi — és ezek meg is jelentek a Pesti Hírlapban, az Egyetértésben. Még nem volt tizenhat éves, amikor a Debreceni Ellenőr szerkesztője riporteri állást kínált fel neki, aminek úgy megörült, hogy majdnem otthagyta a gimnáziumot is.

Tanárain kívül Kálnay László ügyvéd és novellista. Dálnoki Gaál Gyula színész és drámaíró bűvkörében élt. Az ő bohém társaságukban már diákkorában megismerte a kiskocsmák világát, amelyeket a Tabánban éppenúgy látogatott, mint az óbudai Miklós utcában.

Tájékoztatnak a tárlók Krúdy diákköri olvasmányairól. azokról az írókról, akik mély hatást tettek a sokat olvasó fiatalemberre. Ott van közöttük Puskin és Turgenyev, Dickens és Byron, Victor Hugo és Maupassant, mindenekelőtt azonban az Ezeregyéjszaka csodás keleti mesevilága, amibe úgy beleélte magát, hogy innen merítette legkedvesebb álnevét, a Szindbádot is.

Szobrok, versek

A kiállítás egyik terme ugyan végigvezet Krúdy életének megannyi állomásán, a Józsefvárostól a Margitszigeten át Óbudáig, de ezen az ismertebb úton már nem követjük őt, inkább a másik teremre pillantunk, amelyben az életmű sorakozik a vitrinekben. A régi és új kiadások sokaságát látva felkiáltott egy látogató: — Hogyan tudott ennyit írni! Termékenysége valóban Jókaiéval vetekszik, a kutatók 2000 ívnél többre vagy másként fogalmazva mintegy 140—150 kötetre becsülik a teljesen még fel sem tárt életművet. A kiállítás ebből bőséges választékot nyújt, az első kiadásokból is, a nemrégiben megjelent, eddig leggazdagabb Krúdy-sorozatból is.

Képek sorakoznak, felvételek nagyításai, a Vígszínház 1968-as A vörös postakocsi előadásáról, az újabb Szindbád-filmből.

Még be sem telhettünk velük, amikor már a művészeti alkotások vonják magukra a figyelmet: emeljük ki talán Vértes Marcel és Mayor Henrik karikatúráit, Gábor Móric festményét, amelyek a legújabb Szindbád-kiadás borítóját is díszíti; Víg Tamás szoborban, Szabó Iván pedig domborművön ábrázolta Szindbádot. Cinke Ferenc tűzzománc illusztrációi csakúgy helyet kaptak itt, mint Gyenes Tamás óbudai szobrának a hű mása — ki győzné valamennyit felsorolni. A kiállítást látni, az írót olvasni biztosan érdemes.

Így látja ezt a Krúdy-hívek régi és új tábora, de így látta a kortárs írók egész sora is. Ady Endre két versét ajánlotta neki, Somlyó Zoltán és Kosztolányi Dezső, Dutka Ákos és Bóka László, Weöres Sándor és Garai Gábor egyaránt versben énekelt róla, hogy csak utaljunk a Krúdy világa testes kiadvány tengernyi írására, emlékezésére és méltatására. Búcsúzzunk Krúdytól Juhász Gyula, szép versének egy szakaszával:

Gordonkahangja sírvavigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat
S tündéri távlat lesz a messzeség.

Puruczki Béla

(Magyar Nemzet, 1974/170. /július 23./ 4. p.)