REZEDA KÁZMÉR SZÉP ÉLETE

Krúdy-összeállítás a Vígszínházban

Krúdy Gyula, a maga hatalmas életművével, irodalmunk sajátos, egyedülálló alakja. Besorolhatatlan. Egy látványról, egy mozdulatról hosszú gondolatsort indít, bizarr eszmetársításokkal, utalásokkal. önkényesen lép időben hátra-előre, akkor, amikor ez még közel sem általános, jelképes és valós alakokat, történelmi figurákat mozgat, mos egybe, jellegzetesen színes, képalkotó nyelven, végtelen epikában. Ha valakiről, róla jogos meggyőződés: egyetlen lehetséges formája, amelyben veszteség nélkül élvezhető, az eredeti. Ennek ellenére érthető – és immár színpadon, filmen igazolt – szándék művének transzponálása más műfajokba.

Kapás Dezső rendező nyolcadik éve már színpadra állította A vörös postakocsit a Vígszínházban, vállalkozásával nagy visszhangot keltve. Ezúttal a Rezeda Kázmér szép élete (eredetileg: Így történt 1914-ben) címen megjelent utolsó Krúdy-regényt dolgozta színpadra ugyanitt, Radnóti Zsuzsa dramaturgiai hozzájárulásával. Pontosabban: az említett regényre támaszkodva, Krúdy több művéből új, színpadi alkotást hoztak létre; nagy munkával, elmélyült anyag- és stílusismerettel – vitatható eredménnyel.

Az előadás kissé túlzsúfolt. A vendég Drégely László színpadképénél elfogadható, hogy a cselekmény színteréül és hátteréül a Krúdy-rekvizitumoknak szinte a teljességét állítja elénk: ez Krúdy saját, egy műben, egyetlen műve egyetlen lapján is jelenlevő, írói hangjából fakadó zsúfoltsága. Tehát nem túl zsúfolt. Dramaturgiailag már nem üdvös követni ugyanezt a módszert – a színháznézés és hallgatás mechanizmusa amúgy is eltér az olvasásétól. Érthető, hogy egy Krúdy-dramatizálás eltér minden más színpadi műtől (a regényei is eltérnek minden más regénytől) – a színházi előadás kohéziós, összetartó erejét, egységét azonban gyengíti, ha túl sokat akarnak beletömöríteni, mint ezúttal.

Ráadásul zenés művet kapunk, benne egy halmozott ötlettel: megzenésített Ady-versekkel. Tény, hogy Krúdy és Ady, valamint kettejük eltérő életműve között sok a rokon vonás. Egy színházi előadás azonban semmiben nem hasonlíthat egy irodalomtörténeti előadásra. A találkozás az Ady-versek és a Krúdy-világ között nem olyan szerves – talán az egy, igazán beépülő, Emlékezés egy nyár-éjszakára című verstől eltekintve –, hogy az ötlet fokozná az előadás fentebb kevesellt összetartó erejét. Ellenkezően. Darvas Ferenc zenéjéből is a Különös nyár-éjszaka fenyegető dallamát, ritmusát és hangszerelését találom csak szerencsésnek. A híres Kabaré-filmre, majd a Weill- és Eisler-daloknak Brecht stílusához kötődő hangvételére történő utalások idegenek Krúdy világától.

A részletek szépsége nem kárpótol a meglepett zavarért, amelyet az alapelképzelés kivált S a szép részletek közé kevésbé szépek is belopakodtak, amelyeknek vaskos iróniája már több, mint amennyit a Krúdy-hang megkíván. Sehol nem színészi, hanem rendezésbeli okokból.

Az előadás legerősebb oldala éppen a színészvezetés, a hang egysége, finom kidolgozottsága. Elsőrendű alakításoknak örvendezhetünk. A címszereplő Darvas Iván és a női főszereplő Ruttkai Éva mellett a vendég Psota Irén szerepe arányaiban megnőtt a regényhez viszonyítva, kivált, hogy a művésznő sanzon énekesként is kitűnik a zenés változatban. A többiek közül az ifjú és idős alterego (a címszereplő képzeletbeli másik énjei), Tahi Tóth László és Tomanek Nándor emlékezetesek, valamint Schubert Éva, Békés Rita, Kozák László és Szatmári István. A főiskolás Bánfalvi Ágnes és Bordán Irén említése is indokolt. Külön hangsúlyt érdemel a nagyszerű Tábori Nóra, aki fanyar, fájdalmas nevetést kiváltó humorával igazi Krúdy-epizód asszonyalakot formál, a regény őrült mottója, az „Éljen a háború!” eszeveszett élvhajhászása jegyében.

Rajk András

 

(Népszava, 1976/37. /február 13./ 5. p.)