SZÍNHÁZI SZEMLE.

 

A színházi évad közepe táján vagyunk s eredeti újdonságok még ma is elég gyér számmal jelentkeznek színházainkban.

[…]

A Magyar Színház két eredeti újdonságot mutatott be. Közülük Krudy Gyula színjátéka, a Zoltánka még november közepén került színre. A darab Petőfi fiának, a magyar sasfióknak szomorú sorsát tárja elénk négy képben. Az első, amolyan előjátékfélében Petőfi felesége már Pesten van s férje hírnevének varázsától körülvéve meglehetős nagyvilági életet él, emellett verseket ír s fogadja Balázs Sándor író udvarlását. De megjelenik Júlia másik udvarlója, később második férje is, Horváth Árpád. A második képben, mely tizenöt évvel később történik, betoppan Júlia lakásán a fia, Zoltán, aki Debrecenből a színészek közül – a mellében halálos kórral – rándult fel anyjához. Ez épen bálba készül s többet gondol báli cipőjével, mint fia sorsával, amiért az először kemény szemrehányással illeti anyját, majd ennek szépségétől lenyűgözve, mezítelen vállára egy érzéki csókot lehel. Az anya erre a furcsa szeretetnyilvánításra átadja fiának otthonát, maga pedig elmegy a bálba. Zoltán ezután két debreceni színésztársát felhívja magához s velük iszik és dalol, míg föl nem keresi Balázs Sándor, aki helyesebb életre igyekszik rábeszélni. A jó útra térés már-már sikerül, midőn a fiú megtudja Balázs egy elejtett szavából, hogy való az a rossz hír, amelyet Balázs és anyja viszonyáról terjesztenek. Erre a fiú elrohan. A harmadik képben a gödöllői erdőben találjuk Zoltánt szerelmese és a tiszteletes, meg az öreg cigányasszony társaságában, akik atyját jól ismerték. A negyedik képben Zoltán már haldoklik, ápolja a jó öreg orvos, felvidítja két színész cimborája s vigasztalja kis szerelmese, akinek karjai közt adja ki lelkét.

Ez a darab mindennemű drámai törvénynek figyelembevétele nélkül készült. De ez még nem volna baj. A hiba ott rejlik, hogy ez az egész alkotás nem dráma, hanem párbeszédes lírai mozzanatok egyvelege, amelyek nincsenek is jól előkészítve, sem pedig megokolva. Ezek a jelenetek átvonulnak a színpadon, mint a nyári felhők az égen, de nemhogy zivatar, még csak záporeső se lesz belőlük, legfeljebb egy kis émelygéssel járó fejfájás. A szerző ahelyett, hogy Júlia és Zoltán jelleméből valamelyes tragikumot fejlesztene, amazt elítéli s ezt felmagasztalni igyekszik. Ám ez is csak részben sikerül, mert bizony Zoltánka iránt rokonszenvünk nagyon megcsappan egy utálatos flirt révén, amely ha nem is hihetetlen, de mivel az anya és fiú között folyik le, ez az erkölcsi elfajulásnak olyan fokáról tesz tanúságot, amely nem a színpadra közönség elé, hanem sokkal inkább a lelki betegek szanatóriumába való. Ehhez járul még, hogy a főhős egyáltalában nem cselekvő alak: anyjának először szemrehányásokat tesz, azután szépségétől elbűvölve flirtöl vele; várva-várjuk az ebből eredő tragikus összeütközést, de egyikből se fejlődik ki semmi. Az ilyen helyzetrajz megjárja, sőt talán szép is a novellában, de lehetetlen dolog a színpadon. Egyébiránt az egész darabnak nemcsak felfogása és alakítása, hanem még dialógusai is arra vallanak, hogy elbeszélő poétával van dolgunk, akinek – ha a színpadon érvényesülni akar – sok olyan jelenséget kell műveiből kiküszöbölnie, ami magában véve talán költői, de a drámai előadásban hatástalan sallang.

[…]

b. j.

 

(Katholikus Szemle, 1914/1. /január/ 71-74. p.)