SZÍNHÁZI SZEMLE.
A színházi évad közepe táján vagyunk s eredeti újdonságok
még ma is elég gyér számmal jelentkeznek
színházainkban.
[…]
A Magyar Színház
két eredeti újdonságot mutatott be. Közülük Krudy Gyula színjátéka, a Zoltánka még november közepén került színre. A darab Petőfi fiának,
a magyar sasfióknak szomorú sorsát tárja elénk négy képben. Az első, amolyan
előjátékfélében Petőfi felesége már Pesten van s férje hírnevének varázsától
körülvéve meglehetős nagyvilági életet él, emellett verseket ír s fogadja
Balázs Sándor író udvarlását. De megjelenik Júlia másik udvarlója, később
második férje is, Horváth Árpád. A második képben, mely tizenöt évvel később
történik, betoppan Júlia lakásán a fia, Zoltán, aki Debrecenből a színészek közül
– a mellében halálos kórral – rándult fel anyjához. Ez épen bálba készül s többet gondol báli cipőjével, mint fia sorsával,
amiért az először kemény szemrehányással illeti anyját, majd ennek szépségétől lenyűgözve,
mezítelen vállára egy érzéki csókot lehel. Az anya erre a furcsa
szeretetnyilvánításra átadja fiának otthonát, maga
pedig elmegy a bálba. Zoltán ezután két debreceni színésztársát felhívja
magához s velük iszik és dalol, míg föl nem keresi
Balázs Sándor, aki helyesebb életre igyekszik rábeszélni. A jó útra térés már-már
sikerül, midőn a fiú megtudja Balázs egy elejtett szavából, hogy való az a
rossz hír, amelyet Balázs és anyja viszonyáról terjesztenek. Erre a fiú
elrohan. A harmadik képben a gödöllői erdőben találjuk
Zoltánt szerelmese és a tiszteletes, meg az öreg cigányasszony társaságában,
akik atyját jól ismerték. A negyedik képben Zoltán már haldoklik, ápolja a jó
öreg orvos, felvidítja két színész cimborája s
vigasztalja kis szerelmese, akinek karjai közt adja ki lelkét.
Ez a darab mindennemű drámai törvénynek figyelembevétele
nélkül készült. De ez még nem volna baj. A hiba ott rejlik, hogy ez az egész
alkotás nem dráma, hanem párbeszédes lírai mozzanatok egyvelege, amelyek
nincsenek is jól előkészítve, sem pedig megokolva. Ezek a jelenetek átvonulnak
a színpadon, mint a nyári felhők az égen, de nemhogy zivatar, még csak záporeső
se lesz belőlük, legfeljebb egy kis émelygéssel járó fejfájás. A szerző
ahelyett, hogy Júlia és Zoltán jelleméből valamelyes tragikumot fejlesztene,
amazt elítéli s ezt felmagasztalni igyekszik. Ám ez is
csak részben sikerül, mert bizony Zoltánka iránt rokonszenvünk nagyon
megcsappan egy utálatos flirt révén, amely ha nem is
hihetetlen, de mivel az anya és fiú között folyik le, ez az erkölcsi elfajulásnak
olyan fokáról tesz tanúságot, amely nem a színpadra közönség elé, hanem sokkal
inkább a lelki betegek szanatóriumába való. Ehhez
járul még, hogy a főhős egyáltalában nem cselekvő alak: anyjának először
szemrehányásokat tesz, azután szépségétől elbűvölve flirtöl
vele; várva-várjuk az ebből eredő tragikus összeütközést, de egyikből se
fejlődik ki semmi. Az ilyen helyzetrajz megjárja, sőt talán szép is a
novellában, de lehetetlen dolog a színpadon. Egyébiránt az egész darabnak
nemcsak felfogása és alakítása, hanem még dialógusai is arra vallanak, hogy
elbeszélő poétával van dolgunk, akinek – ha a színpadon érvényesülni akar – sok
olyan jelenséget kell műveiből kiküszöbölnie, ami magában véve talán költői, de
a drámai előadásban hatástalan sallang.
[…]
b. j.
(Katholikus Szemle, 1914/1. /január/ 71-74. p.)