NAGY MIKLÓS

KRÚDY ÉS JÓKAI^*

1.

Ha nem is volt igaza Hevesi Andrásnak, aki valami kihívó hetykeséggel nagyrészt olvasmányélményből származtatta Krúdy életművét¹ – azét a Krúdyét, akit rövidlátó tisztelői hajdan inkább betűtől idegen őstehetségként szerettek volna pajzsra emelni –, mégis el kell ismernünk, hogy jónéhány világirodalmi jelenség és magyar előd foglalkoztatta tartósan.² Az Ezeregyéjszaka mellett kivált Puskint, Turgenyevet, E. T. A. Hoffmannt, Dickenst, Boccacciót kell említenünk, természetesen nem feledkezhetünk meg Jókairól és Mikszáthról sem, s csak utánuk következhetnek olyan kevésbé állandó, de még mindig igen fontos szellemi útitársak, mint Shakespeare, Cervantes, Lesage, Walter Scott, Byron meg Thackeray, s végül Andersen, Gogol, Maupassant. E csoporthoz, melyben uralkodnak a romantikusok vagy a romantikával is kacérkodók, hozzá kell számítani még a „boldogult úrfikor”-ban megemésztett tucatnyi divatos szórakoztatót, idősebb Dumas-tól egészen Ponson du Terrail-ig, akinek a Rocambole-ciklust köszönhették déd- és nagyapáink.

Ez a hevenyészett névsor, amelynek nagy részét bízvást magáénak vallhatta volna Jókai is, már egymagában tanúskodik kettejük némi alkati rokonságáról, ám bennünket jobban érdekel az, milyen nyomot hagyott Krúdyn Jókai megismerése, pontosabban: milyen visszhangot adott Jókai emberi és költői személyiségére. A regények és novellák közvetett vallomása előtt futtassuk végig tekintetünket a leplezetlenebb, árulkodóbb bizonyítékokon, Jókairól szóló tárcáinak, arcképeinek változatos során.

Szokatlanul sokat írt róla. Többet, mint Aranyról, Petőfiről, Mikszáth előtt tisztelgő cikkeinek sokszorosát szentelte neki, s Jókairól adott pár soros megemlékezéseinek száma szinte elképzelhetetlenül nagy. Alig volt a múlt századnak olyan jelentős, jellegzetes vagy csak hírhedett alakja, aki ne Jókait és hőseit juttatta volna eszébe. Nemcsak Rudolf trónörököst, Szemere Miklóst vagy Blaha Lujzát festegetve gondolt rá, hanem a forradalmak korából, majd a Bethlen-érából visszatekintve egyenesen Jókai-figurák rezervátumának tűnt fel előtte az egész félszázad előtti Magyarország. Gyertyaszentelő medvéje c. karcolatában egy Józsa Gyuri-szerű elvadult tiszamenti úrról beszélve, föl is teszi a nagyon is jogosult kérdést: „Jókai figurái még eleven állapotban jártak-keltek Magyarországon, vagy pedig a mesemondó Jókai népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek hajlamosak legyenek a vadregényes dolgokra?”³ Határozott feleletet itt sem ad, máskor pedig hajlik arra, hogy regényből ellesett gesztusnak, póznak, bravúrnak tartsa hajdani nemesurak és úri kisasszonyok sok féle megnyilatkozását: „Jókai, száz esztendőre magához, fantáziájához alakította a magyar intelligenciát”, vallja 1919-ben,⁴ s különösképpen azt hangoztatja, Az aranyemberből tanultak meg epekedni a régi delnők.

Jókai napja kivált a vidéki udvarházak, paplakok és kisvárosok fölött világított, ám azért Krúdy Budapesten élő teremtményeit is sok szál fűzte a legendás elbeszélőhöz. Míg a Hét bagoly Leonórája, mint régi pesti lakos a józsefvárosi Jókait, Stáció utcai korábbi szomszédját emlegeti, az inkább művekre koncentráló Jósiásban a Senki szigeti fák képét idézi föl a Margit-szigeti tölgyek látványa.

Móriczot meg Szabó Dezsőt is erősen átitatta a Jókai-varázs, szemléletével viaskodva, lendületétől megmámorosodva, így vagy amúgy, de nem tudtak elszakadni tőle. Mégis gyermekkori emlékeik, ifjonti környezetük nem volt annyira jókaias levegőjű, mint a nyírségi mesternek. Maga a vármegye tele címeres kúriákkal, amelyeknek tekintélyét nem ellensúlyozta izmosodó polgárság. A kiskirályok féktelen és gőgös Tanussy testvérpárját a szabolcsi Kállayakról mintázta Jókai, s Kárpáthy Jánosnak is nem egy hasonmása duhajkodott itt a nádfedeles csárdákban. Az író családja fényesen megállta a helyét a szabadságharcban: legidősebb Krúdy Gyula – a nagyapa – honvédkapitányként harcolt Komárom várában, s hajthatatlan függetlenségi meggyőződéséből sohasem engedett. A nagyapa öccse Világos után sem tette le a fegyvert, szabadságharcos vitézség és betyár fosztogatás olvadt össze különös pályájában, melynek zsandárgolyó vetett véget. Krúdy örökölt és mindvégig megőrzött Kossuth-kultuszához podolini diákévei alatt társult Rákóczi áhitatos tisztelete, itt ismerkedett meg a Szepesség sajátos, középkorias életével, amelyet igazában a 80-as évek Jókaija tett ismertté szépprózánkban.

Taine-nel szólva: a „milieu” s a „race” mintegy eleve elrendelték, hogy az írónak kedves legyen az Egy magyar nábob éppúgy, mint A kőszivű ember fiai vagy A lőcsei fehér asszony, a gimnazista Krúdynak azonban mindezeknél kedvesebb könyve lehetett a Kárpáthy Zoltán meg Az aranyember. E választásban egyéniségének egyik legmélyebb, legjellemzőbb vonása mutatkozott meg: lobogó erotikája, amelyet nemcsak tomboltatni tudott, hanem zabolázni, megtisztítani, sőt írásaiban olykor még túlfinomítani is. Harmincon túl megvallotta, „gyermekember” korában elsősorban a Jókai-héroszokat vette mintául,⁵ Perkátai László disszertációja pedig joggal figyelmeztet arra, hogy mint süldő debreceni újságíró Des Grieux szenvedélyességét éppúgy magáénak vallotta, mint Gil Blas könnyelműségét és Kárpáthy Zoltán hősies gcsztusait.⁶ A Jókai-héroszok szemérmét, szerelmi aszkézisét elvetette, ám alighanem az ő halálmegvető bátorságuk lelkesíthette akkor, amikor átlumpolt pesti éjszakák után az állatkert medve- vagy oroszlánketrecében koccintott Bothmer báróval. A Jókai-alakokkal való azonosulás vágya azután kihatott műveinek életanyagára, jellemtípusaira, szituációkészletére: hiába később a fanyar irónia, az elkeseredett tisztánlátás, majd az önkínzó szembenézés az öregedéssel s az embertársak pőre ösztönvilágával, a lovag, a jókais színeket is viselő lovag olykor ott kísért még legérettebb műveiben is.

Ezt a színpompás Jókai-élményt erősen elfonnyaszthatta volna a pesti irodalmi légkör, ha az ifjú Krúdy a nyolcvanas években érkezik a fővárosba, hisz ekkor Palágyi Menyhért, Reviczky, Tolnai, az ellenzéki derékhad tekintélyei, majd ugyanolyan ridegen bírálták Jókait, mint a Budapesti Szemle körének öregje, fiatalja (Gyulai, Péterfy, Angyal Dávid, Riedl). Csakhogy a századfordulón már nálunk is felharsantak az újromantika, a szimbolizmus meg a szecesszió csatakiáltásai, a szél megfordult, a realizmus és naturalizmus kezdett kopott holminak számítani. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy nemcsak a vidéki kisurakból jött Ady és Krúdy fordul megértéssel Jókai felé, hanem a kuruckodó nemesi tradícióktól távolálló Ignotus is kiáll az aggastyán mellett 1903-ban: „...a tudományos és mindent átlátó ítélet tudja, hogy a tegnapelőtt főnixmadárként támad föl holnapután, meggyarapodván a tegnap s a ma minden tudásával és ravaszságával. Ha azt kezdjük érezni, hogy Jókai iskolája ismét divatos: valójában igazunk van.”⁷

Adyhoz, Krúdyhoz az is illett, hogy az öblös, magyarkodó Jókai-kultusszal, s a még elmaradottabb (mert klerikális és antiszemita törekvéstől táplált) Jókait-gúnyolással hódoló, de újhangú tárcáikat szegezzék szembe, 1905-ben Ady, öt évvel később Krúdy kérte számon a közvéleménytől a Jókai-szobor felállítását, azonban a kincstári áhítat mindkettőjük írásából hiányzott („Jókai Mór... volt az, aki rászoktatta apáinkat a porcelánnadrágra és a regényességre” – lopózott be Krúdy tisztelgő mondataiba az irónia).⁸ A Kozocsa Sándor szerkesztette Írói arcképek első kötetében lapozgatva láthatjuk, hogy a világháború alatt még többször és még fájóbb nosztalgiával gondolt a Jókai-regények ködbeveszett idilljeire, mint azelőtt. Búcsúzott Timár Mihály és Noémi szigetétől, az eszményi házasságtörők birodalmától, amikor nőtt a nyomor, fogyott az életkedv, aratott a halál (Búcsú a Senki-szigetétől). A forradalmak elközelgésekor sem kerültek le könyvespolcáról a Jókai-kötetek, Nádas Sándor egy jelentéktelen riportja szerint 1918–19 telén Margit-szigeti hotelszobájában is azokat olvasgatta.⁹ Ítélete azonban most az egyszer keményen csengett a kormánypárti, Tiszák barátságát kereső Jókairól és Mikszáthról. „Csak olvassuk el az egykori írókat: Jókai és Mikszáth feljegyzéseit a miniszterelnökről. Néróról nem írtak nagyobb hódolattal a legaljasabb Rómában, mint írtak azokról az emberekről, akik... az ország élére kerültek.”¹⁰ Jó két hónappal az őszirózsás forradalom diadala után fogalmazott így, amikor azt is leszögezte, hogy 67 után Magyarország történetének legaljasabb korszaka kezdődött. Ám nemcsak a háborús veszteségek fölötti elkeseredés, s a mindig benne élő kossuthi köztársasági szellem mondatták ezt vele, hanem saját közelmúltjának emlékei is. Fiától tudjuk,¹¹ mennyire félt Tisza István csábításától, aki mint a Magyar Figyelő szerkesztője a lap vacsoráira hívogatta, s Mikszáth elhunyta után benne és Herczeg Ferencben látta a „hivatalos irodalom” jövendő csillagait. Krúdy azonban nem engedett, nem szolgált a konzervatívoknak, s így egyénileg érthető túlzottan szigorú kijelentése a kormányt támogató nagy íróelődökről.

Esztéta elmélyültséggel sohasem írt az írótársakról, módszeresen sem kutatott Jókai életútja után, mégsem zárkózott el az újabb anyagot nyújtó memoárok elől. Ezt igazolja Jókai barátja a boldogtalan Rudolf királyfi c. karcolata, amelyben hivatkozik Feszty Árpádné frissen megjelenő emlékezésére az aggastyán költő Bajza utcai életéről.¹² S memoárok olvasása érződik Mesemondások Jókai Mórról c. ifjúsági elbeszélésén is, amellyel Zsuzsika leányát kívánta a centenárium évében Jókai mesekastélyának küszöbéig vezetni. Ez az igénytelen, de vonzó kötet, amelyről Krúdy és Jókai kutatói teljesen megfeledkeztek, nagyon jól mutatja, mit tartott a gyermekek számára lényegesnek a hatalmas életműből. A mindig is kedves Nábob, Kárpáthy Zoltán, A kőszivű ember fiai mellett jóízűen regél a mester felvidéki utazásáról, s annak gyümölcseiről, Ocskay László meg a lőcsei fehér asszony életregényéről. A Peregrinus c. híres elbeszélést egy sokat csúfolt, bikaerejű kollégistáról, a kis Móric diákkora hiteles emlékének tekinti, s még arra is talál módot e „fehér” műfajban, hogy halványan utaljon a Balatonfüreden üdülő író titkolt szerelmére meg Timár Mihály kettős életére. Így lesz az aranyemberből a Mesemondások lapjain csődbejutott kalmár, aki felesége vagyonkáját biztosítja látszathalálával, míg dunai hajósként keresi kenyerét, és egyedül a komáromi költőnek mondja el élete nagy titkát. Mennyi poétikus egyszerűség van ebben az ifjúsági „változatban”, s mennyi lokálpatrióta büszkeség tükröződik ott, ahol Kárpáthy János alakját a közismert modelleken kívül a szabolcsi Kállay Péterhez is hozzá köti! Élete tájaiból Podolint csempészi be szuverén könnyedséggel Jókai felső-magyarországi körútjába, mintha csak cserét csinálna, hiszen ő mind ismerte Jókai hajdani lakóhelyeit, cikket is írt a költő füredi villájának kereskedő kezére jutásáról (Jókai Mórnál a füredi uradalomban)¹³, miért ne festhetné le viszonzásul egy podolini Jókai látogatás vonzó freskóját?

Az öregedő, betegeskedő, régi olvasóközönségét elveszítő Krúdy lélekben egyre messzebb kerül Jókai gyermeki bizakodásától. A centenárium küszöbén még hinni látszik abban, hogy a magyar középrétegekben feltámadhat a drága Jókai-hagyomány („hazaszeretet, önfeláldozás, nemesség, finomság, szép szomorúság”) ám hamarosan ennek lehetetlenségéről kell meggyőződnie. 1929-ben fel is panaszolta Ha ma élne Jókai c. írásában: „Jókai ma nem élhetne... hiszen olyan idők következtek el, amelyeket az ő optimista... képzelete nem jósolhatott. Megbukott Jókai minden jóságával, derültségével, de legmagyarabb érzeteivel is.”¹⁴

2.

Bármennyire is idézte azonban őt, egyéniségük távol állt egymástól, s ezt Krúdy is tudta. Jókai könnyen és boldogan illeszkedett be az emberi közösségekbe, ragaszkodott családjához, rokonaihoz, hű fia volt városának, egyházának. Krúdy nemcsak hozzá képest, hanem a kortársi íróvilágot mércéül véve is magányos farkas: mindkét házasságától elidegenedett, felekezet, politikai vagy írói csoport életébe sem olvadt be. Jól mondta róla Schöpflin nekrológjában: „Soha semmihez nem tartozott... még az emberek társaságához sem.”¹⁵ A sokatírásban, tehetségük mértéktelen és veszélyes kiuzsorázásában találkoztak, a pénzt is gavallérosan szórta mindkettő, de az első pillantásra azonos mozzanatok mögött mennyire elütő a két életstílus magva! Timár Mihály megteremtője saját sóvárgásait, szeszélyeit, dacos indulatait szinte csupán írás közben élte ki, minden napjait a kor írott és íratlan törvényei szabályozták („Jókaink mindvégig megmaradt rendes éltű komáromi polgárnak... sohasem hentergett ágyában az elmúlt éj kísértetjárásai miatt”¹⁶ jegyzi fel róla a Szindbád költője). Milyen messze volt ettől a sokszor garázda és tékozló Krúdy, a keserű bohémok és önpusztító elkallódottak szellemi testvére, aki lelki alvilágát gyakran sem tetteiben, sem műveiben nem fékezte! Legföljebb „az Öreg ember nem vén ember” Jókaiját kerítették a szerelmi vágyak olyan elemi erővel hatalmukba, mint Krúdyt egész tudatos pályáján.

A kettejük között húzódó markáns választóvonalat Szindbád mindig is érezte, épp ezért vágyódott Jókai egyszerűbb, derűsebb világába, s betelvén hányatott sorsával, talán csábította is amannak családiassága, tisztes jóléte, s nem utolsósorban hatalmas közönségsikere. A nép szerűség mámorító italából neki sokkal kevesebb jutott, igazában mindössze A vörös postakocsi megjelenése (1913) s a forradalmak leverése közti jó félévtizedben ízlelhetett belőle. Vajon ezt a rendkívüli tehetségéhez mérten közepes visszhangot azzal magyarázzuk – mint első életrajzírója teszi¹⁷ –, hogy művészetétől a szorosabb értelemben vett politikum hiányzott, asszociációktól túlterhelt, páratlanul zenei és érzékletes stílusa pedig inkább csak a vájtfülüeket vonzotta? Ez-is igaz, azonban érzelmi gazdagsága, szerelemre koncentráltsága ettől még hódíthatott volna, – aminthogy egy ideig mégiscsak megigézte a négy polgárinál följebb nem jutott nőolvasókat is. A döntő okot tehát nem az említettekben keresem, hanem másutt, úgy, amint ezt már ő is kimondta még a világháború előtt Bálint Lajossal folytatott beszélgetésében: „Mesemondó vagyok, de nincs igazi mesém. Nem történnek nálam olyanok, amik megfeszítenék az olvasó idegeit, amitől nyugtalan várakozással fordítana át a következő oldatra. Ezért van, hogy engem mindig csak százak, legfeljebb ezrek fognak olvasni és értékelni.”¹⁸

Nem tévedett, bár ha ítéletét számszerűen meg is cáfolta a mai Krúdy-reneszánsz. A százezres példányszám titka azonban napjaink ban is az izgalmas cselekményben keresendő, s ezt nagyon sokaknak változatlanul Jókai jelenti. Jókait kiváltképp ragyogó fabuláló készsége emelte regényíróvá, Krúdyt ennek hiánya utalta inkább a kisebb epikus formák birodalmába. Mert Krúdy géniusza e ponton inkább Mikszáthéval rokon, ám a század első évtizede után a Mikszáth-hatást kinőve egyre többet kísérletezett a regénnyel, sőt regényciklussal is, amiben ismét lehetett némi szerepe Jókai példájának.

Korai, noha csak később, 1906-ban megjelent regénye, A podolini kísértet is éppen nagyívű mesevázával, késleltető technikájával, naivan démoni motívumaival emlékeztet Jókaira. Hősnője, az álmodozó német polgárlányból világhírű műlovarnővé, majd bosszúálló fúriává változó Wart Erzsébet a Magnéták és Sasza cárnők (és nem a mikszáthi Estellák) testvére, telivér romantika az egész akció fordulópontja, az Erzsébetért vívott párbaj is. Nem a férj lövi itt le felesége megszöktetőjét, hanem a rejtélyes harmadik, Riminszky Kázmér végez vele, de a titok csak esztendők múltán pattan ki. Jókai-ihletés mellett bizonyít a gyakran feszült, izgatott, misztikus légkör is. A Bisztray Gyula által annyira kiemelt Mikszáth-hatást¹⁹ nem becsülöm le, ám inkább másodlagosnak ítélem, amivel pusztán a történet utolsó harmadában (Erzsébet kísértetként ijeszti a környéket) kell komolyan számolnunk: ez csakugyan nem születhetett volna meg a Kísértet Lublón utánzása nélkül!

Ennyire nyílt, árulkodó Jókai-követésről később természetesen nem beszélhetünk Krúdynál, s ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valós méreteiben lássuk, nem árt utalni életművének Szabó Ede kifejtette hármas rétegződésére:

„Első az idill, az érzelmesség, a romantika, vagyis a líra; a másodík, az előbbinek állandóan felszikrázó ellenpólusa: a dezillúzió, a kritika, az irónia... a valóság ábrázolására törekvő, burkolt epika; a kettő kibékíthetetlen antagonizmusából nagyfeszültséggel csap ki a démónia, a szenvedély, a zaklatottság, meghasonlás, a pusztulás drámája.”

Igazi Jókai-inspirációt, illetőleg mély párhuzamokat tulajdonképpen csak az első vetületben kereshetünk, a másodikban még tere lehet két oeuvre felszinibb összevetésének, míg a harmadik réteg vizsgálata számunkra semmilyen eredményt sem ígér: ez már jellegzetesen az 1918 utáni Krúdy birodalma, és egyszermind a 20. századé. A Jókain, Mikszáthon, Turgenyeven és Dickensen nevelődött író itt válik Ady és Bartók, Proust és Joyce szellemi kortársává.

A romantikus-lírai Krúdy-arcot az rokonítja elsősorban Jókaival, hogy maradandó műveik nagy részében mindketten a magyar fél múlt festői. Míg Jókai 1810-1867 között érzi otthonosan magát, az ifjabb mester szellemi hazája valahol az Auróra-kör idején kezdődik, és felső határai nem igen érnek túl a millenniumon. Menekül nek saját koruktól, s kárpótlásul annak lapos, szürke (sőt Krúdynál olykor egyenesen ocsmány) hétköznapjaiért otthonossá, tündöklővé színezik a múltat. Jókai visszanéző szeme előtt nemzeti elszánások, országújító tettek képzenek föl, Szindbád írója inkább tiszta szerelmeket, derűs, biztonságos, magánemberi életet álmodik a messziségbe, azonban az ő ábrándjai mélyén szintén olyan Magyarország képe bújik meg, amely kossuthi módon független, Széchenyit követve vagyonos, és vezetői Deáktól a puritánságon kívül mit sem örököltek. Egy pillanatig sem kétséges, hogy ez a látomás a nemességből jött értelmiségben gyökerezik, még ha Krúdynál a tisztes józsefvárosi meg podolini polgárság élete is fontos részlet a nagy tablókon.

Jókai kezdetben egész hazáját megfürdette eszményeinek fénysugarában (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltdn), majd a Schmerling- korszaktól kezdve egyre inkább kis utópia-közösségekbe izolálta reményeit. (Berend Iván bondavölgyi tárnája, a Senki szigete, Torockó, Tanussy és Mántay Tisza-szabályozó csoportja stb.). Az Adorján Manassék, Áronffy Lorándok, Timár Mihályok csábító, de terhes és többnyire bűnös karrierekről mondtak le egy-egy világtól elhúzódó idill kedvéért. Vajon nem történik-e hasonló Krúdy írásaiban is? Az ingadozó Péter Pál (Palotai álmok) esetében még nem láthatjuk tisztán milyen talmi értékek helyett választja az igazit: a vagyontalan Szekszti Judit szerelmét, meg a szegényes budai negyedet. Világosabban csendül fel a motívum a Hét bagolyban – itteni meglétét s fontosságát először Sőtér István hangsúlyozta²⁰ – és a Napraforgó lapjain. Józsiás, Reviczky meg Vajda ifjabb kortársa a könyörtelen írói törtetés helyett húzódik vissza a csöndes Józsefvárosba Áldáska oldalán, hogy afféle irodalmi tisztviselőséget vállaljon a Virág Kálmán és neje cégnél. Evelin, a Napraforgó fő alakja a Nyírséghez tapadó Álmos Andort választja a tépett városi életben hányódó Végsőhelyi Kálmán helyett. Álmos Andor bemutatása önkéntelenül is Topándyt, a Mire megvénülünk bölcs remetéjét juttatja eszünkbe, bár közvetlen hatásról aligha beszélhetünk, mivel e mű Krúdy számára nem emelkedett ki különösebben a Jókai oeuvre-ből.

„Ez az Álmos egy falusi tudós volt. Körülbelül negyvenesztendős szikár, ércfejű és lágy tekintetű agglegény... Sem különc, sem bolond nem volt. Termeszettudós volt, de még soha nem jelent meg nyomtatásban a neve. Egy láncszem volt ama régi magyar urak generációjából, akik a maguk mulattatására megtanultak könyvből franciául vagy angolul... Hetvenesztendős korukban csillagászattal foglalkoztak.”²¹

A rousseauista Topándy messze van még az öregségtől, ám azért az ő dolgozószobájában is rendre ott állnak a távcsövek és mikroszkópok, búvárkodása szintén merő amatőr kedvtelés marad. A régi kúriák légkörének visszasóhajtása mindkét esetben a közvetlen jelen elleni tiltakozásból fakad: Jókai a Schmerling-kor, Krúdy a világhá ború kietlenségéből röppen vissza a stilizált múltba.

Az Álmos Andorok életképességében azonban nem tudott tartósan hinni megalkotójuk, aki prózájának egy másik szintjén oly reménytelen tisztánlátással jelenítette meg a dzsentri végzetes hanyatlását. És sajátos módon ez a kettősség: nosztalgia és kételkedés együttjárása már a Mire megvénülünktől sem idegen. Hősei, Topándy meg az ifjú Áronffyak túlérzékenyek, már kis ütésre visszahúzódnak a mozgalmas élettől, öngyilkosságra hajlanak, mintha írói szándéktól függetlenül a birtokos nemesség hullása vetülne bennük előre. E dekadencia legérettebb stádiumát a húszas évek Krúdyja két regényének (Valakit elvisz az ördög, Etel király kincse) is középpontjába állította. Nem tartoznak a nagy művész remekei közé, hosszadalmasságuk szembetűnő, eseménytelenségüknek sem tulajdoníthatunk rejtett funkciót, objektivitásuk, lírátlan megfigyelőerejük azonban a millenniumi dzsentri nagyszabású természetrajzát ígéri. Feltűnő, hogy Jókai, amikor a maga következetes liberális álláspontjáról tiltakozni kívánt kora nemességének múltbavágyó, agrár-programot kidolgozó szervezkedése ellen A kiskirályok színterét félreérthetetlenül Szabolcsba tette, s a Tanussy testvéreket a reformkori Kállayak nyomán rajzolta meg.²² Tehát a hajlott korú Jókai – az idézett mű 1885-ben látott napvilágot – és az érett Krúdy ugyanazt a tájat emelték ki veszélyes kórok mérgező gócaiként! Érdekes és nem véletlenszerű találkozás bennük a kincskeresés motívumának felbukkanása: A kiskirályokban Tanussy Decebál mesés vagyona nagy részét eltékozolja Tonuzoba állítólagos sírjának megszerzéséért. Délibábos őskultusza azonban mindössze egy hamisítvány birtokába juttatta. Az Etel király kincse főszereplői sem lelik meg Attila arannyal telihordott sírját Óbuda közelében, csupán egy cigánymesét hallanak róla,²³ amelyben éppúgy megjelennek a csontvázzá lett testőrző kun vitézek, mint Jókainál Tonuzoba porladó harcosai a vezér mellett. Érdemes megfigyelni az idézett alkotások egyértelműen anekdotikus voltát. Az öreg és a fiatalabb mester egyaránt ezt a speciális realizmusfajtát találta meg felelőnek a „történelmi osztály” élősdiségének kidomborítására, s ennek kedvéért mindketten lemondtak a romantikáról, Krúdy pedig ezzel vegyülő lírai impresszionizmusáról is.

Az európai irodalom története bevezetőjében Babits kijelenti: „Az emberiség tudata kihagy, mint minden tudat. A gondolatok azonban egymásba fogóznak a sötétségen át. Ez a gondolatmenet az irodalom.” Gondolatok vonzották, taszították egymást az idézett példákban is, így jött létre prózánk történetének egy nem lebecsülhető fejezete.

---

^* Elhangzott a Magyar Irodalomtörténeti Társaság nyíregyházi vándorgyűlésén, 1968.október 18-án.

¹ HEVESI A.: Krúdy Gyula – Krúdy világa, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1963. 305. (továbbiakban: KrV)

² KATONA B.: Kr. Gy. nyíregyházi diákévei – KrV 108.

³ KR. GY.: A tegnapok ködlovagjai – Szépirodalmi K., 1961. 507.

⁴ KR. GY.: Pesti levelek – Magvető K., 1963. 374.

⁵ KR. GY.: Irói arcképek – Magvető K., 1957. I. k. 206.

⁶ PERKÁTAI L.: Kr. Gy. – Dél-magyarországi Nyomdavállalat, 1938. 18.

⁷ IGNOTUS: Kísérletek – Nyugat, 1910. 193.

⁸ KR. GY.: Írói arcképek. I. k. 207.

⁹ KrV 166.

¹⁰ KR. GY.: Pesti levelek – 345.

¹¹ PEREPATITS A.: Kr. nyomában – KrV 710.

¹² KR. GY.: A tegnapok ködlovagjai – 26.

¹³ KR. GY.: A tegnapok ködlovagjai – 300. skk.

¹⁴ KR. GY.: Írói arcképek – I. k. 215.

¹⁵ SCHÖPFLIN A.: Válogatott tanulmányok – Szépirodalmi K., 1967. 420–21.

¹⁶ A tegnapok ködlovagjai – 28.

¹⁷ PERKÁTAI. i. m. 123.

¹⁸ KrV 142.

¹⁹ MIKSZÁTH KrK 5. k. 232–33.

²⁰ SŐTÉR I.: Romantika és realizmus – Szépirodalmi K., 1956. 594–95.

²¹ Asszonyságok díja – Napraforgó – Magvető K., 1958. 275.

²² Vö. a regény OLTVÁNYI AMBRUStól készített igen jó kritikai kiadásával: Akadémiai K., 1968. 344. skk.

²³ Valakit elvisz az ördög és más kisregények – Debrecen. Alföldi Magvető, 1956. 365.

(Irodalomtörténet, 1970/1. 112-120. p.)